Kezében volt a kormány. Kezében volt a hatalom. Élt is vele. Már csak pár lépésre volt tőlem a
megálló, azt hittem, még elérem a buszt, de nem, mégsem. A vezető nem várt meg, indult.
„Lekéstem. Előbb is indulhattam volna. Talán én is hibás vagyok... Ha szépen kiáltok,
vajon megvársz? Hallgatnom kellett volna! Hallgatnom kellett volna? Vagy éppen mondani
valamit…? Netán visszanézett?”

Nem volt más hátra, minthogy megvárjam a következőt. „Vajon lesz még következő…?”
Negyedóra múlva érkezett is, felszálltam, és örülhettem, mert még ülőhely is volt.
Néztem a tájat. Az emberek, autók, elsuhanó fák látványa szinte álomba ringatott.

Felrémlett előttem arcod, mosolyod emléke, ahogy felszállsz, és azt mondod: „Majd
jövök!” Távolodott és eltűnt veled a vonat. Akkor még nem tudtam, hogy nem látlak soha többé.
„Vajon hol vagy most?”

Egy ideig vártalak, mondván, sok dolgod lehet egy idegen országban. Aztán tovább is
vártam még egy keveset, hiszen női önérzet is van a világon, de végül csak kerestelek. Ám nem
vetted fel a telefont, hiába hívtalak. Amikor írtam, nem válaszoltál.

Egy darabig reménykedtem. Sírtam utánad. De végül elapadtak a könnyeim. Elfogadtam,
hogy nem vagy, és néha már úgy éreztem, talán nem is voltál, csak elképzeltelek, csak
megálmodtalak.

Amikor beleuntam abba, hogy sajnáljam magam, úgy döntöttem, hogy elkezdem hinni,
van még esély. Ám ahogy teltek az évek, nemcsak az idő múlt, de fogyott a remény is. Immár
egészen biztosan tudtam, nemcsak azt, hogy már nem jössz vissza, hanem azt is, hogy nem jön
sem utánad, sem helyetted más sem.

„Végállomás, kérjük, hagyják el a járművet” – hallom. Leszállok, felnézek. Még látom az
előző buszt, ahogy indul. Te készülsz felszállni rá, egy kisfiú kezét fogva, de előtte még előre
engedsz egy karcsú fiatal nőt, aki mellett egy kislány csicsereg.

Egy pillanat az egész. „Kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak!” A busz és vele a család –
ami nem a miénk – gyorsan tovatűnik, míg már csak egy apró pont látszik a messzi távolban. Már
nincs több lehetőség. Nem érhetlek el.

Itt ülök egy padon, és a vizet nézem. Elmerengek a habok látványán, és azt gondolom, olyan az emlékezet, mint ez a folyó. Időről-időre partra veti a hulladékot. A víz uszadékfától, műanyagtól, lyukas lábostól szabadul. Az én emlékezetem a szégyen érzésétől próbálna megválni, ha tudna. De nem tud. Minden szégyennel teljes pillanatra emlékszem, születésemtől kezdve mind a mai napig. Pedig jó lenne felejteni. Felejteni azokat a perceket és pillanatokat, amikor vagy én éreztem magamról, vagy mások éreztették velem azt, hogy nem vagyok elég ügyes, elég okos, elég sovány. Hogy nem vagyok elég jó.

Itt ülök egy padon, a vizet nézem, és arra gondolok, ahogy a folyónak, úgy nekem is jó lenne megszabadulni minden feleslegesen cipelt hordaléktól. Minden hulladéktól, ami nem az életet szolgálja.

Itt ülök egy padon, a vizet nézem, és arra gondolok, volt idő, amikor legszívesebben egy-egy nagy és nehéz követ kötöttem volna a bokáimra, úgy gyalogoltam volna bele a csendes hullámsírba.

Itt ülök egy padon, a vizet nézem, és arra gondolok, hogy milyen gyorsan múlik az idő. Minden egyes nappal egyre közelebb van az elmúlás.

És világosan érzem, hogy most nem az a kérdés számomra, hogy van-e élet a halál után, hanem az, volt-e, van-e életem a halál előtt. Úgy érzem, hogy nem volt, úgy érzem, hogy nincs.

De tudom, ennek nem kell feltétlenül így is maradnia. Hiszen csak egy állandó van, és az a változás. Felállok a padról és elhatározom, hogy elindulok egy új, „hordalékmentes” élet felé, elengedve mindent és mindenkit, ami vagy aki megkötöz, lehúz.

Van dolgom bőven. Lesz dolgom bőven.

Indulni kell.

Csak az első lépés a nehéz.

Már éjfél is elmúlt. A férfi – kócos hajjal, koszos ingben, izzadtan és borostás arccal – állt a hídon. Órák óta nézte, egyre csak nézte a vizet. Csend volt, csak a hullámverést lehetett hallani, és néha egy-egy részeg kurjongatását a távolból. A férfi fáradt volt. Nem is a teste, sokkal inkább a lelke volt teljesen kimerülve. Úgy érezte, elhagyta minden ereje. Nem, nem akart öngyilkos lenni. Egyszerűen csak azt érezte, ez így már nem mehet tovább. Több rosszat már nem bír elviselni. Teljesen összetört a szenvedés súlya alatt.

            A nő, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett – talán még az életénél is jobban – elhagyta. Egyetlen szó nélkül. Na jó, egy levelet azért hagyott a dohányzóasztalon. Igazából nem is levél volt az, csak egy mondat: Nem bírom tovább, sajnálom.

            Mi az, hogy nem bírja tovább…? Mi az, hogy sajnálja…? A férfi semmit nem értett. Úgy érezte, menten megbolondul. Görcsösen markolta a híd korlátját. Már nem tudta mit tesz, ösztönösen cselekedett. Elkezdett torkaszakadtából ordítani, addig üvöltött, míg el teljesen el nem ment a hangja. Aztán lerogyott a földre és sírt. Úgy érezte, összetört a szíve.

            A tompa fájdalomból egy érdes nyelv érintése térítette magához. Először azt sem tudta hol van. Csak lassan értette meg, mi is történik: egy koszos, lompos eb szegődött mellé. Egy kivert kutya…! – motyogta a férfi, majd hangosan kacagni kezdett. Volt ebben a nevetésben valami mély, kimondhatatlan fájdalom. A viszonzatlan szerelem fájdalma.

            Pár pillanat telt el így, de a férfi azt érezte, mintha egy hosszú, évekig tartó utazásból tért volna vissza ezen az éjszakán, éppen ebbe a városba, éppen erre a hídra.

            Feltápászkodott. Gyere, ideje hazamenni! – mondta a kutyának, akit később aztán Angelnek nevezett el, bár nem tudta, hím-e vagy nőstény. De ez nem is volt fontos. Csak a bizonyosság: azon az éjszakán egy angyal jött el hozzá kutya képében, és megmentette az életét.

Volt abban valami idegesítő, hogy a felnőttek mindig azt kérdezték, amikor kicsi voltam, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel…?” Az igazat megvallva nem volt sziklaszilárd elképzelésem ezzel kapcsolatban. Sőt, gyakorlatilag semmi ötletem sem volt, valljuk be… Néha tudós, néha tanár akartam lenni. Orosztanár. Mert csodaszépnek találtam azt a nyelvet. Három óra alatt tanultam meg cirill ábécét, és olvasni, és ekkor egy új világ nyílt meg előttem.

            Később, ahogy kicsit idősebb lettem, megismertem Istent, és azt gondoltam, hogy rendben, hogy ő a világ Ura, de azért az is igaz, hogy a szívemben lakik, már egészen másra vágytam: angyal szerettem volna lenni… Hogy miért? Csak mert az angyalok egész nap közel vannak hozzá. Mert az angyalokat nem aggasztják az olyan földi dolgok, mint a pályaválasztás, a társkeresés, vagy a testsúlyuk. Az angyalok nem aggódnak a jövő miatt. Hiszen a jövő nem kérdés. Nincs saját életük, másokra figyelnek, másokat óvnak, másokért élnek.

            Mivel meg voltam róla győződve, hogy angyalok igenis vannak – őket véltem látni minden kedves, önzetlen emberben –, úgy hittem, angyallá válni számomra sem lehetetlen.

            Idősödve belátom, hogy túl nagy fába vágtam a fejszém. Nem lettem angyallá. Csak egy egyszerű emberré. De most már azt is tudom, ez volt a legtöbb, amit tehettem.

„Az Úr ma is gyógyít!” – adatik tudtára mindenkinek. A férfi, akinek a telefonjából érkezik a sztentori hang, a bizonyságtételt a zsúfolt orvosi váróban hallgatja, mit sem törődve azzal, mások mit szólnak hozzá, hisznek-e ebben a kijelentésben vagy sem, vagy egyáltalán, zavarja-e őket ez a hangerő vagy sem.

            Engem, aki türelmetlenül várja, hogy végre-valahára a recepciós pulthoz szólítsák, bevallom, eleinte nagyon is irritált ez a számomra nem túl kívánatos közjáték.

            Idővel azonban már cseppet sem vagyok dühös erre az ismeretlen férfira, sőt! Egyenesen irigylem. Mert rádöbbenek, hogy ő akarva-akaratlan, de nem tesz mást, minthogy a gyakorlatba ülteti át az evangéliumban olvasható és mindnyájunk által jól ismert ún. „missziói parancsot”, amit Krisztus hagyott örökül egykori és mai tanítványaira egyaránt: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,18–20)

Ez az ismeretlen keresztény mondhatni, „direktben” próbál meg eleget tenni ennek a kérésnek – talán nem is tudatosan.

Ám ha mégis, vajon ennyinél marad „csupán”...?

„Jól »megtéríti«” a fáradt, beteg, többnyire idős emberekből álló seregletet – mert esetleg azt hiszi, ez lesz a nyílt téri videózás következménye –, és aztán…?

Harsog az evangélizáció – és ezt követően vajon mi fog történni…? Bevallom, ezt nagyon szeretném megtudni… Minden bizonnyal ez volt az oka annak, hogy a türelmetlen várakozás szinte gyermeki kíváncsisággá változott bennem.

Vajon akad majd valaki, aki odalép hozzá – és nem azért, hogy azt mondja, túl hangos a telefonja, halkítsa már le, hanem azért, hogy az Isten gyógyításáról kérdezze...? – morfondíroztam magamban.

Volt rá időm. Hiszen úgysem tehettem mást, minthogy álltam az igencsak lassan haladó sorban, és azt vártam, hogy a kijelzőn végre az én számom jelenjen meg, és mehessek térdröntgenre…

            Egy gondolat eközben nem hagyott nyugodni: Vajon neki könnyebb, akinek a maroktelefonja kérés nélkül harsog, vagy annak, aki a csendesebb, szelídebb módját választja – semmi esetre sem a „térítésnek”, hanem csak úgy általában a keresztény életnek...?

            És bár azonnal érzem, nincs értelme mérlegelni, a kérdés önkéntelen: Vajon melyik a „jobb”…? De legfőként: vajon melyik a hitelesebb, az „igazibb”?

És egészen személyesen: Én a magam részéről melyikkel tudnék inkább azonosulni…?

Úgy véltem, hogy vallásos műsort hangosan hallgatni nyilvános helyen „könnyű”. Hiszen nem biztos, hogy lesz, aki odalép, és kérdez. (Ha kérdez, akkor már persze korántsem olyan egyszerű a helyzet…)

            Persze, lehet velem nem egyetérteni, de akkor és ott, a sorban állva azt gondoltam, hogy a szóval (és csenddel), a szóval és tettekkel, vagyis életünk egészével róla, Istenről, és az ő kegyelméről, irgalmáról és szeretetéről bizonyságot tenni, ma, hiteles és önazonos módon, soha nem kényszeredetten, hanem magától értődő természetességgel, belső tartással és derűvel, ráadásul mindenhol és mindenkor sokkalta nehezebb. De nem lehetetlen…

            Amikor dolgom végeztével kiléptem az ajtón, tudtam, hogy most jóval több történt annál, minthogy túlestem egy gyors orvosi vizsgálaton.

Fentről emlékeztettek arra, hogy a feladat adott. Mert az Úr – ahogy egykor – most is keresi a sebzett szívűeket, a magányosokat, azokat, akik magukat elveszettnek érzik. Ő ma is gyógyítani akar, és ehhez tanítványának hív, eszközeként használ minket is. Engem is.

Nehezen kászálódom ki az ágyból hajnali hatkor. Igazából fel sem ébredek reggelenként addig, míg meg nem ittam az első kávémat. Néha még akkor sem mindig. A mozdulatok megszokásból erednek, automatikusak. Zuhany, öltözködés, indulás, szerencsés esetben – ha elég ügyes és gyors vagyok – még akár egy könnyed reggeli is belefér.

Nyolc órakor (legkésőbb) már az iróasztalom mellett találsz; mint egyet a sok szürke hivatalnok közül. Itt is a megszokott minden. Ismerős. Biztonságot. Jó, hogy alapvetően nem kell, hogy féljek, de persze az esetlegesen elkövetett hibáimtól azért mindig félek és szorongok.

Táska, kabát letesz, gép bekapcsol, míg a mosdóban vagyok, lefő a napi második kávé, a mikróban felforrósodik a tej.

Az agyam minden nap mintha kettéhasadna. Egyrészt kikapcsol, kizárva a külvilág (értsd: A kollégák irányából érkező minden zaj, valamint esetleges kommunikáció), másrészt mindenre figyel: mit tehetek az ügyfélért irásban, illetve telefonon.

Általában pontban délben – de néha már előbb is – ebéd, mindig házon belül, hogy mielőbb vissza lehessen térni a munkához, és nagyobb legyen a napi teljesitmény.

Pontban fél ötkor kikapcsolódik a gép, és az asztalra kerül a toll. Kabát, táska fel, indulás haza. És ez így megy már jó ideje. Minden nap. Nem baj. Megszokott. Ismerős. Biztonságos.

De persze azért jó hazaindulni. Boldog izgalommal, hiszen háromnegyed óra, legkésőbb egy óra múlva már minde a pihenésről és a kikapcsolódásról szól. Amint átöltöztem és elkészitettem magamnak egy könnyű vacsorát, kizárok mindent és mindenkit magam körül, és ez könnyen megy, hiszen csupán folytatnom kell egy-egy korábban már elkezdett sorozatot. Egy-egy újabb évad. Vagy egy-egy újabb rész pár órán keresztül a korai lefekvésig – ez a napom fénypontja...

Még szavakkal is nehéz leirnom, mit is érzek ilyenkor... Megszűnik minden körülöttem, semmi és senki nem számít többé, csak a kiválasztott és kedvelt főszereplő vagy főszereplők sorsa...

Nem érdekel, hogy ez csak egy film, egy kitalált történet. Nem érdekel, hogy a karakterek nem valóságosak, sem az életük, sem a szavaik, sem az érzéseik. Nem törődöm vele, hogy igaz barátságok nem, vagy csak alig léteznek a való világban; és kit érdekel, hogy a valóságban persze, hogy a feltétel nélküli szerelem sem létezik...?

Hiszen vajon ki szeret feltétel nélkül...? Csak egyetlen ilyen személy létezik, tudom: az Isten. És szerencsés esetben egy édesanya. De persze mivel az anyák sem szentek, csak gyarló emberek, sok sebbel, szomorúsággal, fáradtsággal és kimerültséggel, vélt és valós elvárásokkal küzdve – ők sem mindig tudják szeretni a gyermeküket feltételek nélkül.

Ha más nem, hát Ön aztá tudja, hogy nem minden esetben sikerül örvendezni egy csecsemő puszta léte felett, őszintén örülni annak, hogy ő van.

Valamilyennek lennünk kell, hogy elfogadjanak. Csendes, szófogadó, engedelmes. Egy lány általában jó, ha ilyen, ugye...? Én mindent megtettem azért, hogy ilyen legyek, hogy megfeleljek az anyai elvárásoknak...

De persze nem voltam elég jó, mert nem voltam olyan mint ő, az „ősanya”: maga a két lábon járó önfeláldozás és gondoskodás. Kemény és határozott. Magabiztos és kifelé erőt mutató. Még maga előtt sem gyenge, hiszen a gyengeséget a világ nem tűri. A gyengéket eltapossák, az erőtlenséget semmibe veszik, ugye...?

Ám a sorozatokban mindenki erős...! Gyönyörű, fiatal és egészséges. És szeretnivaló. Képes és kész a szerelemre, a szülésre és az anyaságra.

A szériák hősei is szenvednek persze, sokszor teátrálisan. De ők tudnak sirni is, ha épppen az kell. Zokognak, és aztán megrázzák magukat. Talpra állnak. Nem úgy, mint én...

És ha magukban és maguktól netán mégsem képesek erre, a család melléjük áll. A „szent család”. A piedesztálra állitott familia.

A jók előbb vagy utóbb mindig győznek, a rosszak pedig elnyerik méltó büntetésüket. Végül tehát mindig mindenki boldog ebben a sematikus, leegyszerűsitett álvalóságban.

De mégis, mindennel együtt és mindennek ellenére is: ez igenis egy jó világ, sokszor ezerszer jobb, mint a mi kiüresedett valóságunk. Mint az én kiüresedett valóságom.

Naponta nézek bele a sorozatok mutatta hamis tükörbe, és meglátom a magam igazságát, mert megtehetem, és mert ez a könnyebb és a kéyelmesebb. A hamis, talmi „boldogság”. Vagy legalább annak illúziója...

De mondja csak, milyen a világ, milyen az élet, milyen lehet a sorsom a képernyőn kivül, a dobozon túl...? Maga tudja...?

*

Ez így elég lesz, doktornő? Ilyesmire gondolt, amikor a terápia kezdetén azt kérte, hogy irjak napjaimról...? Mert ez minden, amit adhatok, amiről szólhatok, amit leirhatok. Mert ez az egyetlen, amit igazán ismerek: a szappanoperák ismerős és kiszámitható világa.

Tudom, mit mondana most, ha itt lenne, de higgye el nekem, hogy nincs igaza: ez nem menekülés. Ez a világ az az én igazi valóságom, ez a látszat, ez a kitalált valóság, ezek a sokszor mesterkélt érzések, ezek a kiszámitható és megbizható hősök.

Higgye el nekem, hogy nincs igaza: ez az én igazi életem, az én valódi, színes világom.

Ez az enyém, és senki sem veheti el tőlem.

Mert nem engedem.

Mert nem hagyom.

Nem hagyhatom.

A jövő héten is a szokott időben találkozunk, ugye...?

– „Miben rejlik a valódi erő?” – tette fel a kérdés Vilma, csak mintegy magának, mert nem tudta, nem lelte a választ, és gondolta, ha kimondja, akkor talán könnyebb lesz a dolga, előbb megtalálja a választ, amit keres.

– „Az az erő, ha benne marad egy rossz kapcsolatban, egy házasságban, ahol már olyan sok éve boldogtalan, vagy az, ha kilép belőle…? Az az erős, aki soha semmihez, soha senkitől nem kér segítséget, vagy az, aki be meri vallani, ha gyenge…?”

Egyre csak sorjáztak a kérdések, de aztán csend volt. Nem jött meg a válasz. De most legalább már odáig eljutott – gondolta –, hogy néven nevezzen, kimondjon dolgokat…

Ez sem könnyű. Elmúlt már hatvan, és érzi, hogy fárad. Belefáradt a jó anya, jó feleség, jó kolléga szerepébe. Mindegyikben mindig lemondott a saját igényeiről, minden erejével és igyekezetével és figyelmével mások felé fordult. Mert otthon is ezt látta a nagyanyjától és az anyjától. Mert elhitte, hogy ez a nők dolga. Alárendelődés. Alázat. Szolgálat.

De most, visszatekintve végigdolgozott, végigküzdött életére, már nem ilyen szép szavak jutottak az eszébe, nem ilyen fennkölt kifejezések ötlöttek fel benne. Egészen pontosan csak két fogalom dübörgött, sőt, üvöltött benne egyre hangosabban: cselédsors… vagy inkább helyette a szabadság…?

– „És vajon össze lehet egyeztetni a kettőt egymással, vagy mindenképp választani kell…?”

Vilma most úgy érezte, nincs tovább, nincs több kompromisszum. Dönteni kell, vagy az egyik, vagy a másik mellett letenni a voksát.

Jó, akkor majd határoz. Rendben van. De nem most azonnal, ám biztos, hogy még ma. Előbb azonban főz egy jó erős kávét.

Pár perc és már issza is a forró kávét Vilma, és egyszer csak azt veszi észre, csészével a kezében, potyognak könnyei.

Nem is gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz ez, ennyire nehéz lesz rászánnia magát arra, hogy leüljön a férjével – a gyerekek már kirepültek –, hogy megbeszéljék, hogyan osszák el a feladatokat. Hiszen hol van az megírva, hogy minden háztartási és ház körüli teendőt neki, Vilmának kell elvégeznie…?!

Ha mindent megbeszélnek, és a megbeszéltek szerint is cselekednek, biztos, hogy jobb és könnyebb lesz az élet. Az életük. Legfőképp az ő élete.

Igen, mindent megbeszélnek majd. Most nem hallgat, és nem hunyászkodik meg. Most magára is figyel majd.

Csak előbb még kitakarít és letörölget, leszedi a kimosott ruhát és kivasal, mert a főzéssel és a mosogatással már végzett.

Mára már csak ennyi a dolga, aztán majd tényleg lép. Majd. Aztán.

Hiszen ez a szeretet, nem…?

A reggeleket szerette a legjobban Géza. Mindig nyugodtan aludt, és óramű pontossággal ébredt. Majd elkezdte a napot; mindig ugyanúgy. Mert szerette a kiszámítható ismétlődést és a szertartásokat. Tehát: kinyitotta a szemét (pontban ötkor), és bekapcsolta az ágya melletti éjjeliszekrényen lévő rádiókészüléket, hogy hallja a legfrissebb híreket a Kossuth rádióban, majd felkelt, és feltette jó öreg kotyogós kávéfőzőjében az elmaradhatatlan reggeli kávét. Míg az lefőtt, a reggeli tornát végezte, nyitott ablak mellett.

A rituálé azután mosakodással, öltözéssel és az ágy bevetésével folytatódott. Csakis ezt követően kerülhetett sor a reggelire: a vajas kiflire és a forró kávéra tejszínhabbal. Majd elkészítette a szendvicset (ebédre), vetett még egy szeretetteljes pillantást változatos kaktuszgyűjteményére, és Géza hatkor már indult is.

Utálta a tömeget és a sok embert, de a tömegközlekedés igénybevétele nélkül ugyebár képtelen lett volna arra, hogy eljusson a céghez. A nemszeretem tevékenyég mégis boldoggá tette a reggeleit, különösen akkor, ha jutott neki ülőhely is a buszon.

Holott gyakran érezhető volt a stressz, ő azt mindig ki tudta zárni, mert úgy szemlélődött, hogy közben befelé figyelt, a maga csendes, zárt világába. Olyan technika volt ez, amit, ha kérték volna rá, nehéz lett volna megmagyaráznia másoknak. És bár kivitelezni sem volt könnyű, ám Géza tökélyre fejlesztette, ami voltaképp nem is csoda. Hiszen már kisgyermekkora óta a maga zárt világában élt.

Reggelenként tehát azt tette, amit nagyon szeretett: nézte az éledező várost, a munkába siető embereket, az iskolába induló szülőket és gyerekeket. A kutyasétáltató néniket és a hajléktalanokat.

A stressz számára a munkahelyén kezdődött, a portásfülke nyugalmában, még ha ez paradoxnak tűnhet is. Az ok prózai volt: a nagyfőnök. Aki jött, mindig pontban kilenckor, bár ez volt a ritkább eset, mert a 10 órát jobban preferálta. Egyszóval amint megérkezett a „nagy ember”, Géza tudta, hogy két dologra számíthat tőle: vagy jó napja van, és akkor szimplán csak levegőnek nézi, vagy rossz napja van, és akkor – valamely mondvacsinált okkal – elkezd vele kiabálni. Mert valakin ki kell, hogy töltse a dühét.

Beleköthetett például abba, ha valaki a cégtől épp akkor hívta a portát, amikor ő érkezett.

– „Tegye már le azt a telefont, jóember, amikor itt állok az orra előtt! Beállnék az autóval végre, ha méltóztatná kinyitni azt a rohadt kaput! Gondolom, meg tudja tenni, hiszen nem kell hozzá nagy IQ, csak egy gombnyomás az egész és ez ugye, még magának is menne, nem…?!” – és így tovább.

Majd miután kidühöngte magát, szó nélkül távozott. Soha nem nézett vissza és soha nem kért bocsánatot.

Géza csak nyelt, egyre nyelt, és nem tudta, maga sem hitte volna, hogy a dühe és a fájdalma csak fokozódik, de ezt nem meri nemhogy átérezni, szabadjára engedni, de még bevallani sem. Hiszen három óra után, útban hazafelé mindig minden helyreállt, amikor a buszról újra nézhetett másokat.

Majd amint hazaért, mindig hosszan szemlélhette és gondozhatta szeretett kaktuszait, miközben a rádióból klasszikus zene szólt. Ilyenkor – amikor minden a megszokott helyére került – ismét rendben volt az élet. Visszatértek a színek és a fények; és semmi rossz nem létezett többé.

Egy reggel, mikor Géza a szokott mellőzést, vagy szidalmakat várta, semmi nem történt. Pontosabban nagyon is sok minden történt: a „nagy ember” nem jött többé. Különféle pletykák keringtek az eltűnéséről, amik még Gézához is eljutottak. Egyesek tudni vélték, hogy felmondott, és továbbállt egy multihoz- Mások a kirúgást emlegették, de akadtak olyanok is, akik infarktusról suttogtak.

Ettől kezdve Géza élete megváltozott: maradéktalanul boldoggá lett. Innentől fogva nem volt más, csupán ő, a kávé, a rádió, a kaktuszok és az emberek – elérhetetlen távolságban. Tehát csakis a béke és a nyugalom.

*

A reggeleket szerette a legjobban Géza. Mindig nyugodtan aludt, és óramű pontossággal ébredt. Majd elkezdte a napot; mindig ugyanúgy. Mert szerette a kiszámítható ismétlődést és a szertartásokat. Tehát: kinyitotta a szemét (pontban ötkor), és bekapcsolta az ágya melletti éjjeliszekrényen lévő rádiókészüléket, hogy hallja a legfrissebb híreket a Kossuth rádióban, majd felkelt, és feltette jó öreg kotyogós kávéfőzőjében az elmaradhatatlan reggeli kávét. Míg az lefőtt, a reggeli tornát végezte, nyitott ablak mellett.

A rituálé azután mosakodással, öltözéssel és az ágy bevetésével folytatódott. Csakis ezt követően kerülhetett sor a reggelire: a vajas kiflire és a forró kávéra tejszínhabbal. Majd elkészítette a szendvicset (ebédre), vetett még egy szeretetteljes pillantást változatos kaktuszgyűjteményére, és Géza hatkor már indult is.

Utálta a tömeget és a sok embert, de a tömegközlekedés igénybevétele nélkül ugyebár képtelen lett volna arra, hogy eljusson a céghez. A nemszeretem tevékenység mégis boldoggá tette a reggeleit, különösen akkor, ha jutott neki ülőhely is a buszon.

Holott gyakran érezhető volt a stressz, ő azt mindig ki tudta zárni, mert úgy szemlélődött, hogy közben befelé figyelt, a maga csendes, zárt világába. Olyan technika volt ez, amit, ha kérték volna rá, nehéz lett volna megmagyaráznia másoknak. És bár kivitelezni sem volt könnyű, ám Géza tökélyre fejlesztette, ami voltaképp nem is csoda. Hiszen már kisgyermekkora óta a maga zárt világában élt.

Reggelenként tehát azt tette, amit nagyon szeretett: nézte az éledező várost, a munkába siető embereket, az iskolába induló szülőket és gyerekeket. A kutyasétáltató néniket és a hajléktalanokat.

A stressz számára a munkahelyén kezdődött, a portásfülke nyugalmában, még ha ez paradoxnak tűnhet is. Az ok prózai volt: a nagyfőnök. Aki jött, mindig pontban kilenckor, bár ez volt a ritkább eset, mert a 10 órát jobban preferálta. Egyszóval amint megérkezett a „nagy ember”, Géza tudta, hogy két dologra számíthat tőle: vagy jó napja van, és akkor szimplán csak levegőnek nézi, vagy rossz napja van, és akkor – valamely mondvacsinált okkal – elkezd vele kiabálni. Mert valakin ki kell, hogy töltse a dühét.

Beleköthetett például abba, ha valaki a cégtől épp akkor hívta a portát, amikor ő érkezett.

– „Tegye már le azt a telefont, jóember, amikor itt állok az orra előtt! Beállnék az autóval végre, ha méltóztatná kinyitni azt a rohadt kaput! Gondolom, meg tudja tenni, hiszen nem kell hozzá nagy IQ, csak egy gombnyomás az egész és ez ugye, még magának is menne, nem…?!” – és így tovább.

Majd miután kidühöngte magát, szó nélkül távozott. Soha nem nézett vissza és soha nem kért bocsánatot.

Géza csak nyelt, egyre nyelt, és nem tudta, maga sem hitte volna, hogy a dühe és a fájdalma csak fokozódik, de ezt nem meri nemhogy átérezni, szabadjára engedni, de még bevallani sem. Hiszen három óra után, útban hazafelé mindig minden helyreállt, amikor a buszról újra nézhetett másokat.

Majd amint hazaért, mindig hosszan szemlélhette és gondozhatta szeretett kaktuszait, miközben a rádióból klasszikus zene szólt. Ilyenkor – amikor minden a megszokott helyére került – ismét rendben volt az élet. Visszatértek a színek és a fények; és semmi rossz nem létezett többé.

Egy reggel Géza arra gondolt, hogy ma, a születésnapján tesz valami szokatlant: bevisz néhány kaktuszt a kis fülkéjébe, hogy az öreg tranzisztoros rádión kívül ezáltal is otthonosabbá tegye azt.

Nem sokkal azután, hogy berendezkedett, megérkezett a „nagy ember”, aki aznap különösen is rossz passzban volt. Olyannyira, hogy megszokott kiabálása egy idő után dühromba csapott át, aminek az lett az eredménye, hogy vöröslő fejjel egymás után vágta földhöz a kaktuszos cserepeket. Mire az utolsóval is végzett, úgy-ahogy megnyugodott és elviharzott.

Géza bénultan ült egy darabig, majd szótlanul összetakarította a romokat. Miközben hazautazott, nem nézte az embereket, a lakásban sem kapcsolta be a rádiót. Több órát aludt – ruhástul –, és csak este ébredt fel arra, hogy fázik.

Felkelt, ágyneműt cserélt, hosszasan zuhanyozott, majd aludt tovább. Reggel csörgött az óra. Ébredés után bekapcsolta a rádiót, ahogy mindig. Ment minden a szokott rend szerint, csak a torna és a szendvicskészítés maradt el. És mivel ezek elmaradtak, előbb is indult, mint máskor, de mielőtt kilépett volna az ajtón, még egy darab rongyot is tett a táskájába, majd bezárta a lakást. Nem látott, nem hallott, nem gondolkodott, nem érzett.

Amikor célhoz ért, a cég melletti kisboltban vett egy üveg alkoholt az olcsóbb fajtából, és egy doboz gyufát is vásárolt. Ezután bement a fülkéjébe és várt. A „nagy ember” tízkor érkezett, és átnézett rajta.

Géza a távozása után pár perccel eredt a nyomába. A folyosók kihaltak voltak, senki sem állította meg. Kezében az alkoholos üveg, benne a rongy, zsebében a gyufa. Megállt a „nagy ember” irodája előtt, meggyújtotta a kanócot, kivágta az ajtót és bedobta a házilag készített Molotov-koktélt. Egy pillanat műve volt az egész. A tűz nyomában pusztulás maradt, és még valami más: egyfajta furcsa, megmagyarázhatatlan béke és nyugalom.

„Nem mese ez, gyermek” – jutott Zsombor eszébe Adam Gopnik írásának szállóigévé lett címe, amikor belelapozott a könyvbe, amit szórakozottan, csak úgy találomra emelt le a polcáról.

Camus: Pestis című munkája nehéz falatnak bizonyult, már csak azért is, mert komolyan elgondolkodtatta a fiatal férfit ezen a nyárvégi szombat estén. El kellett, hogy tűnődjön azon, mi az a betegség, baj, és nyavalya, amitől annyira rettegnek, amitől ő maga is olyannyira tart, mint egykor mások a pestistől.

És rájött, hogy ő a magánytól fél a legjobban. A magánytól, amiről az immár szentté avatott Teréz anya azt mondta, hogy „a modern világ leprája a magányosság, és az emberek nem akarják, hogy mások megtudják róluk, hogy leprások.”

Na jó, Teréz anya lepráról beszélt, nem pestisről, de egyik betegség sem kellemes, ahogy a magány sem az.

Ha az egyedüllétet mi választjuk hosszabb-rövidebb időre, az nemcsak rendben van, de szükséges is, hiszen kell a csend az elmélkedéshez, a szembenézéshez, ám az évekig, esetleg évtizedekig tartó magánynál nincs szörnyűbb, legalábbis Zsombor ennél borzasztóbbat nem nagyon tudott elképzelni…

„Remek példát” szolgáltattak ehhez a számára mind a nagyszülei, mind pedig a szülei, akik szótlan, minden – mások előtt is kimutatott és érezhető – gyengédségtől, nevetéstől és jóízű beszélgetésektől mentes páros magányban élték le az életüket egymás oldalán.

Zsombor ezért is volt végtelenül hálás, hogy egymásra találtak Melindával. Még nem voltak túl régóta együtt, ám Zsombor érezte, hogy ők ketten remekül kiegészítik egymást; és a fiú egyre többször gondolt arra, hogy össze kellene kötniük az életüket.

És ma, ma ez a gondolat cselekedetté válik, összetartozásuk immár „egészen hivatalossá” lesz…

Úgy határozott, hogy nem halogatja tovább a döntést, ma este az étteremben, a vacsora után megkéri a lány kezét, aki biztos, hogy igent fog mondani.

*

Melinda izgatottan készülődött. Érezte, sejtette, miről is szól a mai vacsora, hiszen már több mint egy esztendeje voltak együtt Zsomborral, akivel napról-napra mélyült a kapcsolatuk.

Érezte, hogy ma este a fiú felteszi neki a nagy kérdést. És ő igent fog mondani. Magától értődő természetességgel, gondolkodás nélkül.

Zuhanyzás közben dudorászott, megmosta, majd becsavarta a haját. Csak egy kis ideig szárította, a többit a természetre bízta. Tudta, bőven van még ideje estig. Úgy érezte, nagy szüksége is van még arra az egy-két órára, hiszen egyrészt ki kell sminkelnie magát (persze csak diszkréten, hogy úgy nézzen ki, mintha semmi festék nem lenne rajta), másrészt el kell, hogy döntse, mit is vegyen fel…

Mint minden nőnek, így neki is tele volt a szekrénye szebbnél-szebb ruhákkal, de mint minden nő, most ő is úgy érezte, hogy kacatok halma előtt áll, és nincs egy olyan rongya sem, amit felvehetne…

Kivett néhány darabot a szekrényből, sorra próbálva fel őket egymás után. Az egyiket túl szűknek, a másikat túl bőnek találta. A kedvenc szoknyája sem illet az alkalomhoz, a hossza miatt valahogy nagyon konzervatívnak tűnt. Persze, azért miniben sem kellene útnak indulni, mert az meg rövid, ugyebár...

Jaj, de nehéz is ez, amikor az ember lánya tetszeni és megfelelni akar egy férfinak…

Melinda végül is úgy határozott, az a legfontosabb, hogy magának tetsszen, és jól érezze magát a bőrében. Egyébként is, nem a ruha teszi az embert…

Zsombor őt önnönmagáért szereti, nem az öltözetéért.

Felvette hát a kedvenc, elegáns fekete ruháját, és hozzá anyja gyöngysorát, ami decens és visszafogott, és amiről úgy gondolta, illik mind a kellemes olasz étterem hangulatához, mind pedig ehhez a komoly alkalomhoz.

Ahogy bekapcsolta a láncot, óhatatlanul is az anyja, majd a szülei jutottak eszébe. A szülei, akik szótlan, minden – mások előtt is kimutatott és érezhető – gyengédségtől, nevetéstől és jóízű beszélgetésektől mentes páros magányban élték le az életüket egymás oldalán.

Melinda ezért is volt végtelenül hálás, hogy egymásra találtak Zsomborral. Még nem voltak túl régóta együtt, ám Melinda érezte, hogy ők ketten remekül kiegészítik egymást; és a lány egyre többször gondolt arra, hogy össze kellene kötniük az életüket.

És ma, ma ez a gondolat cselekedetté válik, összetartozásuk immár „egészen hivatalossá” lesz…

És amikor ez tudatosodott a lányban, megijedt. Milyen lesz az együttélés, milyen lesz a házasság? Olyan asszony lesz majd ő is, mint az anyja és a nagyanyja, akik – a mesebeli Hamupipőkéhez hasonlóan – nem tettek mást, mint kiszolgálták a család férfitagjait, mondván, ez a nők dolga. Mondván, ilyen az asszonyok sorsa…

De vajon valóban ilyen? Nőnek, asszonynak, anyának lenni nem jelent mást, nem jelent többet, mint egyfajta modern cselédsorsot…?!

„Nem, én ezt nem hiszem, és nem, én ezt nem is akarom!” – határozta el Melinda. Ám szerencsére nem vonta le azt a konzekvenciát, hogy akkor inkább egyedül marad.

Mert azt már világosan látta és tudta, hogy nem az a megoldás, ha elmenekül (egy jegyességet pár éve pont emiatt a félelem miatt felbontott már), hanem az, ha szembenéz a problémákkal és változtat.

Zsombor szeret engem, és én is őt. Nem vagyunk azonosak a szüleinkkel, a szüleinkkel, akik legjobb tudásuk szerint neveltek bennünket. Életet adtak nekünk, aztán úgy bántak velünk, úgy terelgettek bennünket, ahogy tudtak. Nem akartak nekünk rosszat akkor sem, ha nem látták meg, nem értették meg, és nem adták meg mindazt, amire ténylegesen szükségünk volt, szükségünk lett volna, „csupán” azt, ami szerintük jó nekünk és kell nekünk.

A saját életünket éljük, és a saját döntéseinket hozzuk meg. A jókat és a rosszakat is. De persze nem baj, ha hibázunk, csak döntsünk; jól vagy rosszul, de döntsünk. (Mondjuk az is igaz, hogy a nem döntés is döntés…)

„No, ne filozofálj már annyit, Melinda!” – noszogatta magát, és milyen jól tette, mert bizony alaposan elszaladt az idő, ideje volt indulnia, ha nem akart elkésni a vacsoráról.

„Zsombor már vár rám” – gondolta a lány, és mosolygott. Elégedettséget érzett, mert tudta, ők ketten összeillenek, és – sok közös munkával – van is esélyük a boldogságra.

Az élet megajándékozta őket egymással, így hát nem kell félniük a magánytól, a páros magánytól sem; az előttük álló közös út, ha rögös is lesz olykor, ám mégis telve lesz mások előtt is kimutatott és érezhető gyengédséggel, nevetéssel és jóízű beszélgetésekkel.

Az író meredten nézett maga elé. Nem egyszerűen csupán a levegőbe bámult, hanem a számítógép képernyőjét bűvölte. Egészen pontosan az üres képernyőt.

– „Valamit írni kell, valamit írni kellene, mert különben baj lesz… Megesz a szerkesztőm, és felnégyel, lefejez, vagy ki tudja, mit tesz velem a kiadóm…”

„Kedves Múzsa! Amennyiben ideje engedi, kérem, legyen szíves nálam tiszteletét tenni. Segítsége jelen esetben nélkülözhetetlen, mondhatni, életbevágóan fontos lenne.

Mély tisztelettel üdvözli régi híve: Gusztáv, az író”

Kár is tagadni: Gusztáv, a neves író bizony alkotói válságban volt, úgy érezte, kiírta magát, és nemhogy egy épkézláb mondat, de egy épkézláb szó sem jut az eszébe…

Úgy döntött, nem szenved tovább, elmegy, sétál egy nagyot, hogy kiszellőztesse a fejét, ki tudja, hátha az segít. Kertes házban lakott a település szélén, külvárosi, csendes, családi házas környezetben, ahogy mindig is szerette volna. Első könyve akkora siker lett, hogy a honoráriumból teljes körűen fel tudta újítani ezt a csepp, ám igencsak öregecske lakot, a nagyszülei házát, ami igen kedves volt a szívének. A házacska az alapos munkálatoknak köszönhetően kényelmessé és korszerűvé vált. Berendezései, az öreg bútorok, a régi képek, a sok apró, személyes emlék azonban hűségesen őrizték a múltat.

Innen, szeretett otthonából indult sétára Gusztáv kora délután, sálat és kalapot véve fel indulás előtt, hiszen már igencsak ősziesre fordult az idő. Nézte a természet csodás színeit, a kutyákat sétáltató embereket, a gyerekeket, akik anyjuk kezét fogva csacsogtak.

Csak ment, csak ment, nézett és figyelt, „anyaggyűjtő üzemmódra váltott” – mint mindig, valahányszor emberek közé tévedt, de igazából nem gondolt semmire.

Tán így fordulhatott elő az, hogy észre sem vette, hogy milyen messzire távolodott az otthonától. Akkor szembesült azzal, hogy már a városban járhat, amikor csengőszót hallott. Egy antikvárium ajtaján lépett ki éppen valaki, ezért szólt a csengő. A távozó majdnem nekiütközött Gusztávnak.

– „Bocsánat!” – mondta az ismeretlen úriember.

– „Én kérek elnézést!” – felelte Gusztáv, és afféle jelnek véve a történéseket, belépett a régi könyvek birodalmába. És mosolygott. Mivel könyvek közt lehetett, azonnal otthon érezte magát, és a számára oly kedves közegben azonnal minden bújáról-bajáról megfeledkezve nézelődni kezdett.

Azaz csak kezdett volna, mert az antikvárius megakadályozta őt abban, hogy maradéktalanul belemerüljön a szemlélődésbe.

– „Jó napot kívánok, miben segíthetek?” – „zavarta meg” egy kedves, meleg női hang.

Gusztáv felnézett, és érezte elveszett… Elveszett a fiatal szőke lány valószerűtlenül kék szemeiben…

– „Ö… Én… Nem is tudom…” – válaszolta Gusztáv, miközben teljesen hülyének érezte magát, és azon igyekezett, hogy zavarát leplezve értelmesen tudjon válaszolni és viselkedni, ami jelen pillanatban igencsak a nehezére esett. Úgy érezte magát, mint egy bakfis, és azt kívánta, bárcsak nyílna meg alatta a föld…

A föld persze nem nyílt meg, és lassan Gusztáv is összeszedte magát, lévén mégiscsak a szavak embere. Eleinte felszínes és udvarias, később egyre komolyodó csevegésbe kezdett a szőke tündérrel, akiről hamarosan kiderült, hogy nemcsak szép, de kedves és okos is.

Hogy ne távozzon üres kézzel, két kedvenc könyvét vette meg újra (hiszen természetesen már voltak saját példányai): Pascal Merciertől az Éjféli gyors Lisszabonba című kötetet, valamint Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyéka című művet.

A tavaszi zsongással és a lány arcának képével a szívében szinte repült hazáig. Készített magának egy kancsó forró teát sok mézzel és citrommal, majd írni kezdett, és csak akkor hagyta abba a munkát, mikor a konyhai kakukkos óra az éjfélt ütötte. 436 oldalt (!) írt tele…

A könyvében a bánat és az öröm egyaránt keveredett (ahogy az életben is). Mesét írt. Egy régi mesét egy ocsmány öregasszonyról, aki csupán azért volt olyan embertelenül csúnya, mert soha senki nem szerette. Az asszony belekeseredett, beleőszült a magányba és az elutasításba. A fájdalomba, hogy nem akadt senki ezen a világon, aki szívét-lelkét, valódi énjét meglátva tiszta szívvel tudott volna örvendezni neki.

Ám egy nap, amikor korán reggel, hajnalok hajnalán épp vajat köpült erdei házikója ajtaja előtt ülve, egyszer csak arra lett figyelmes, cérnavékony gyermekhangocskát hallott.

Azt hitte, csupán képzelődik, de nem. Egyszer csak egy kislány bukkant fel, aki szőke volt, mint egy angyal. Már éppen elkezdett volna kárálni vele, hogy ugyan mit keres itt, és egyébként is takarodjon innen, de azonnal, amikor két dolgot vett észre: egyrészt azt, hogy egy kutya is van a kislánnyal, egészen pontosan az vezeti őt; másrészt pedig azt, hogy ez a boldogan, önfeledten éneklős kislány bizony vak.

Ezen úgy meglepődött az öregasszony, hogy még bosszankodni, szomorkodni, sőt, még zsörtölődni is elfelejtett.

Beszélgetni és játszani kezdett a kislánnyal meg a kutyájával. Enni és inni is adott nekik. Szinte röpült az idő, így a kislány és a kutya végül az öregasszonynál töltötte az éjszakát, persze csak azok után, hogy még időben, még világosban elküldtek egy postagalambot is az aggódó szülőknek.

A kislány aztán másnap – a bőséges reggeli után – illedelmesen megköszönt mindent, ahogy az egy jólnevelt kislányhoz illik, de előtte még megölelte és megpuszilta a csúf öregasszonyt, meg is simogatva közben kortól, haragtól és szenvedésektől aszott arcát, majd hazaindult a szüleihez és a testvéreihez.

A néne még sokáig állt háza ajtajában, és hosszan nézte, ahogy egyre távolodnak ők ketten: az angyalarcú kislány és a kutyája.

Annyira figyelte őket, hogy észre sem vette, hogy sír. Könnyei csendben és hosszan peregtek öreg, ráncos arcán.

Hirtelen azonban gyengeség fogta el, így egy idő után leült az ajtó mellett álló székére, hogy folytassa a munkát. Ám nem tudta, hirtelen a szívéhez kapott, majd mélyet sóhajtva örökre távozott ebből a világból.

Boldog, földöntúli mosollyal az arcán, mindennel és mindenkivel megbékélve.