Itt ülök egy padon, és a vizet nézem. Elmerengek a habok látványán, és azt gondolom, olyan az emlékezet, mint ez a folyó. Időről-időre partra veti a hulladékot. A víz uszadékfától, műanyagtól, lyukas lábostól szabadul. Az én emlékezetem a szégyen érzésétől próbálna megválni, ha tudna. De nem tud. Minden szégyennel teljes pillanatra emlékszem, születésemtől kezdve mind a mai napig. Pedig jó lenne felejteni. Felejteni azokat a perceket és pillanatokat, amikor vagy én éreztem magamról, vagy mások éreztették velem azt, hogy nem vagyok elég ügyes, elég okos, elég sovány. Hogy nem vagyok elég jó.

Itt ülök egy padon, a vizet nézem, és arra gondolok, ahogy a folyónak, úgy nekem is jó lenne megszabadulni minden feleslegesen cipelt hordaléktól. Minden hulladéktól, ami nem az életet szolgálja.

Itt ülök egy padon, a vizet nézem, és arra gondolok, volt idő, amikor legszívesebben egy-egy nagy és nehéz követ kötöttem volna a bokáimra, úgy gyalogoltam volna bele a csendes hullámsírba.

Itt ülök egy padon, a vizet nézem, és arra gondolok, hogy milyen gyorsan múlik az idő. Minden egyes nappal egyre közelebb van az elmúlás.

És világosan érzem, hogy most nem az a kérdés számomra, hogy van-e élet a halál után, hanem az, volt-e, van-e életem a halál előtt. Úgy érzem, hogy nem volt, úgy érzem, hogy nincs.

De tudom, ennek nem kell feltétlenül így is maradnia. Hiszen csak egy állandó van, és az a változás. Felállok a padról és elhatározom, hogy elindulok egy új, „hordalékmentes” élet felé, elengedve mindent és mindenkit, ami vagy aki megkötöz, lehúz.

Van dolgom bőven. Lesz dolgom bőven.

Indulni kell.

Csak az első lépés a nehéz.