Kezében volt a kormány. Kezében volt a hatalom. Élt is vele. Már csak pár lépésre volt tőlem a
megálló, azt hittem, még elérem a buszt, de nem, mégsem. A vezető nem várt meg, indult.
„Lekéstem. Előbb is indulhattam volna. Talán én is hibás vagyok... Ha szépen kiáltok,
vajon megvársz? Hallgatnom kellett volna! Hallgatnom kellett volna? Vagy éppen mondani
valamit…? Netán visszanézett?”
Nem volt más hátra, minthogy megvárjam a következőt. „Vajon lesz még következő…?”
Negyedóra múlva érkezett is, felszálltam, és örülhettem, mert még ülőhely is volt.
Néztem a tájat. Az emberek, autók, elsuhanó fák látványa szinte álomba ringatott.
Felrémlett előttem arcod, mosolyod emléke, ahogy felszállsz, és azt mondod: „Majd
jövök!” Távolodott és eltűnt veled a vonat. Akkor még nem tudtam, hogy nem látlak soha többé.
„Vajon hol vagy most?”
Egy ideig vártalak, mondván, sok dolgod lehet egy idegen országban. Aztán tovább is
vártam még egy keveset, hiszen női önérzet is van a világon, de végül csak kerestelek. Ám nem
vetted fel a telefont, hiába hívtalak. Amikor írtam, nem válaszoltál.
Egy darabig reménykedtem. Sírtam utánad. De végül elapadtak a könnyeim. Elfogadtam,
hogy nem vagy, és néha már úgy éreztem, talán nem is voltál, csak elképzeltelek, csak
megálmodtalak.
Amikor beleuntam abba, hogy sajnáljam magam, úgy döntöttem, hogy elkezdem hinni,
van még esély. Ám ahogy teltek az évek, nemcsak az idő múlt, de fogyott a remény is. Immár
egészen biztosan tudtam, nemcsak azt, hogy már nem jössz vissza, hanem azt is, hogy nem jön
sem utánad, sem helyetted más sem.
„Végállomás, kérjük, hagyják el a járművet” – hallom. Leszállok, felnézek. Még látom az
előző buszt, ahogy indul. Te készülsz felszállni rá, egy kisfiú kezét fogva, de előtte még előre
engedsz egy karcsú fiatal nőt, aki mellett egy kislány csicsereg.
Egy pillanat az egész. „Kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak!” A busz és vele a család –
ami nem a miénk – gyorsan tovatűnik, míg már csak egy apró pont látszik a messzi távolban. Már
nincs több lehetőség. Nem érhetlek el.
