„Üdvözöllek szenvedésem, te légy az a kapu, amin keresztül Jézus megérkezik hozzám” – mondta, tanította egyszer nekem valaki. Én mára ezt így alakítottam át: „Üdvözöllek, magányom, te légy az a kapu, amin keresztül Jézus megérkezhet hozzám.”

Kedves Valentin, ma Rád emlékeznek (elvileg) szerte a világon. Rád, Szent Bálintra, Valentinra vagy Valentinusra, aki a szerelmesek (jegyesek és fiatal házasok), a lelkibetegek és az epilepsziával élők védőszentje vagy. Hited erejével a börtönőröd vak lányának visszaadtad a látását. Mielőtt – a hagyomány szerint – február 14-én kivégeztek volna, búcsúüzenetet küldtél neki, amelyet így írtál alá: „A Te Bálintod.”

Ebből lett mára elvileg a szerelmesek, gyakorlatilag a virág-, a lufi-, és a plüssállat- árusok napja.

Elárulom neked, hogy a mai napon én nem fogok kapni az előbb említettek közül egyiket sem. Mondjuk, ezt nem is bánom.

A társ hiányát – idősödve – azonban egyre inkább. Mert öregedni bizony nagyon nehéz, és egyedül még nehezebb.

Meg vagyok győződve arról, hogy azok, akik házasságban vagy élettársi kapcsolatban élnek, ezt magától értődőnek tartják, és sok esetben még csak nem is sejtik, milyen szerencsések.

Mert megadatott nekik az, hogy a húszas vagy harmincas éveikben párra találjanak, gyermekeik, unokáik legyenek, családjuk legyen.

Sokan ezt természetesnek veszik, holott a boldog párkapcsolat megléte korántsem magától értődő.

Úgy látom, hogy annak, aki fiatalon nem talál társat magának, nagyon nem könnyű a dolga, és ahogy múlik az idő, egyre nehezebb… Ahogy mondani szoktam: harminc fölött nem egyszerű, negyven fölött szinte lehetetlen, ötven fölött reménytelen… Egyfelől, mert alig vannak ismerkedésre teret adó lehetőségek, másrészt, mert a férfiak eleve kevesebben vannak, mint a nők, és akik vannak, és korban hozzám illők lennének (47 és 55 év közöttiek) azoknak is van párjuk.

Ha „mégis” egyedülállók, akkor pedig általában náluknál 5–25 évvel fiatalabb nőt keresnek, és sok esetben még akár 50–60 között is gyermeket akarnak.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy amennyiben mindezek mellett/mindezek ellenére még ha lenne is egy potenciális jelölt, amennyiben hosszútávú elköteleződést tervezünk (én egyértelműen csakis azt terveznék), fontos, hogy mindkettőnk részéről meglegyen a közös alap (istenhit), a másik iránti tisztelet és szeretet, a szellemi-lelki összhang (tartalmas beszélgetések, közösen eltöltött minőségi idő), és a kölcsönös fizikai vonzalom.

És – cseppet sem mellesleg – a másik félnek még el kell tudnia fogadni azt is, hogy "sérült áruval" van dolga (ahogy egy ismerős mondaná). Vagyis hogy épp egy olyan nővel hozta össze a jó sorsa, akinek korlátozott a mozgása.

„Soha nem szabad feladni!” – mondják sokan, de akik így vélekednek, azok természetesen mind párkapcsolatban, házasságban élnek.

Ha nem is feladni kell – véleményem szerint –, de elfogadni azt, ami van, mindenképpen előre vivő. Nem megkeseredve, megfásulva, hanem hálával.

És azzal a biztos tudattal, hogy ha a magány előidézőjét nem is mindig ismerjük ugyan – bár valljuk be, a legtöbbször azért sejthetőek az okok, amelyek ott lapulnak az egyéni szocializációban, a sebekben és hiányokban –, de hihetünk abban, hogy amint minden életnek, a miénknek is célja van. Igyekezzünk hát ezt a bizonyos célt felfedezni és megtalálni, és sorsunk máris értelmet nyer.

Számomra ez az, ami segített. Mert hiába mondják keresztény körökben, hogy a cölibátus csak kevés kiválasztottnak adatott meg, hogy Isten alapvetően mindenkinek társat akar adni, hiszen nem jó az embernek egyedül lenni, és ő ígérte, hogy ad neki segítőtársat, hozzá illőt, attól még tény, hogy én magam például egyedül voltam és egyedül vagyok.

A média szinte csak az időskori elmagányosodásról beszél, arról nem, vagy csak alig, hogy a harmincas, a negyvenes, az ötvenes korosztályban is milyen sokan vannak egyedül.

Sőt, nem egyszerűen csupán egyedül – egy egyszemélyes háztartásban, vagy válás után a gyermeküket, gyermekeiket egyedül nevelve, emellett esetleg még az idős, beteg szülő(k)ről is gondoskodva –, hanem magányosan. Egyedül magányosan, vagy páros magányban egyedül. Egyik sem jó.

Mai rohanó világunkban, az elidegenedő társadalmakban ezért olyan becsesek mind a mély és őszinte barátságok és kötődések, mind pedig a megtartó és lélekemelő, valódi közösségek, ahol annak tagjai számon tartják egymást és valóban figyelnek egymásra.

Ahol – ha testi értelemben nem is, de legalább lelki-szellemi értelemben – megélhető az intimitás és megtörténhet a kapcsolódás a másikkal.

Ha ez megvan – és szerencsére megvan, megadatott és megadatik – már csupán annyi a dolgom, hogy hálás szívvel köszönetet mondjak azért, ami van, és aki van: a barátokért, ismerősökért, kollégákért, élvezzem az egyedül való lét előnyeit (mert azért azok is akadnak), és így "kiáltsak": „Üdvözöllek, magányom, te légy az a kapu, amin keresztül Jézus megérkezik hozzám.”

E sorok írója bevallottan elfogult. Tiszteli Tapolyai Emőkét, és előszeretettel hallgatja remek előadásait. Legutóbb egy háromrészes sorozat utolsó részét (Mi, nők… 50 felett). Ha az első két részről le is maradt, elhatározta, legújabb kötetének megjelenését már nem szalasztja el…

 A szerzőnek 2017-ben a Harmat kiadó által megjelentetett Harmóniában múltunkkal, jelenünkkel és jövőnkkel című munkáját 2020-ban a Gondolatok elvitelre. A pszichológus tanácsai nem csak karanténra című anyag követte. Idén pedig egy új kiadványa látott napvilágot, Óriások és sáskák. Hogyan maradhatunk talpon nehéz időkben? címmel, az Igenlő-sorozat első darabjaként.

 A vékony (mindössze hatvan oldalas), ám annál tartalmasabb könyvecske egy néhány évvel korábban tartott és nagy sikert aratott online előadás írott változata. (A hvitamin csapata – https://hvitamin.hu/ – 2020 óta az Eleos Education szervezettel /https://eleos.hu/ közösen tart Lelki egészségünkre! témacímmel konferenciákat. A koronavírus világjárvány idején, négy esztendővel ezelőtt Tapolyai Emőke Óriások és sáskák, avagy hogyan maradjunk rugalmasok stresszes helyzetekben? címmel tartott előadást, ami a világhálón is meghallgatható).

A közismert klinikai és pasztorálpszichológus, előadó, motivációs tréner gondolatai – akár hallgatva, akár olvasva – rendkívül hasznosak a ma emberének. Elgondolkodhat azon, miként áll a nehéz helyzetekhez. Van belső ereje? Mai, divatos szóval élve kellően reziliens-e? – vagyis tud-e lelkileg kellően rugalmas lenni, és tud-e alkalmazkodni egy-egy megváltozott szituációhoz? Beleragad a szemrehányásokba, a dühbe és haragba, hogy a rossz miért történik vele, miért épp vele történik, vagy visszaemlékszik arra, korábban miként tudott úrrá lenni a nehézségein? Vagy bízik abban, hogy mindennek van értelme és célja, és hogy a gondviselő Isten nem hagyja őt magára most sem?

Tapolyai Emőke Mózes negyedik könyvének 13. és 14. fejezetét veszi alapul gondolatai kifejtéséhez. A Bibliának ebben a részében tizenkét kém tér vissza Mózeshez, hogy elmondja, miket tapasztalt az ígéret földjén. A többségük rossz híreket hoz: bár valóban tejjel-mézzel folyó föld az, de erős nép lakik ott, kőfalakkal megerősített városokban. Az ottaniak óriási termetűek, mellettük apró sáskáknak tűnik Izrael népe. A kémek közül csupán Józsué és Káléb mondja azt, hogy bátran beléphetnek erre a földre, mert győzni fognak ellenségeik felett, hiszen az Úr tőlük eltávozott, ám népét nem fogja magára hagyni.  

Felmerül a kérdés: milyen a mi nézőpontunk? Magunkat apró, jelentéktelen kis sáskának, míg a problémáinkat hatalmasoknak és megoldhatatlanoknak látjuk? A kötet lehetőséget nyújt arra, hogy őszintén szembenézzünk önmagunkkal. Ehhez az önvizsgálathoz Tapolyai Emőke konkrét példákon keresztül mutat utat és kiutat. Segít rádöbbenteni olvasóit arra, hogy bár vannak dolgok, amiken nem változtathatnak, de az, hogyan viszonyulnak ahhoz, ami velük történik, az a saját döntésük, az az ő kezükben van. 

Vannak olyan helyzetek, amelyekben úgy érezzük, itt nincs kiút. Ez az emberi valóság, az emberi távlat. Ám létezik egy isteni dimenzió is. Keresztényként erős ütőkártyánk van: Isten felé fordulhatunk, dühönghetünk, neki elmondhatjuk minden fájdalmunkat, előtte elsírhatjuk könnyeinket. És ezután már el lehet fogadni az elfogadhatatlant is, lehetséges továbblépni és nem feladni. 

„Meg lehet barátkozni” a ténnyel, hogy nem mindig kell mindent megoldanunk, és nem is tudunk mindig mindent megoldani. És ezután tőle kérhetünk és kaphatunk útmutatást arra nézve, hogyan tovább. 

Mert még ha magunkat sáskának, és problémáinkat, nehézségeinket hatalmas, legyőzhetetlen óriásnak érezzük is, akkor is – és akkor igazán – áll mellénk gondviselő Istenünk és adja meg nekünk azt a belső erőt és a jövőbe vetett reménységet, amire akkor és ott szükségünk van.

Nem elég biblikus. Nem feltétlenül van meg benne a történelmi hűség. A Biblia Jézusa nem azonos a Chosenben ábrázolt Krisztussal (utóbbi olyan, amilyennek korunk embere szeretné őt látni). Nem elég biblikus. Nem feltétlenül van meg benne a történelmi hűség. A Biblia Jézusa nem azonos a Chosenben ábrázolt Krisztussal (utóbbi olyan, amilyennek korunk embere szeretné őt látni).

Nos, ezek a megállapítások úgy tűnik, nem zavarták és nem zavarják azokat, akik ennek a sorozatnak a hatására kezdtek el érdeklődni a kereszténység iránt, vagy egyenesen emiatt a mondhatjuk így, szokatlan megközelítés miatt kerültek közelebb Istenhez, és adták át neki a szívüket és az életüket. 

Az ötletgazda, Dallas Jenkins, akire vélhetően apja munkássága volt hatással. (Jerry B. Jenkins a 2000-es, illetve 2014-es Left behind (Az otthagyottak/Otthagyottak) című filmek egyik írója.) Fia rendező szeretett volna lenni, ám 2017-es, Gavin Stone feltámadása című filmjével nem ért el átütő sikert Hollywoodban. 

Hobbiszinten azért továbbra is forgatott, gyülekezete számára készített egy karácsonyi kisfilmet, ami sokakhoz eljutott, és nagy siker lett. Többen győzködték, hogy ne hagyja abba, hanem folytassa, és igyekezzen minél több embert elérni a Szentírás üzenetével. Jenkins sokáig vívódott, de – a fejlemények ismeretében bátran mondhatjuk, hogy a későbbi nézők millióinak szerencséjére – végül belevágott a munkába. 

Hogy mi lehet sikerének titka? Talán éppen az, hogy nem egy „klasszikus” Jézus filmet hoztak létre. Magyarul sorozatként aposztrofáljuk, ám a film hivatalos oldala (https://watch.thechosen.tv/) shownak nevezi.

Míg az első évadot részvények eladásából finanszírozták, a második évad forgatását már teljes egészében közösségi összefogásnak köszönhetően tudták elkezdeni.

A Chosent kezdetben az Angel Studios karolta fel, amely a Harmon testvérek tulajdonában áll, akik a mormon Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai, később a Lionsgate kanadai-amerikai filmipari cég támogatta.

Hogy a Chosen vajon miért lett ilyen népszerű? Az alkotók a Bibliát veszik alapul, de nem forgatókönyvként használják azt (hiszen nem is lenne érdemes így tenniük.) „Egyszerűen csupán” az Ige szellemiségét őrzik meg, azt adják tovább mai nyelven, mai megközelítéssel – a ma emberének, hívőknek és nem hívőknek egyaránt.

Az egyik kritika mondjuk, éppen ezt a megközelítést nehezményezi, mondván: „Nincs gondom azzal, amikor egy Jézus-ábrázolás célja az is, hogy közelebb hozza hozzánk annak a Jézusnak a barátságát, aki kifejezetten mondta, hogy menjünk hozzá, ha elfáradtunk, ő felüdít minket. De ha egy Jézus-ábrázolás ennél nem képes többre, vagy nem akar többet, ha kizárólag egy olyan Jézust hajlandó felfesteni a vászonra, aki számunkra elfogadható, kellemes, megérthető és kulturált módon viselkedik, az a mester küldetésének talán nem túlzás, hogy a legfontosabb eszközét teszi zárójelbe. Egy olyan Jézus, aki egyáltalán nem provokál, nem több, mint a mentális plüssmacim, akihez odabújhatok, amikor éppen szomorú vagyok, de nem késztet változásra, nem támaszt felém elvárást, nem lök ki a már megszokottból a teljesebb megismerés felé.”

Igaz, a film nem szokványos, nem Jézussal, nem az ő születésével kezdődik a filmes elbeszélés. Krisztus későbbi tanítványainak élete kerül előtérbe, a néző fokozatosan ismeri meg jellemüket, mindennapjaikat, emlékeiket, gyarlóságaikat. 

A néző találkozik egyebek mellett egy karizmatikus fiatal halásszal (Péter, Shahar Isaac), aki adósságot halmozott fel, egy nővel, akit démonok gyötörtek (Mária Magdolna, Elisabeth Tabish), egy fiatal – mai szóval élve autisztikus vonásokat mutató – vámszedővel, akit gyűlölt mind a családja, mind a környezete (Máté, Paras Patel), egy vallási vezetővel (Nikodémus, Erick Avari), akit kétségek gyötörtek saját hitének hagyományaival kapcsolatban. 

És ahogy haladunk előre a történetben, úgy jelenik meg „egyszer csak” maga Jézus (Jonathan Roumie) is. Aki valóban nagyon más, mint az a Jézus, akit más keresztény mozikból ismerhetünk (ki tudja, talán tényleg kicsit XXI. századi és „amerikai”): emberközeli, kedves, és jó humora van. Sokaknál mindez kiverheti vagy kiveri a biztosítékot, de úgy tűnik, többen vannak azok, akiket épp a megszokottól eltérő történetmesélés, és a „másfajta” karakterek tesznek a sorozat (a show) rajongóivá.

Ha valaki akar – és van, aki akar – beleköthet persze szinte bármibe a sorozattal kapcsolatban, kezdve ott, hogy miért Amerikában (Goshen, Utah állam) forgatták, miért lehetett szivárványszínű zászlócskát látni az egyik stábtag hátizsákján, és így tovább. 

Holott az alkotók igyekeztek nagyon alapos munkát végezni: a hivatalos honlapról visszanézhetőek azok a kerekasztal-beszélgetések, amelyeken különböző felekezetű teológusok (római katolikus, evangélikus, zsidó) vettek részt, és körbejártak, megvitattak egy-egy adott részt és/vagy szereplőt teológiai szempontból is.

E sorok írója megérti a korábban említett kritikusnak a félelmét, ám mégsem tud azonosulni vele, mert úgy érzi, hogy ez a „más” Jézus, ez a megszokottól eltérő megközelítés jó eszköz lehet ahhoz, hogy elérjük a legfontosabb célt: nevezetesen azt, hogy ki-ki – akár hívő már, akár még nem – közel kerüljön, kapcsolatba kerüljön és kapcsolatban is maradjon a valódi Jézussal, aki az élő Isten Fia, aki a Megváltó. 

A mélyen hívő, baptista Dallas Jenkinsnek mindenesetre – saját bevallása szerint – ez volt a célja: a Biblia szellemiségét megőrizve közelebb vinni Jézust az emberekhez (vagy – mondhatjuk így is – az embereket Jézushoz).

Ami tény: a sorozatot a világon már több mint egy milliárdan látták, és már több mint ötven nyelven szinkronizálták. A magyar szinkron létrehozásáért közösségi gyűjtés indult, ennek keretében másfél millió forintot gyűjtöttek össze. Ez három évad szinkronizálásához volt elegendő. (Az alkotók nyolc évadot terveztek. Eddig négy készült el, most zajlik az ötödik évad forgatása.)

A Come and See Foundation (Jöjj és láss alapítvány) nonprofit szervezet célja, hogy hogy a Chosen egymilliárd emberhez eljusson. Amint azt Kyle Young, a The Chosen marketingvezetője elmondta, hogy a sorozat már 200 millió nézőt ért el. Az USA-n kívüli nézettsége már nagyobb, mint az amerikai nézettség. 

A műsor ez idáig különösen Brazíliában, Mexikóban, Indiában, Lengyelországban és a Fülöp-szigeteken lett népszerű. Reméljük, hogy Magyarországon is sokan kedvelik és követik majd, hiszen a szeptember hetedikei Duna tévés premier óta a nagy sikert aratott Chosen című amerikai sorozat (show) – ami nálunk a Kiválasztottak címet kapta, bár Kiválasztottként is fordítható – már nemcsak mobiltelefonos applikáción, hanem interneten és televízión keresztül, immár magyar szinkronnal is elérhető.

Este még remegve siettünk fel a jó meleg lakásba. A jófajta házi pálinka égette ugyan a nyelőcsövet, de sebaj, hiszen kis időn belül már jobb volt a közérzetünk, visszatért az élet a hidegben átfagyott tagjainkba.

Másnap váratlanul ért a szinte már nyárias hőség, le is került rólunk a sál és a kabát. A szép időnek természetesen nem csak mi örülhettünk, kisgyerekes családok sokasága tódult a szabad levegőre, és élvezte a váratlanul jött, melengető napsütést.

Talán ez zavarhatott meg. A meleg. A tömeg. Figyelmetlenségemért mindenesetre nagy árat fizettem: egyik kedvenc gyűrűm a múzeum mosdójában maradt. Mire ezt észrevettem és visszamentem érte, persze már nem volt ott, és a pénztárban sem adta le senki.

Eleinte cseppnyi szomorúságot, ám annál nagyobb és mélyebb békességet éreztem. Még örültem is, no lám, nem volt hiába a sok erőfeszítés, könnyebben elfogadom, hogy nem vagyok tökéletes, „megengedem”, hogy hibát kövessek el. Ráadásul ezt még meg is tudom bocsátani magamnak.

Örömöm azonban nem sokáig tartott, régi ismerősöm, az önostorozó harag csak előbukkant rejtekéből, és ha már feltűnt, hosszan nem eresztett.

– Bárcsak fel se vettem volna! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen…?! Miért nem adta le az, aki megtalálta…?! – egyik kérdés a másikat követte. Nem is érkezett meg feloldást jelentő válasz.

De aztán eszembe jutottak Jób szavai: „Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el.”  (Jób 1,21)

Igen, elmegyünk egyszer, hátrahagyva az életet és a tárgyi javainkat. Szerencsés esetben vannak utódaink, akik aztán döntenek azok sorsa felől. Néhány dolgot megtartanak. A többit eladják, vagy elajándékozzák, vagy nemes egyszerűséggel csak az utcára teszik azokat az első lomtalanításnál.

Egy élet emlékei, tárgyi lenyomata a szemétben végzi. Ami számomra szép volt és kedves, mert amikor kezembe vettem, emlékezhettem arra, aki adta, az másnak talán nem jelent semmit. Felesleges. Vacak. Hulladék.

Tárgyak… Felrémlenek a háztartási gépek, a sok ruha, és persze a rengeteg könyv, ami mind-mind felgyülemlett és helyet követelt magának az évek során, vagy egy hirtelen, átgondolatlan impulzusvásárlás következményeként, vagy mert úgy hittem, hogy „kell”, hogy „nélkülözhetetlen”, és „mindenképp szükség van rá”. Azóta sem használtam őket. Dobozok, fiókok, bőröndök mélyén lapulnak mind.

Hiszem, hogy a tárgyaink valahol mi maguk vagyunk. Anyagi lehetőségeink, vágyaink és ízlésünk szerint döntünk és választunk. Ám jó, ha meg tudjuk húzni a határt. Vagy legalábbis jó lenne. Ha elég lenne a kevesebb is. Hogy ne legyen annyi minden, ami a földhöz és az élethez köt.

Pál írta tanítványának, Timóteusnak: „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6,6–8)

Március idei, politikailag viharos idusán történt egy apró, a nagy összefüggéseket tekintve jelentéktelen eset: elhagytam az egyik kedvenc gyűrűmet. Az emberi élet komoly, nagy tragédiái mellett eltörpül ez a jelentéktelen kis személyes epizód. Számomra fontos volt mégis, mert ez kellett ahhoz, hogy emlékezzek rá: a létezés öröme, az Isten adta élet iránti hála mindig fontosabb lesz és marad, mint a birtoklás.

Már nagyon régóta ne érzett semmit. Csak ürességet. Reménytelenséget. Szomorúságot. Fájdalmat. És a bizonyosságot: Nincs remény. Nincs Isten. Nincs kegyelem.

Hol az volt a benyomása, hogy tehetetlenül vergődik egy gödör alján, hol tömlöcben érezte magát. Rabláncon. A saját sorsa rabságában. Nem látott kiutat, és nem tudta, mit kellene tennie vagy mondania ahhoz, hogy a helyzete megváltozhasson.

Sokáig mondogatta magának, hogy nincs olyan rossz, dolga, hogy mások többet szenvedtek, de neki elege volt a kerekesszékbe zárt magányból. Az érzésből, hogy a balesete óta sokkal jobban szeret egyedül lenni, mint az emberek között, és a tudatból, hogy ez nem jó így. Mert ezt tudta. Nagyon is jól. De valahányszor megpróbált volna kapcsolatot építeni, a szándék csírájában elhalt. Úgysem ér rá senki – mondta magának.

És az egészséges családos emberek valóban nem értek rá. Mindenük volt, csak idejük nem. De még ha lett volna is, akkor is kerülték őt, hogy ne kelljen szembesülniük Olivér tehetetlenségével és szomorúságával.

Nagy néha azért eszükbe jutott, főleg amikor egy baleset képeit mutatták a híradóban. És ilyenkor megfogadták, hogy meglátogatják majd. Becsszóra.

Eközben Olivér nem élt, csak létezett. Nem létezett, csupán vonszolta magát napról-napra, egészen addig, míg el nem jutott oda, hogy úgy érezte, ennek így semmi értelme, kész, ő feladja a küzdelmet. Nem, nem is feladja, egyszerűen befejezi.

Amint ezt így elhatározta (elfogadta?), megkönnyebbülést, és igen, még soha nem tapasztalt belső békét és nyugalmat érzett. És egyfajta örömet is, mert most végre volt egy valóban fontos feladata: annak megtervezése, hogyan is vessen véget az életének.

Mit válasszak…? – töprengett magában a homlokát ráncolva. Nem bírom a vért és az erőszakot, úgyhogy a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb talán a gyógyszer lenne. Először megnézte az otthoni készleteket, majd a patikákat „járta”, mindenhol csak kisebb mennyiségeket véve, hogy ne legyen feltűnő.

Végül eljött a nap, amikor elhatározta, nem gyűjtöget tovább, hanem megteszi az utolsó lépést. Elment a kedvenc, ráadásul akadálymentes kisvendéglőjébe, barátságosan köszöntötte a jól ismert pincért, és amikor meglátta, hogy szerepel az étlapon, a kedvencét rendelte, húslevest és csülkös pacalt főtt burgonyával és kovászos uborkával.

Míg arra várt, hogy kihozzák az ételt, körbenézett. Jól megnézte a kockás abroszt – annak minden gyűrődésével egyetemben –, a jelentéktelen reprodukciókat a falakon. Most még a konyhaszag sem zavarta, nem úgy, mint máskor. Lassan, komótosan evett, kiélvezte minden egyes falat ízét. Ivott még egy feketét, majd fizetett és hazagurult.

Az ízlésesen berendezett, akadálymentes lakásában az ágya szélére ült. Az egyik kezében egy marék gyógyszer, a másikban egy pohár víz. Kis adag gyógyszer, pár korty. Újabb adag pirula, újabb kortyok. Keserű lett a szája íze, egy idő után hányinger kerülgette, de szerencsére ez hamar elmúlt, a bőséges ebédnek hála.

Amikor úgy érezte, kezd álmosodni, mintha csak lefekvéshez készülődne, elhelyezkedett az ágyon. Hamar el is aludt.  Álmában motorozott, úgy mint régen, élvezte a száguldás és a szabadság minden percét.

Egy idő után arra ébredt, hogy fázik. Zúgó fejét ólomnehéznek érezte, a szemét alig tudta kinyitni. Nagy erőfeszítések árán ugyan, de végül csak sikerült felülnie. Meglepődött, amikor konstatálta, hogy nyitva az ablak. Vajon mikor nyithattam ki…? Nem is emlékszem rá… -- motyogta félhangosan maga elé.

Csodálkozása csak fokozódott, amikor azt vette észre, hogy a közvetlenül az ablak előtt álló fáról egy vörös macska ugrik az ablakába, majd onnan az ablakához közel eső kisasztalra, és onnan a padlóra. A cirmos ránézett, nyávogott egyet, majd elindult az ágya felé. Egy pillanattal később pedig már fel is ugrott mellé, és mint aki jól végezte dolgát, kényelmesen elhelyezkedett az ölében. Olivér önkénytelenül is elkezdte először simogatni, majd a füle tövét vakargatni. A macska elégedetten dorombolt. Olivér jó darabig nem mert megmoccanni sem, nehogy megzavarja a kéretlenül érkezett vendéget szunyókálás közben. Egy idő után persze kénytelen volt megmozdulni, hiszen kényelmetlenné vált számára az ülés, és egyre jobban fázott is.

A macska végül vele és nála maradt. Olivér reménynek nevezte el.

Jó néhány esztendővel ezelőtt Stuttgartban járhattam. Vasárnap közeledtével természetes volt számomra, hogy ellátogatok az ottani magyar protestáns gyülekezet istentiszteletére. Ekkor majdhogynem könnyeket csalt a szemembe egy váratlan élmény: az alkalom nemzeti imádságunk közös éneklésével zárult.

Mélyen megérintett engem ez a pillanat, hiszen idegen földön jártam, ismeretlen emberek között, és mégis úgy éreztem, még ha rövid időre is, ám összekapcsol bennünket nemcsak a hitünk, de hazánk szeretete, magyarságunk tudata is.

Ez az emlék jutott eszembe, amikor megnéztem azt a rövidke videót, amit egy ismerősöm osztott meg a közösségi médiában. Ebben fiatalokat kértek arra, hogy mondják el a himnuszt. Megdöbbentő volt látni, hogy a kérést nem mindenkinek sikerült – magától értődően – teljesítenie (és ezt még csak nem is szégyellte...)

Utánanézve a kisfilmnek, megtudtam, hogy a benne látható ifjak az egyik kereskedelmi adó szeptember 18-án indult új műsorának – a Kőgazdag fiataloknak – a szereplői.   

A programról kicsivel korábban egy reklámból szerezhettem némi benyomást. Hogy ismereteim nem teljesek, hanem részlegesek maradtak csupán, annak a döbbenetem volt az oka. Amikor ugyanis a televíziós hírverésben látott szereplő, Filip arról beszélt, hogy csak étteremben étkezik, illetve hogy nála kizárólag az ún. fine dining jöhet szóba, valamint hogy új lakásra lenne szüksége, mert jelenlegi otthonában a ruháinak már nem jut elég hely, nos, akkor azonnal tudtam, nem leszek a sorozat rendszeres nézője.

Filip tán azért is nyilatkozott így, mert vélhetően nem hallotta, amint Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter idén nyáron az erdélyi Tusványoson – Mészáros Lőrinc vállalkozó elhíresült nyaralása kapcsán – azt nyilatkozta, hogy „kisebb hajó, nagyobb szerénység” lenne az elvárható.

És – teszem hozzá én – nem pusztán anyagi értelemben… Valójában nem az a gond, hogy ha valaki épp olyan, a megszokottnál kisebb adagokból felépített, 6–8 fogásból álló menüsorban leli örömét, amelyben kifogástalan alapanyagokból készített, különlegesen ízletes ételek szerepelnek gyönyörű tálalásban. Ha megengedheti magának, lelke rajta.

Ám van abban valami kifejezetten elszomorító, ha fiatal férfi úgy jut lakáshoz, hogy egyszerűen csak megkéri az édesapját, hogy vásároljon majd neki egyet (nem örökli az ingatlant, pláne nem kemény munkával dolgozik meg érte.).

Bizonyos vagyok benne, hogy hazánkban számos korabeli fiatal is szívesen tenne így, ám a lehetőségek sokak számára – valljuk be – igencsak korlátozottak.

A reklámból nem derült ki, van-e Filipnek kenyérkereső foglalkozása (vélhetően nincs, de azt el tudom képzelni, hogy ő is egy a korunkban oly divatos influenszerek közül.

Felmerül a kérdés: Vajon mi lehetett a műsorkészítők szándéka? Idézőjelbe tett „véleményformálókkal” idegesíteni, ingerelni a széles tömegeket válság idején? (Már ha van, aki kíváncsi a véleményükre…)

Ha a nézők vérnyomásának megemelése volt a cél, ennek mi értelme? – kérdem én. Netán úgy vélték, így nagyobb lesz a nézettség, több a kattintás? Ez most komoly…?!

Ám mindegy is. E sorok íróját sokkalta jobban foglalkoztatja az, mi történik, ha a létminimumon vagy az alatt tengődők a televíziót nézve majd nem egyszerűen csupán megirigylik a Filiphez hasonló ifjoncok életmódját, hanem egyenesen példaképként tekintenek rájuk, a valódi teljesítményt nem produkáló, szüleiken élősködő, felszínes percemberkékre…?

Amennyiben csak egy ilyen ember is lesz e „valóságshow” nyomán – aminek, valljuk be, a valósághoz kevés köze van, így valótlanság-shownak lehetne inkább nevezni –, akkor nagy a baj (nagy lesz a baj).

Ha a jövő fiataljainak a pénzen kívül nem fognak már számítani az olyan hagyományos értékek, mint a haza, a család, a tisztelet, a becsület, a jól végzett munka öröme, az önmaguknak bizonyítani akarás és a szebbre, jobbra törekvés, akkor jaj nekik. De nekünk is.

Írj sokat! Írj szívből! – mondta egyszer egy tanárom. És ha úgy érzem, hogy nem tudok írni? – kérdeztem tőle. Akkor írj arról, hogy nem tudsz írni… – felelte. Ezen ne múljon… – gondoltam.

Nyugodt, békés vasárnap délután van, elhatározom, hogy elsétálok a lakhelyemhez közeli parkba. Leülök egy padra, és ölembe teszem kedvenc bőrkötéses noteszemet. Ebbe szeretem írni a gondolataimat, töltőtollal vagy grafitceruzával, mert régimódi vagyok. Már amikor persze van mit a papírra vetni… Most éppen nincs…

Ezért inkább nézelődni kezdek. A játszótéri részen gyerekek szaladgálnak, mászókára másznak, homokvárat építenek szüleik óvó-féltő tekintetétől kísérve. Idős férfi megy át a parkon kistermetű kutyáját sétáltatva. Amikor elhaladnak mellettem, az eb rám néz, és szinte „kéri”, hogy simogassam meg, amit mosolyogva meg is teszek. Látok néhány galambot és verebet is.

Izgatottan lesik, nem eszik-e valaki véletlenül mondjuk egy szendvicset, hiszen akkor nekik is juthat esetleg pár szem morzsa…

Az egyik fa alatt a padon szerelmespárt pillantok meg. Egymás felé fordulva beszélgetnek. A tinédzser fiú néha megsimogatja a lány arcát, a lány mosolyog, és a fiú hajába túr. Ki tudja, talán ez az első szerelem az életükben…

Az ő éles ellentétük egy húszas-harmincas éveiben járó férfi és nő. Ujjukon ott a jegygyűrű, akár házaspár is lehetnek. Szótlanul ülnek egymás mellett, mindkettő fülében vezetéknélküli fülhallgató, kezükben mobil. Meredten bámulják a készüléket, egyetlen pillanatra sem nézve egymásra. Azt a látszatot keltik, hogy semmi közük egymáshoz, ők nem tartoznak össze. A megosztásokra figyelnek, nem egymásra és a körülöttük zajló történésekre. Együtt vannak egyedül.

Mélyet sóhajtok, mert róluk eszembe jut egy réges-régi jelenet, amikor én voltam egyszál magam. Igaz, nem egy parkban, hanem egy hatalmas fa alatt ülve. A fa az út mellett állt, én leültem a tövébe, lombjai alatt keresve menedéket a rekkenő nyári hőségben. Előttem búzamező, ringó kalászok, ameddig a szem ellát. Itt-ott bukkant csak elő egy-egy pirosló pipacs. Mély volt a csend, tápláló és erőt adó. Órákon át ültem ott.

Istenem, milyen régen is volt már ez…! Nem történt akkor semmi különös, és nekem mégis az volt a benyomásom, hogy rengeteg dolog esett meg velem. Közelebb kerültem Istenhez. Választ kaptam még fel sem tett kérdéseimre is. Eltűnt minden kétség és bizalmatlanság. Megnyugvásra, békességre leltem a természetben.

Egyébként nemrég újra elvetődtem arra. Nincs már meg sem a fa, sem a búzamező. Eltűntek a pipacsok. Eltűnt minden. Egy lakópark házai állnak azon a helyen, ami egykor a béke szigete volt a számomra. Köddé vált a múlt, már csak az emléke maradt meg nekem…

Ismét sóhajtok egyet. Elszomorodom. Egy kérdés merül fel bennem, és szinte belehasít a szívembe és belemar a lelkembe: Mi lenne, ha egyszer majd ez a park sem állna már itt? Ha az is már csak az emlékeimben élhetne tovább…? Ha eltűnnének az emberek? Ha nem lenne több ceruza és notesz, mert nem lenne többé egyetlenegy fa sem? És nem csak az. Mi történne, ha egyszer tényleg eljönne a világvége és velem együtt elpusztulna minden és mindenki…?

Merengésemből egy kislány térít magamhoz. Szia! Te mit csinálsz? Rajzolsz? Én nagyon szeretek rajzolni! Rajzoljak neked egy királylányt? Vagy inkább egy házikót? Mellette ott lehetne az anya, az apa, meg a gyerekek is, jó? Meg egy kutya vagy egy cica…

Mosolyogva bólintottam, és azt mondtam, amikor legközelebb találkozunk itt, ő majd oda fogja tudni adni, amit rajzolt nekem. Ő tovább is csacsogott még, de én már semmit sem hallottam abból, amit mondott. Megsimogattam a fejét és elköszöntem tőle. Hazaindultam. Útban az otthonom felé még betértem egy virágüzletbe és a szál rózsa mellé – hirtelen felindulásból – még vettem egy szépséges orchideát is, színes kaspóban.

Ma reggel úgy éreztem, ideje visszatekinteni és számba venni a régmúltat. Kezdetben teremtettem az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, és a Lelkem lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondtam: Legyen világosság! És lett világosság. Elválasztottam a világosságot a sötétségtől. És elneveztem a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Ezek után következtek a növények, majd a nap, a hold és a csillagok, végül az állatok.

A növényeknél azt élveztem leginkább, ahogy tobzódtak a különböző formák, színek és illatok. Az állatok közül a víziló volt az egyik kedvencem. Egy hatalmas lény, ami mégis csupán füvet eszik. És ott van az ellentéte, a csepp méh… Milyen aprócska ő, és nélküle mégsem lehetne élet a földön, hiszen nem lenne semmi, ami a növények beporzását és szaporodását segítené.

Örömömet leltem az alkotásban, és úgy éreztem – hadd legyek szerénytelen –, hogy valóságos remekműveket hoztam létre. Valahányszor eltelt egy nap, megszemléltem mindazt, amit teremtettem, és láttam, hogy az igen jó.

A végére hagytam azt, ami ha nem is a legnehezebbnek, de mindenképpen a legizgalmasabbnak tűnt: az ember – a férfi és a nő – életre hívását. A képmásomra teremtettem és megáldottam őket. A férfi az Ádám, hozzá illő segítőtársa, az asszony, az Éva nevet kapta.

Elhelyeztem őket az Éden kertjében, hogy műveljék és őrizzék azt. Azt mondtam nekik, hogy a kert minden fájáról szabadon ehetnek, kivéve a jó és a rossz tudásának a fáját. Ám ők nem rám, hanem a kígyóra hallgattak, és ettek a jó és rossz tudásának a fájáról. Ezért megkapták méltó büntetésüket: kiűzettek az Édenből.

De engem nagyon elkeserített, hogy megromlott a köztünk lévő szoros kapcsolat, hiszen szerettem őket és fontosak voltak a számomra. Kíváncsivá tett, hogyan alakul a sorsuk. Néztem, hogy megy tovább az életük, mellettük voltam és figyeltem őket, amikor gyermekeik születtek, két fiú, Káin és Ábel. Káin azonban féltékenységből megölte Ábelt. Megtörtént az első gyilkosság.

Összeszorult a szívem. Hát még akkor, amikor azt kellett látnom, hogy az idő múlásával egyre csak szaporodott a gonoszság a földön…

Elszomorodtam. Megbántam, hogy embert teremtettem. Úgy döntöttem, hogy elpusztítok minden élőlényt, és özönvizet bocsátottam a földre. Noé megmenekült, mert igaz ember volt. Megőriztem őt és a családját, úgy, hogy arra kértem, építsen egy hatalmas bárkát, amibe beviheti a legközelebbi rokonait és a különféle állatokat is. Elhatároztam, hogy nem átkozom meg a földet, és nem irtok ki többé minden élőt, habár gonosz az ember szívének szándéka ifjú korától kezdve. Szövetségem jeleként még szivárványt is helyeztem az égre.

A föld tehát megmaradt, nem pusztítottam el. De szembe kell néznem a ténnyel: az ember az, aki ezt megteszi. Kapzsi, mohó és telhetetlen, nem ismer határokat. Nem tiszteli a természetet. Szennyezi a levegőt. Mérgezi a földet és a vizeket. Nem elegendő neki az az egyszerű öröm, amikor a nap melengeti az arcát. Ha eső öntözi a kerteket. Pusztít és rombol, mert az ezerszer könnyebb, mint megteremteni és megőrizni valamit a következő nemzedékeknek is.

Emberek… Figyelem őket és néha már majdnem feladom. Annyi kárt okoznak nemcsak a természetnek, de egymásnak is! Olyan sokat bántják egymást ahelyett, hogy segítenék és védelmeznék azokat, akiknek szükségük van erre! Bárcsak senkit ne hagynának nyomorúságban, magányban, szomorúságban, testi-lelki éhségében…!

Még türelmes vagyok, még várok. Örvendezve nézem, valahányszor valaki szeretettel fordul a másik felé, vagy amikor elültet egy-egy fát. Ha egy szülő a természet védelmére oktatja a gyermekeit, és azon fáradozik, hogy kevesebb legyen a szemét. Amikor egy kamasz nem kidobja, hanem elcseréli a dolgait, beéri az új helyett a régivel is. Örülök, ha látom, hogy vannak még olyanok, akik a bálnákat mentik, vagy az esőerdőkért küzdenek. Amíg vannak még felelős felnőttek, akik arra tanítják az utódaikat, hogy az élet ajándék, még reménykedem. Addig még nincs késő. Ám ezek talán már az utolsó pillanatok…?

Biztonságban voltam az engem körülvevő meleg burokban. Szerettem ott lenni. De egyszer csak azt éreztem, hogy itt az idő. Indulni kell! Buzgón kezdtem feltörni a tojás héját, ami hosszas küzdelem után végre sikerült is… Megérkeztem erre a világra! Persze nem csak egyedül én.

Amikor körbenéztem, sok-sok testvéremet láttam magam körül. A lemenő nap sugarai melengettek bennünket, amikor a világra jöttünk, és mindnyájan egy irányba, a tenger felé igyekeztünk. A víz most éppen csendesebb volt, apróbb hullámok fodrozódtak a felszínén.

Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, amilyen gyorsan csak tudtam, mert naplemente ide vagy oda, a parti homok azért még igencsak meleg volt. Egyébként is kicsik és védtelenek voltunk még, és nem lehetett tudni, honnan leselkedhet ránk valamilyen veszély.

Végre aztán elértük, elértem a tengert! Boldogan vetettem bele magam a hullámokba és úsztam, egyre csak úsztam. Ám az örömöm nem tartott sokáig. Minél beljebb haladtam, annál szomorúbb lett az elém táruló látvány. Egyre több teknőstársam mellett haladtam el. És nem azért, mert lassúak voltak, és lemaradtak volna… Nem.

Volt, amelyik szenvedett. Szörnyű volt látni a kínt a szemében. Volt, amelyik már nem is élt. Furcsa, idegen anyagba voltak belegabalyodva, ki jobban, ki kevésbé. Én is vonzónak éreztem ezeknek a színét és a szagát is. Ételszaguk volt. De ezek után persze már eszem ágában sem volt enni belőlük, pedig a kisebb-nagyobb darabokat folyamatosan sodorta felém a víz.

Ráadásul még éles fájdalom is hasított az uszonyomba. Nem mertem megállni megnézni, vajon mi történhetett? Csak úsztam tovább.

Egy idő után elértem egy szigetet, gondoltam, kimegyek a partra pihenni és reméltem, találok valami ennivalót is. Ott is voltak néhányan a most született teknősök közül, és öklendezték, egyre csak öklendezték azt a meghatározhatatlan valamit…

Szomorúság és félelem volt a szívemben, és nem tudtam, mit tegyek. Mit tehetnék? Vajon honnan és kitől várjam, várhatom a segítséget, a megoldást…? Hiába kerestem, kutattam, nem találtam a választ… És valahogy én is egyre rosszabbul éreztem magam, fájt a gyomrom és a sebzett uszonyom… Egyszer aztán elsötétült minden.

Amikor magamhoz tértem, egy ládában találtam magam, sok teknőstestvérrel együtt. Mi lesz most velünk? Vajon hová visznek…?

Egy autóba kerültünk, majd egy furcsa helyre, ahol minden rideg és fehér volt. Milyen messze lehet otthonom, a tenger…? Ezen az új helyen bántóan erősek voltak a fények, gyakran hangokat, beszédfoszlányokat lehetett hallani, és ebben egyre többször ismétlődött a szó: vadkórház.

Lassan megszoktam itt, éreztem, a nagy kétlábúak jót akarnak nekem. Az uszonyom lassan gyógyult, és meglepődve láttam, belőlem is hosszú időn át jött sok furcsa valami, amit a lények műanyagnak neveztek. Egyre jobban lettem. Olyannyira, hogy egy napon ismét ládába és autóba tettek. Újra éreztem a parti homokot és a tenger illatát.

Hála a vadkórházban dolgozó kétlábúaknak, számos testvéremmel együtt szabad voltam megint, erős és egészséges. Hinni akartam, hinni akarom, hogy sok napkelte és naplemente van még előttem. Hogy mindig lesznek olyan kétlábúak, akik segítenek rajtunk és a nagy és hatalmas tengeren. Hálás vagyok, hogy ez még nem a vég, és hiszem, hogy igazából minden még csak most kezdődik el.

Úgy alszom el, hogy a jövőről álmodom. Álmomban erős és egészséges felnőtt vagyok, aki elindul társat keresni, mert itt az ideje. Meg is találom őt. Boldogan élünk, és annak rendje és módja szerint nekünk is lesznek tojásaink és kisteknőseink, mint a többieknek. És amikor a gyermekeink kikelnek a tojásból – ott, ahol én is a világra jöttem –, boldogan indulnak majd el a homokos partról a hatalmas, de mégis békés tenger felé a naplementében.

Százezer ember gyűlt össze a budapesti Népstadionban 1989. július 29-én, hogy Billy Graham (1918–2018) amerikai evangélistát hallhassa. Én is köztük voltam, 17 esztendős, Istent kereső tinédzserként. Ennyi év távlatából természetesen nem emlékszem már az apró részletekre, de arra igen, hogy mennyire őszintének és hitelesnek éreztem Graham kísérőjét, Joni Aerecksont, aki egy balesetben bénult le. Egy életre kerekesszékbe kényszerült. „Mégis” hívővé lett…

Napjainkban pedig Nick Vujicic tesz nagy hatást sokakra. A kéz és láb nélkül élő szónok – aki zsúfolásig telt sportcsarnokokban (is) szól a jelenlévőkhöz – testében gyenge, lelkében azonban erős. Rajta – csakúgy mint Jonin – érezhető, hogy nem csak a levegőbe beszél. Valóban megtartja a hitet. Vagy sokkal inkább: a hite tartja meg őt…

Hitelesség. Véleményem szerint az egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – dolog a mai rohanó világban. Hiszen mostanság minden olyan bizonytalan… Klímakatasztrófa, világjárvány, háborús konfliktus… Minden telve az ismeretlen jövő miatti félelemmel. Kell a bizonyosság, kell a kapaszkodó. Ezért a mulandó dolgok helyett a biztos, szilárd élet-alapok felé fordul sokak figyelme. És kik tudnának ezekre jobban rámutatni, mint azok, akik már megtalálták a megoldást…?

Krisztus követőinek világítaniuk kell(ene), mint a lámpásnak a sötétségben. Igen ám, de hogyan? Miként lehetnének igazabbakká, észrevehetőbbekké, hitelesebbekké…? Az egyik lehetséges bibliai válasz erre a nehéz kérdésre az ún. aranyszabály. Máté evangéliumában olvashatjuk Jézus szavait: „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták.” (Mt 7,12)

Arra a kérdésre, hogy valaki mit szeretne, nem nehéz választ adni: emberhez méltó életkörülményeket, becsületes munkát, jó egészséget, boldogságot. Tiszteletet és szeretetet.

Ha a keresztények Krisztust akarják követni, jól tudják, mit kell tenniük – és nem egyszerűen csak tudják, hanem miután az életük, a szívük, a hozzáállásuk megváltozott, ezt is akarják tenni: szeretni Istent, valamint egészséges önszeretettel szeretni önmagukat és a másik embert. Legyen az családtag, szomszéd, barát, ismerős vagy kolléga.

Istennel élni kapcsolat. Egy kapcsolatot az összetartozás tudata és a párbeszéd jellemez. Meggyőződés a biztonságról és a megajándékozottságról. Aki Istennel ilyen viszonyban van, az azt szeretné, hogy ebben másnak is része legyen.

 Hogy ezt az örömöt ki-ki miként osztja meg másokkal, az a habitusától függ. Van, aki az aluljáróban hirdeti Isten igéjét. Van, aki lelkésszé lesz. És van, aki „csupán” csendben és szelíden teszi a dolgát: elérhető mások számára, meghallgatja azokat, akik hozzá fordulnak, és segít, ahol csak tud, anélkül, hogy ezért bármilyen viszonzást várna. Egyik hozzáállás sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. Mindegyik más, de a lényege és a célja mindegyiknek ugyanaz: Krisztusra – életére, halálára, feltámadására – irányítani a figyelmet. Amikor pedig ez megtörténik, és az isteni üzenet elér egy ember szívéig, akkor minden más – igeolvasás, ima, gyülekezeti tagság – már „magától” megtörténik. És hatni kezd.