Már nagyon régóta ne érzett semmit. Csak ürességet. Reménytelenséget. Szomorúságot. Fájdalmat. És a bizonyosságot: Nincs remény. Nincs Isten. Nincs kegyelem.

Hol az volt a benyomása, hogy tehetetlenül vergődik egy gödör alján, hol tömlöcben érezte magát. Rabláncon. A saját sorsa rabságában. Nem látott kiutat, és nem tudta, mit kellene tennie vagy mondania ahhoz, hogy a helyzete megváltozhasson.

Sokáig mondogatta magának, hogy nincs olyan rossz, dolga, hogy mások többet szenvedtek, de neki elege volt a kerekesszékbe zárt magányból. Az érzésből, hogy a balesete óta sokkal jobban szeret egyedül lenni, mint az emberek között, és a tudatból, hogy ez nem jó így. Mert ezt tudta. Nagyon is jól. De valahányszor megpróbált volna kapcsolatot építeni, a szándék csírájában elhalt. Úgysem ér rá senki – mondta magának.

És az egészséges családos emberek valóban nem értek rá. Mindenük volt, csak idejük nem. De még ha lett volna is, akkor is kerülték őt, hogy ne kelljen szembesülniük Olivér tehetetlenségével és szomorúságával.

Nagy néha azért eszükbe jutott, főleg amikor egy baleset képeit mutatták a híradóban. És ilyenkor megfogadták, hogy meglátogatják majd. Becsszóra.

Eközben Olivér nem élt, csak létezett. Nem létezett, csupán vonszolta magát napról-napra, egészen addig, míg el nem jutott oda, hogy úgy érezte, ennek így semmi értelme, kész, ő feladja a küzdelmet. Nem, nem is feladja, egyszerűen befejezi.

Amint ezt így elhatározta (elfogadta?), megkönnyebbülést, és igen, még soha nem tapasztalt belső békét és nyugalmat érzett. És egyfajta örömet is, mert most végre volt egy valóban fontos feladata: annak megtervezése, hogyan is vessen véget az életének.

Mit válasszak…? – töprengett magában a homlokát ráncolva. Nem bírom a vért és az erőszakot, úgyhogy a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb talán a gyógyszer lenne. Először megnézte az otthoni készleteket, majd a patikákat „járta”, mindenhol csak kisebb mennyiségeket véve, hogy ne legyen feltűnő.

Végül eljött a nap, amikor elhatározta, nem gyűjtöget tovább, hanem megteszi az utolsó lépést. Elment a kedvenc, ráadásul akadálymentes kisvendéglőjébe, barátságosan köszöntötte a jól ismert pincért, és amikor meglátta, hogy szerepel az étlapon, a kedvencét rendelte, húslevest és csülkös pacalt főtt burgonyával és kovászos uborkával.

Míg arra várt, hogy kihozzák az ételt, körbenézett. Jól megnézte a kockás abroszt – annak minden gyűrődésével egyetemben –, a jelentéktelen reprodukciókat a falakon. Most még a konyhaszag sem zavarta, nem úgy, mint máskor. Lassan, komótosan evett, kiélvezte minden egyes falat ízét. Ivott még egy feketét, majd fizetett és hazagurult.

Az ízlésesen berendezett, akadálymentes lakásában az ágya szélére ült. Az egyik kezében egy marék gyógyszer, a másikban egy pohár víz. Kis adag gyógyszer, pár korty. Újabb adag pirula, újabb kortyok. Keserű lett a szája íze, egy idő után hányinger kerülgette, de szerencsére ez hamar elmúlt, a bőséges ebédnek hála.

Amikor úgy érezte, kezd álmosodni, mintha csak lefekvéshez készülődne, elhelyezkedett az ágyon. Hamar el is aludt.  Álmában motorozott, úgy mint régen, élvezte a száguldás és a szabadság minden percét.

Egy idő után arra ébredt, hogy fázik. Zúgó fejét ólomnehéznek érezte, a szemét alig tudta kinyitni. Nagy erőfeszítések árán ugyan, de végül csak sikerült felülnie. Meglepődött, amikor konstatálta, hogy nyitva az ablak. Vajon mikor nyithattam ki…? Nem is emlékszem rá… -- motyogta félhangosan maga elé.

Csodálkozása csak fokozódott, amikor azt vette észre, hogy a közvetlenül az ablak előtt álló fáról egy vörös macska ugrik az ablakába, majd onnan az ablakához közel eső kisasztalra, és onnan a padlóra. A cirmos ránézett, nyávogott egyet, majd elindult az ágya felé. Egy pillanattal később pedig már fel is ugrott mellé, és mint aki jól végezte dolgát, kényelmesen elhelyezkedett az ölében. Olivér önkénytelenül is elkezdte először simogatni, majd a füle tövét vakargatni. A macska elégedetten dorombolt. Olivér jó darabig nem mert megmoccanni sem, nehogy megzavarja a kéretlenül érkezett vendéget szunyókálás közben. Egy idő után persze kénytelen volt megmozdulni, hiszen kényelmetlenné vált számára az ülés, és egyre jobban fázott is.

A macska végül vele és nála maradt. Olivér reménynek nevezte el.