Úgy gondolom, minden családnak megvan a maga mottója, ami a mindennapjaikat jellemzi.

"Az élet szenvedés."

A mi famíliánkat úgy hiszem, ennek tudata jellemzi a leginkább, ez az a tapasztalat, ami mindenre kihatással van, mindent befolyásol. Tegyük hozzá, nem ok nélkül. 

Édesanyám életkezdő tapasztalata a magára hagyottság, az érzés, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető. Nem mondhatom, hogy mindezt az anyatejjel szívta volna magába, hiszen a szülőanyja, miután világra hozta, a kórházban hagyta. 

Kérdezhetnénk persze, miért nem örült neki, miért nem akarta, de ezek teljesen felesleges kérdések. Nemcsak azért, mert vér szerinti anyai nagyanyám már nem él, így nem fogjuk tőle megtudni a választ, hanem azért is, mert amíg élt, sem árulta el, ki ejtette teherbe a második világháború idején Budapesten: egy őt megerőszakoló orosz katona, vagy épp a ház ura ott, ahol cselédként szolgált.

Szülőfalujába már terhétől szabadulva tért vissza, és nem árulta el a titkot a testvérén kívül senkinek, akivel megígértette, hogy amit megtudott, nem árulja el. Nem tette. Ő, vagyis a nagyanyám pedig az igazságot magával vitte a sírba. 

Kicsoda az ember, kicsoda az anya, ha nem ismeri a gyökereit? Kicsoda az ember, kicsoda az anya, ha sejtelme sincs arról, honnan származik? Kicsoda az ember, kicsoda az anya, ha nem csak azoktól nem kap szeretetet, akik a vér szerinti felmenői, de azoktól sem, akik hazaviszik magukhoz a lelencházból? 

Kicsoda az ember, kicsoda az anya, ha az az alapélménye, hogy ő nem kell? És nem tudja, miért nem. Azért netán, mert nem elég jó? 

Kicsoda az ember, kicsoda az anya, ha - akarata ellenére - átörökíti az utódaira mindazt, amiben neki magának is része volt?

Kicsoda az ember, kicsoda a lány, ha már eleve örökségül kapja a szenvedést? Hiszen anyai nagyszüleit nem ismeri, a koruk miatt az apai oldalon lévőket sem, testvére csecsemőként hal meg, és tizenévesen azt mondja neki az édesapja - nem szeretetlenség vagy érzéketlenség miatt, egyszerűen csak azért, mert tényeket közöl -, hogy ha a bátyja nem halt volna meg, ő meg sem született volna...? 

Kicsoda az ember, kicsoda a lány, ha születéskor nem sír fel, ezért halottnak nyilvánítják, félreteszik? 

Kicsoda az ember, kicsoda a lány, ha valahogy mégis túléli a saját születését? 

Kicsoda az ember, kicsoda a lány, ha ennek nyomát és következményeit - az oxigénhiány miatt kialakult fogyatékosságát - egy életen át viselnie kell? 

Kicsoda a lány, aki soha nem lett anya...?!

Én tudom, ki ő. Az a a valaki, aki úgy hiszi, nem elég jó. Nem elég jó ahhoz, hogy őt válasszák, mellette döntsenek, hogy valaki életre szóló társa legyen.

Aki még egészen fiatalon - tudattalanul - úgy döntött, nem örökíti tovább a génállományát, mert úgy hitte, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy szembeszálljon a sorsával. Hogy ne adja tovább a szenvedést a következő nemzedéknek.

Imádja a munkáját. Boldog, mint egy kisgyerek, valahányszor jelentkezik egy új vevő, és arra kéri, hogy építsen neki egy lombházat. Pete Nelson, a Házak a fa tetején című sorozat ácsmestere lelkesen álmodja meg másoknak a kisebb-nagyobb kuckókat, és úgy tervez és barkácsol, mintha a sajátjait készítené. Őszintén irigylem őt. Jó nézni, hogy ilyen is létezik, hogy van olyan valaki, aki szenvedélyesen szereti azt, amit csinál.

Valamiből meg kell élni. Valakinek ezt a munkát is el kell végeznie. Máshol se könnyű. Máshol még rosszabb. Mindezek – az egészen más – mozgatórúgók az én mindennapjaim részei. És tudom, hogy ezzel – a megélhetési munka kényszerével – nem vagyok egyedül. Sajnos nagyon sokan élnek így – az ismerőseim közül gyakorlatilag szinte mindenki – egy-két kivételtől eltekintve.

Hogy is tartja a mondás? Valahogy így: Ha nem teheted azt, amit akarsz, akard azt, amit tehetsz.

„Ha valami csoda nem jön, a világtörténelem legnagyobb katasztrófája előtt állunk” – írta a költő Ady Endrének (1877–1919) az első világháború kitörése előtt.

Figyelem! A szöveg a magam szórakoztatására, internetes források felhasználásával készült, ergo: az online szócikkekkel való egyezés nem a véletlen műve.

Jászi (született Jakubovits) Oszkár (1875–1957) egyetemi tanár, szociológus, politikus. Százötven esztendővel ezelőtt, 1875. március másodikán látta meg a napvilágot a romániai Nagykárolyban (Carei). Középosztálybeli zsidó családba született, apja, Jászi Ferenc (1838–1910) szabadgondolkodó orvos, publicista; édesanyja Liebermann Róza (1853–1931), édesapja második felesége volt. A zsidó hagyománytól és vallástól rég elszakadt család 1881-ben a református vallásra tért át, és ebben az évben változtatta meg a nevét Jakubovitsról Jászira.

Gimnáziumi tanulmányait 1884 és 1892 között végezte a nagykárolyi piaristáknál. Tizenhét évesen iratkozott be a Budapesti Tudományegyetem állam- és jogtudományi karára, ahol 1896-ban doktorált, majd a Földművelésügyi Minisztériumnál vállalt állást. 1906-tól csak tudományos és politikai törekvéseinek élt.

Egy kis kitérő: Ez az esztendő (1906) arról is nevezetes, hogy Jászi ekkor lépett be a szabadkőművesek közé (Demokratia páholy). A radikális irányvonalat szerette volna erősíteni. Páholyából 1908-ban kilépett azért, hogy másokkal együtt megalapíthassa a radikális Martinovics-páholyt, amelyben 1911-ben főmesterré választották. Ennek a páholynak lett a tagja – Jászi hívására – barátja, Ady Endre is. Jászi a Martinovics-páhollyal és a többi radikális páhollyal együtt próbálta a szabadkőművesség egészét haladóbb irányba fordítani. Küzdöttek a szekularizáció, az általános és titkos választójog szabadkőművesi programponttá emelése érdekében. Ezért terelték egyre radikálisabb irányba a szabadkőműves Világ című újságot is, kevés sikerrel:

„A kőmívesség nagy többsége legföljebb rokonszenvezett a modern demokrácia törekvéseivel, de azokért igazi áldozatokat hozni sohasem mert. Egy nagyon kiváló, de nagyon kicsiny, művelt, bátor és áldozatkész kisebbség mellett, az átlag szabadkőmíves-vezér típusa mindvégig az a középszerűen szavaló és jóétvággyal »vakoló« (vacsorázó) lelkes közéleti férfiú maradt, aki ugyan merészen ágált a »sötétség hatalmasságai« ellen a páholyműhelyeknek a nyilvánosságtól elzárt félhomályában, de aki – ha a helyzet komolyra vált – alázattal félreállt a mindenkori főispánok és államtitkárok egyetlen kézlegyintésére.” (Magyar kálvária, magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai, 1920)

Az általa alapított páholyt 1950-ben betiltották. A páholy 1956 augusztusában Párizsba „emigrált” (párizsi magyar emigránsok lettek a tagjai). A páholy 1992-ben a fővárosban Jászi Oszkár páholy néven újjáalakult, követve a régi hagyományokat. Ma is működik.

Két egyetemi tanára, Pulszky Ágost (1846–1901) és Pikler Gyula (1864–1937) körül alakult ki egy szellemi kör, ennek ő is tagja volt.

Jászi egyike volt a Huszadik Század című társadalomtudományi folyóirat megalapítóinak, és hamarosan a lap meghatározó szerkesztőjévé és szerzőjévé vált.

Tagja volt továbbá az 1901-ben Pulszky Ágost elnökletével megalakult Társadalomtudományi Társaságnak is.

A Huszadik Század szerkesztése mellett megindította a Társadalomtudományi Könyvtár című sorozatot, és megszervezte a Társadalomtudományok Szabad Iskoláját.

A korabeli közállapotokat bírálva mindenekelőtt az általános és titkos választójog és a földreform mellett, illetve a magyar nyelv használatát előtérbe helyező magyarosítás ellen érvelt. A folyóirat 1907. januári számának élére írt programadó cikkében (Az új Magyarország felé) olyan radikális függetlenségi politikát körvonalazott, amely megteremti a (Monarchiával szembeni) gazdasági önállóságot, az önkormányzatokat, a közoktatási reformot, az egyházi birtokok szekularizációját, a teljes gondolat-, sajtó-, gyülekezési és sztrájkszabadságot, továbbá szakít a kisebbségek magyarosításával és azon lesz, hogy lehetetlenné tegyen minden nacionalista izgatást.

Programját 1912-ben megjelent fő művében (A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés) foglalta össze.

1914. június 6-án Budapesten megalakult az Polgári Radikális Párt, amelynek Jászi lett az elnöke. A párt nagyváradi alakuló gyűlésére írta az elnöki tanács tagjává választott Ady Endre a Várnak a táborozók című versét.

Az első világháború kitörése előtt Jászi azt írta Adynak: „Ha valami csoda nem jön, a világtörténelem legnagyobb katasztrófája előtt állunk.”

1915 őszétől 1917 derekáig maga is haditudósítóként járta a frontokat.

1918 októberében, az őszirózsás forradalom előtt részt vett a Magyar Nemzeti Tanács megalakításában, majd a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere lett, megbeszéléseket folytatott az ország nemzeteinek/nemzetiségeinek képviselőivel.

A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok című munkája 1918-ban jelent meg.

Törekvéseivel kudarcot vallott, ezért 1919. január 19-én lemondott. Jászi gróf nagykárolyi Károlyi Mihály Ádám György Miklós (1875–1955) legfőbb külpolitikai tanácsadója is volt, 1919 tavaszán a Külügyi Tanács elnökévé is kinevezték.

1919 elején a kormány a szociológia professzorává, majd kormánybiztossá nevezte ki a Budapesti Tudományegyetemen.

A Károlyi-kormány bukása utáni Tanácsköztársaságot „új középkornak” nevezte, és bírálta a Horthy-rendszert is.

Miután 1919. április 30-án elhagyta az országot, Bécsben telepedett le. A magyar demokratikus emigráció egyik vezetője, egy ideig a Bécsi Magyar Újság főszerkesztője volt. Küzdött a fehérterror nemzetközi leleplezéséért, a Horthy-rendszer elszigeteléséért, a dunai népek egymásra találásáért.

A Budapesti Tudományegyetem 1920-ban megfosztotta professzori címétől. A Horthy-korszak hatóságai mindvégig legfőbb ellenségeik közt tartották számon.

1942-es nyugdíjazásáig az Egyesült Államokban, Ohio államban volt az Oberlin College politológiaprofesszora. Emellett egy magyar nyelvű hetilapot is indított New Yorki Magyar Hírlap címmel.

Az amerikai állampolgárságot 1930-ban szerezte meg.

A második világháború éveiben az Amerikai Magyarok Demokratikus Szövetségének elnökeként és tekintélyes liberális professzorként tevékeny szerepet vállalt az amerikai magyarság antifasiszta tömörítésében, veszélyeztetett barátai – magyar és más európai tudósok – angol vagy amerikai beutazási engedélyének megszerzésében és álláshoz juttatásában.

Bár évente látogatott Európába, Magyarországra nem is próbált beutazási engedélyt kérni. A második világháború után egy ideig abban bízott, hogy a szovjet katonai jelenlét dacára lehetővé válik Magyarország demokratizálódása és a dunai népek összefogása, de amikor 1947-ben Budapestre utazott, be kellett látnia, hogy hiábavaló ebben reménykednie.

Károlyival való barátsága megromlott, amikor az a magyar kommunistákat támogatta. Levelezésük hangvétele később enyhült. Jászi halála előtt Károlyi életrajzát kezdte el írni, ebből azonban csupán néhány fejezet vázlata készült el.

1956 októberében már súlyos beteg volt, a forradalom hírei nem juthattak el a tudatáig.

1957. február 13-án hunyt el.

Tisztelői 1989-ben kezdeményezték a Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság létrehozását, amely hivatalosan 1991 januárjában alakult meg.

Hazai újratemetésére is ebben az évben került sor.

Magánéletéről keveset tudunk. Házasságot nem kötött, élettársa az 1840-es évektől Schodelné Klein Rozália (1811–1854), az első magyar, nemzetközileg is elismert operaénekesnő volt. Gyermekeik nem születtek.

A kortársakat izgatta ez a romantikus kapcsolat. Minden bizonnyal 1837-ben, az akkor már ünnepelt énekesnőnek a Pesti Magyar Színházhoz való szerződésekor ismerkedtek össze. Schodelné Déryné Széppataki Róza (1793–1872) nagy vetélytársa lett, sorra eljátszotta szerepeit. A két művésznő között kirobbant „operaháború” megosztotta a rövid múltra visszatekintő magyar színházi közéletet.

Nyáry egyértelműen Schodelné mellé állt. Schodelné végül 1841-ben külföldre távozott, átmeneti visszavonulása idején Nyáry is felhagyott a Nemzeti Színház támogatásával.

Egyesek szerint Schodelnéről nevezték el a Normafát, mert a fiatal művésznő az itt álló öreg bükkfa árnyékában énekelte el először Vincenzo Bellini: Norma című operája címszereplőjének Casta Diva, che inargenti queste sacre antiche piante áriáját. Más vélekedések szerint a színészek az ún. normanapokon gyűltek össze a híres bükkfa körül, s egyik ilyen alkalommal adta át az ifjú Nyáry Pál Schodelnének a színház közönségdíját, egy ezüst sarlót. Schodelné visszavonulása után Nyáry Pálhoz költözött Nyáregyházára, és élete végéig ott élt.

Annak, hogy Nyáry önkezével vetett véget életének, köze lehetett ahhoz, hogy makacsul ragaszkodott elveihez, mindenekelőtt az 1861-es adómegtagadáshoz, aminek következtében súlyos anyagi körülmények közé került, végül teljesen eladósodott. Helyzetét kilátástalannak ítélhette, úgy érezhette, hogy élete ellehetetlenült. Megírta búcsúbeszédét nemzetéhez, és Pest legmagasabb épületéről, a Stein-ház tetejéről (ma Eötvös tér) levetette magát.

Figyelem! A szöveg a magam szórakoztatására, internetes források felhasználásával készült, ergo: az online szócikkekkel való egyezés nem a véletlen műve

„Magyarország történetét nem fogja megírhatni senki anélkül, hogy az ő jeles egyéniségének nem egy, de számtalan fényes lapot szenteljen; tartozzék az bármely párthoz, bevallani kénytelen, hogy Nyáry tántoríthatlan becsületességű, nemes keblű hazafi és feddhetetlen tiszta jellemű tisztviselő volt. Egyenes lelkű, igazságos bíró, soha nem engedett magánérdekeknek – és Pest megyében a közigazgatási és törvénykezési téren nagy jelentőségű és üdvös működésének egész ideje alatt minden törekvése egyedül oda volt irányozva, hogy az, kit a megye közönsége bizalmával megtisztel, helyét kellően betöltse. (…) Mint kérlelhetlen üldözője minden hanyagságnak és mulasztásnak, roppant közigazgatási ismeretei mellett nemcsak a megyének, de az egész országnak kincse volt. Nem tűrte meg a tisztviselőt, bárki lett is légyen, kiről csak gyanította, hogy nem egyenes úton jár. Annyira őrizte ő a megyei életnek tisztaságát, hogy tartózkodás nélkül bátran ki merem mondani, miszerint Pest megye kizárólag neki köszönheti azon kitűnő állást, melyet most közigazgatási és törvénykezési tekintetben elfoglal” – emlékezett Nyáry Pálra (1805–1871) Jókai Mór (1825–1904), Nyáry Pál emléke című írásában.

Nyáry Pál Nyáregyházán, egy református, középbirtokos család legutolsó gyermekeként látta meg a napvilágot 1805. február 27-én. Édesapja szintén Pál, megyei hivatalnok volt, a nagyapa és a dédapa majd két évtizedig töltötte be Nagykőrös bírói tisztjét. Édesanyja Beretvás Erzse (Erzsébet).

Elemi iskoláit Nagykőrösön, középiskoláit Debrecenben végezte, Pesten tett ügyvédi vizsgát. Pest-Pilis-Solt vármegye tisztviselőjeként kezdte pályafutását. Kidolgozta Pest-Pilis-Solt vármegye közigazgatására vonatkozó javaslatait. A nagy feltűnést keltő előterjesztést az országgyűlés négy évig tárgyalta, de nem emelték törvényerőre (1837–1841). Az 1840-es évek elején a reformkor ismert közéleti szereplőjeként újabb javaslatokat dolgozott ki: elsőként indítványozta, hogy a büntető törvényszéket különítsék el a polgáritól, kezdeményezte a hazai börtönviszonyok és a rabok szociális helyzetének javítását, alapvető higiéniai követelmények felállítását, új, korszerű fogházak kialakítását, valamint a foglyok taníttatását.

1838-tól a főjegyzői, 1845-től a másodalispáni tisztséget töltötte be. A reformkor egyik jelentős kulturális támogatójaként 1844-ben felhívást intézett a „közférfiakhoz” a Honi Szobrászati Egyesület megalakítására, majd ő állította össze az egyesület alapszabályát. Támogatta Ferenczy István (1792–1856) szobrászművész nemzeti alkotásait, közadakozásból megindította a magyar tehetségek erkölcsi és anyagi segítését. Különösen értékes a Nemzeti Színház (Pesti Magyar Színház) érdekében kifejtett tevékenysége. Részt vett a színház építését felügyelő vármegyei bizottság munkájában (jegyzőként ő készítette el az 1837. évi jelentést). Választmányi tagja és titkára (1837–1839) volt a színház működtetésére alakult részvénytársaságnak, valamint maga is részvényes volt, továbbá ő volt az igazgatóválasztmány elnöke (1839. januártól áprilisig, így valójában ő volt a Nemzeti Színház elnöke).

Tanulmányok jelentek meg a neve alatt egyebek mellett az egyik első takarékpénztár felállításával kapcsolatban is. 1845-től tagja volt a követutasítást készítő bizottmánynak. 1847-ben jelentős szerepet játszott Kossuth Lajos (1802–1894) Pest-Pilis-Solt megyei követté választásában. 1848. március 15-én Klauzál Gáborral (1804–1866) együtt csatlakozott a forradalomhoz, amelynek vezetését is hamar átvették. Tagja volt a főváros rendjére ügyelő Középponti Bizottmánynak és elnöke a Pest Megyei Rendre Ügyelő Bizottmánynak.

A Pest-Pilis-Solt megye ráckevei kerületében választották képviselővé.

Nyáry a Batthyány-kormány egyik legaktívabb kritikusa volt. Ezzel együtt Kossuth Lajos híres, 200 ezer katona és 42 millió forint megajánlását kérő július 1848. 11-i beszédének végén Nyáry emelkedett elsőként szólásra („Megadjuk!”), és őt követve a ház közfelkiáltással fogadta el a pénzügyminiszter indítványát.

A radikális Marczius Tizenötödikével szemben megalapította az Esti Lapokat (Jókai Mór szerkesztésében, 1849. február 22-től 1849. május 31-ig, Debrecenben 83; 1849. június 4-től 1849. július 7-ig, Pesten 26 száma jelent meg).

Ellenezte az itáliai hadszíntérre kért osztrák katonai segély megadását, mondván, hogy a Magyarország és Ausztria között fennálló kapcsolatból nem következik, hogy egyiknek a másik háborújában részt kellene vennie.

Legfontosabb önálló indítványában az jobbágyrendszer maradványainak megszüntetését szorgalmazta. Ennek legjelentősebb eleme a szőlődézsma eltörlése volt. Törvényjavaslatának tárgyalására nem került sor, ám az országgyűlés határozatot fogadott el a szőlődézsma eltörléséről.

A Batthyány-kormány lemondása után létrehozott Országos Honvédelmi Bizottmánynak kezdettől tagja, majd október elejétől elnökhelyettese volt. Ebben a minőségében, az elnök Kossuth Lajos távollétében formálisan ő vezette a bizottmányt. Szerepe döntően ügyvivő volt, a valódi kérdésekben mindvégig Kossuth mondta ki a döntő szót. November végén Nyáry ellenállásán bukott meg az Országos Honvédelmi Bizottmány kormánnyá alakítása. Ezt követően a polgári közigazgatási és a hadseregellátási ügyek tartoztak hozzá.

Az 1849 elején Debrecenbe költöző országgyűlésen az ún. Békepárt egyik vezéralakja lett, amely a Habsburgokkal 1848-as alapokon való tárgyalások lehetőségének fenntartását támogatta.

Nyáry kitartott a kormány mellett a világosi fegyverletételig (1849. augusztus 13.), és nem hagyta el az országot sem. Elfogták, és annak ellenére, hogy 1849. április 14-én nem szavazta meg a trónfosztást, az aradi haditörvényszék előbb halálra, majd tíz év várfogságra ítélte (az ítéletet 1851. október 7-én hirdették ki.). Hét évet le is töltött a csehországi Josephstadtban. Nem alázkodott meg, nem kért kegyelmet, és másoknak sem engedte, hogy kegyelmet kérjenek számára. Élettársa Josephstadtba utazott, de a várparancsnok nem engedte, hogy találkozzanak, és a nő hamarosan meghalt Nyáregyházán, anélkül, hogy szerelmét, Nyáryt viszontláthatta volna.

Kiszabadulása után Nyáry visszavonult a politikai élettől, birtokain gazdálkodott, csupán protestáns hitéleti kérdésekben szólalt meg.

1860-ban az újjáalakuló Pest-Pilis-Solt vármegye alispánjává választották. Az 1861-ben összeülő országgyűlésen a Teleki László (1811–1861) vezette Határozati Párt egyik meghatározó alakja volt. Párttársai többségével ellentétben Teleki öngyilkossága után is a békülékenységet kifejező felirat elutasítása mellett állt ki.

1866–67-ben tagja volt a kiegyezési törvényjavaslatot kidolgozó 67-es bizottság 15-ös albizottságának, ahol alternatív javaslatot dolgozott ki. Ebben jobban kívánt ragaszkodni a 48-as törvényekhez, ezáltal nagyobb önállóságot biztosítva az országnak. 1867 után az ellenzéki balközép egyik tekintélyes tagjának számított.

Magánéletéről keveset tudunk. Házasságot nem kötött, élettársa az 1840-es évektől Schodelné Klein Rozália (1811–1854), az első magyar, nemzetközileg is elismert operaénekesnő volt. Gyermekeik nem születtek.

A kortársakat izgatta ez a romantikus kapcsolat. Minden bizonnyal 1837-ben, az akkor már ünnepelt énekesnőnek a Pesti Magyar Színházhoz való szerződésekor ismerkedtek össze. Schodelné Déryné Széppataki Róza (1793–1872) nagy vetélytársa lett, sorra eljátszotta szerepeit. A két művésznő között kirobbant „operaháború” megosztotta a rövid múltra visszatekintő magyar színházi közéletet.

Nyáry egyértelműen Schodelné mellé állt. Schodelné végül 1841-ben külföldre távozott, átmeneti visszavonulása idején Nyáry is felhagyott a Nemzeti Színház támogatásával.

Egyesek szerint Schodelnéről nevezték el a Normafát, mert a fiatal művésznő az itt álló öreg bükkfa árnyékában énekelte el először Vincenzo Bellini: Norma című operája címszereplőjének Casta Diva, che inargenti queste sacre antiche piante áriáját. Más vélekedések szerint a színészek az ún. normanapokon gyűltek össze a híres bükkfa körül, s egyik ilyen alkalommal adta át az ifjú Nyáry Pál Schodelnének a színház közönségdíját, egy ezüst sarlót. Schodelné visszavonulása után Nyáry Pálhoz költözött Nyáregyházára, és élete végéig ott élt.

Annak, hogy Nyáry önkezével vetett véget életének, köze lehetett ahhoz, hogy makacsul ragaszkodott elveihez, mindenekelőtt az 1861-es adómegtagadáshoz, aminek következtében súlyos anyagi körülmények közé került, végül teljesen eladósodott. Helyzetét kilátástalannak ítélhette, úgy érezhette, hogy élete ellehetetlenült. Megírta búcsúbeszédét nemzetéhez, és Pest legmagasabb épületéről, a Stein-ház tetejéről (ma Eötvös tér) levetette magát.

Élete utolsó szakaszában és a halálát követő emlékezésekben Nyáryt rendre a „Vasember” jelzővel illették, ily módon adózva jellemének szilárdsága előtt. Búcsúztatóján a korabeli beszámolók szerint tízezrek vettek részt. Síremléke Nyáregyházán a Nyáry Pál Pihenőparkban a gyönyörű platánsor végén található.

Nevét vette fel a nyáregyházi Nyáry Pál Általános Iskola és Alapfokú Zenei Iskola, az intézmény előtt áll Nyáry Pál és Schodelné Klein Rozália mellszobra. A főváros ötödik és huszadik kerületében utcát neveztek el róla. Nyáry legismertebb arcképét Barabás Miklós festő (1810–1898) örökítette meg.

1899 őszén hirtelen elhatározással nőül vette a húszesztendős Grosz Bellát (1879–1947), az egyik fővárosi színi iskola végzett növendékét. Házasságkötését kínos családi jelenetek előzték meg, de a hetvennégy éves Jókai hajthatatlan maradt.

Figyelem! A szöveg a magam szórakoztatására, internetes források felhasználásával készült, ergo: az online szócikkekkel való egyezés nem a véletlen műve.

 A jövő, mint egy titokzatos, ködbe burkolózó táj, melynek határvonalait a mai napig homály fedi. De mi, kik a jelenben élünk, mint a vihar előtt érzékeny élőlények, érezzük, hogy a jövő viharos és dicsőséges, kegyetlen és kegyes lesz egyszerre. Oly táj ez, melynek dombjain már most is érezhetjük a civilizáció fáradt lépteit, de a völgyekben még ott rejtőzik a múlt emlékezete. Az ember, ki a maga dicsőségére küzdött, kezdi megérteni, hogy a jövő nem csupán hatalom és birtoklás kérdése. Egyesek előre látják a hatalmas, örökké mozgó gépeket, melyek, mint acélóriások futnak a városok közt, szántják a földet, és viszik előre a tudományt, míg mások a szellemi felemelkedés útját keresik, hogy ne váljunk puszta gépekké, melyeknek lelke nincs. Mégis, van valami csillogó, ragyogó ebben az új világban, ami mindent átjár. Olyan fény, mely az égből árad, de mégis a földön élő emberi lélekben tükröződik – „mondja” a mesterséges intelligencia (ChatGPT) a jövőről, Jókai Mór (1825–1904) stílusában fogalmazva.

Maga Jókai Mór is elgondolkodott a távoli időkről. Egyik különleges alkotása A jövő század regénye, amit 1872-től kezdett publikálni. Természetesen ez a műve csupán egy a sok közül. Az átlagember számára talán A kőszívű ember fiai, Az arany ember, az Egy magyar nábob vagy a Fekete gyémántok a legismertebb munkái. Rendkívül termékeny író volt, életében több mint száz regényt és számos novellát, elbeszélést írt.

1825. február 18-án született Komáromban, nemes Ásvai Jókay József (1781–1837) és nemes Pulay Mária (1787–1856) legkisebb gyermekeként. Reformátusnak keresztelték, a keresztségben a Jókai Móric nevet kapta, apja legkedvesebb hőse, a kalandos életű főnemes, katona, utazó és emlékíró, Benyovszky Móric (1741–1786) után.

„A családi és iskolai élmények, a komáromi reformátusok világa élénken élt benne. Nagyon érdekes kulturális, szociológiai jelenség, hogy a XIX. század első felében a magyar irodalom jeles alakjai között többségében protestánsokat találunk. Valami furcsa oknál fogva a katolikus értelmiség sokkal kevésbé képviseltette magát a magyar irodalomban. Vörösmarty katolikus volt, de Berzsenyi és Petőfi evangélikusok, Jókai, Tompa, Erdélyi János és Arany pedig reformátusok. Nagyon valószínű, hogy ez annak köszönhető, hogy a protestáns iskolarendszer korszerűbb, nyitottabb volt az újdonságokra a XIX. század első évtizedeiben, és több kreatív elmét adott a magyar kultúrának” – emelte ki a Százhúsz éve halt meg a magyar irodalom egyik legismertebb írója című írásban Hermann Zoltán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, a XIX. századi magyar irodalom szakértője.

 Jókai Komáromban, Pozsonyban és Pápán tanult, itt kezdett verseket és novellákat írni.

1841 őszén iktatták be első versét a főiskolai képzőtársaság érdemkönyvébe, ez a kitüntetése többször megismétlődött, a következő évben egyik novellájával jutalmat nyert a köri pályázaton. Az 1842–1844. iskolai éveket Kecskeméten töltötte, a református főiskola jogi tanfolyamára iratkozott be.

Kecskeméten kezdett bele első nagyobb munkájának, a Zsidó fiú című verses tragédiának a megírásába. A kétéves jogi tanfolyam elvégzése után tért haza Komáromba. Bár a festői, de különösen az írói pálya nagyon vonzotta, elhatározta, hogy ügyvéd lesz.

1846-ban megjelent első regénye, Hétköznapok címmel. Ebben az évben megszerezte ugyan az ügyvédi oklevelet is, de végül nem jogi pályára lépett, miután Pesten Petőfi Sándor (1823–1849) bevezette a fővárosi fiatal írók társaságába.

A szépirodalmi lapok szívesen közölték novelláit, a közönség érdeklődéssel olvasta prózáját. Az Életképek szerkesztője lett. Baráti viszonyuk az elismert költővel akkor romlott meg, amikor Petőfi közreadta Vörösmarty Mihály (1800–1855) ellen irányuló versét, illetve amikor Jókai 1848-ban oltárhoz vezette a nálánál nyolc évvel idősebb Laborfalvi Rózát (1817–1886), a Nemzeti Színház művésznőjét. Jókait ez utóbbi miatt még az édesanyja is kitagadta, és csak 1850-ben békült ki fiával.

1848 természetesen nem csupán házasságkötése, hanem a forradalom és szabadságharc miatt is fontos esztendő a számára. Jókai a forradalmi ifjúság egyik vezére volt. Az akkori események híres szépprózai munkáinak (Forradalmi és csataképek, A gyémántos miniszter, A tengerszemű hölgy, A kőszívű ember fiai, Enyim, tied, övé) és önéletrajzi írásainak (Az én életem regénye, Negyven év visszhangja) is visszatérő motívumai.

„»Tardonára menjetek emberséget tanulni!« – ezt nem más mondta, mint a sokak szerint legnagyobb magyar regényíró. Jókai Mór a szabadságharc leverése után néhány hónapig ebben a borsodi faluban bujdosott, ahol »jó, becsületes, kálvinista kurta nemesek laknak«, és »van egy derék papjuk, aki vasárnap lelki táplálékkal ellátja őket, s egészen meg vannak a sorsukkal elégedve«” – olvashattuk a Reformátusok Lapja 2024. december 12-i számában.

A feleség, Laborfalvi Róza gondját viselte a nagy írónak: Mikszáth Kálmán (1847–1910) Jókai Mór élete és kora című munkájában azt jegyzi le, hogy „a cselédeknek nem szabad énekelni, az ajtókkal nem szabad zörögni, mert az úr ír. Még a mákot is a szomszédban töreti meg, nehogy a mozsár döngése Móricot zavarja. Ír és egyre ír. Este vagy délben mulatságnak felolvassa felesége előtt, amit írt, az beleszól s megjegyzései folytán igazit rajta, kihúz egy mondatot, hozzátenni javasol egy másikat s együtt gondolkozik férjével, hogy mi legyen a folytatás.”

 A ’48-as szabadságharc idején Jókai újságírással kereste kenyerét, 1849 elején a kormánnyal együtt Pestről Debrecenbe menekült; itt az Esti Lapokat szerkesztette.

 Az 1850-es évektől kezdve bámulatos termékenységgel írta regényeit, elbeszéléseit, humoreszkjeit, verseit, színdarabjait. 1858-ban megalapította népszerű élclapját, az Üstököst. Humoros lapjának legnagyobb részét évekig egymagában írja, eleinte még a rajzokat is maga készíti. Olvasói tömérdek adomát küldenek be hozzá, ezeket átírja.

1852-ben megkezdődött színházi sikereinek sorozata. (A Dalmában Laborfalvi Róza kapja a címszerepet, a színmű zajos sikert arat.)

1863-ban megindította politikai napilapját, a Hont. Munkásságát nemcsak a közönség méltányolta, hanem a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság is; az előbbi 1858-ban, az utóbbi 1860-ban választotta tagjai közé.

1861-ben a siklósi kerület országgyűlési követe lett. Szónokként és vezércikkíróként sokat szerepelt a politikában.

1876-ban írótársai a Petőfi-Társaság elnökévé választották. Ő lett a társaság első elnöke.

1882-ben a szerkesztésében megjelenő Hon egyesült Csernátony Lajos (1823–1901) Ellenőrével. Az Üstökös tulajdonjogát elajándékozta egyik munkatársának, Szabó Endrének (1849–1924).

Rudolf trónörökös (1858–1889) irányításával 1885-ben útjára indult Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban És Képben című nagyszabású díszmű, a magyar rész szerkesztésére őt kérték fel.

Felesége 1886-os halálát követően a háztartás vezetését fogadott leánya, Jókai Róza (1861–1936) vette át, aki később férjhez ment Feszty Árpád (1856–1914) festőművészhez. Jókai velük együtt beköltözött a Bajza-utcában álló művészház első emeletére. A nyarat többnyire svábhegyi nyaralójában vagy balatonfüredi villájában töltötte.

Ötvenéves írói jubileumát 1894-ben az egész országban ünnepelték. Az ünneplés legmaradandóbb emléke szépirodalmi munkáinak egységes kiadása volt, száz nagy kötetben.

1899 őszén hirtelen elhatározással nőül vette a húszesztendős Grosz Bellát (1879–1947), az egyik fővárosi színi iskola végzett növendékét. Házasságkötését kínos családi jelenetek előzték meg, de a hetvennégy éves Jókai hajthatatlan maradt.

Amikor 1900-ban ellátogatott a párizsi világkiállításra, a franciák ünnepelték, itthon viszont már egyre kevésbé ismerték el.

1904. május 5-én hunyt el, a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokából kísérték utolsó útjára. Nagy pompával temették, a küldöttségek sokasága jelent meg ravatalánál, a temetésen I. Ferenc József király (1830–1916) is képviseltette magát.

Mikszáth Kálmán Jókai-életrajza 1907-ben jelent meg.

Születése századik évfordulója alkalmából, 1925-ben, számos ünnepséget rendeztek. Emlékkiállítást szerveztek a tiszteletére a Magyar Nemzeti Múzeumban, megemlékeztek róla a Magyar Tudományos Akadémián és a Kisfaludy Társaságban is.

A Svábhegyen található természetvédelmi terület, a Jókai-kert is róla kapta a nevét, Komárom és Békéscsaba színházának is ő a névadója. Kisbolygót is neveztek el róla: Sámeczky Krisztián és Sipőcz Brigitta 2003. július 7-én észlelte először a 90370 Jókaimór aszteroidát. A Merkúr bolygó egyik krátere, valamint egyik kedvenc étele, a Jókai bableves is az ő nevét viseli.

A Kulturális és Innovációs Minisztérium kezdeményezésére a Magyar Országgyűlés a 2025-ös évet Jókai Mór- és Klebelsberg Kunó-emlékévvé nyilvánította.

„Üdvözöllek szenvedésem, te légy az a kapu, amin keresztül Jézus megérkezik hozzám” – mondta, tanította egyszer nekem valaki. Én mára ezt így alakítottam át: „Üdvözöllek, magányom, te légy az a kapu, amin keresztül Jézus megérkezhet hozzám.”

Kedves Valentin, ma Rád emlékeznek (elvileg) szerte a világon. Rád, Szent Bálintra, Valentinra vagy Valentinusra, aki a szerelmesek (jegyesek és fiatal házasok), a lelkibetegek és az epilepsziával élők védőszentje vagy. Hited erejével a börtönőröd vak lányának visszaadtad a látását. Mielőtt – a hagyomány szerint – február 14-én kivégeztek volna, búcsúüzenetet küldtél neki, amelyet így írtál alá: „A Te Bálintod.”

Ebből lett mára elvileg a szerelmesek, gyakorlatilag a virág-, a lufi-, és a plüssállat- árusok napja.

Elárulom neked, hogy a mai napon én nem fogok kapni az előbb említettek közül egyiket sem. Mondjuk, ezt nem is bánom.

A társ hiányát – idősödve – azonban egyre inkább. Mert öregedni bizony nagyon nehéz, és egyedül még nehezebb.

Meg vagyok győződve arról, hogy azok, akik házasságban vagy élettársi kapcsolatban élnek, ezt magától értődőnek tartják, és sok esetben még csak nem is sejtik, milyen szerencsések.

Mert megadatott nekik az, hogy a húszas vagy harmincas éveikben párra találjanak, gyermekeik, unokáik legyenek, családjuk legyen.

Sokan ezt természetesnek veszik, holott a boldog párkapcsolat megléte korántsem magától értődő.

Úgy látom, hogy annak, aki fiatalon nem talál társat magának, nagyon nem könnyű a dolga, és ahogy múlik az idő, egyre nehezebb… Ahogy mondani szoktam: harminc fölött nem egyszerű, negyven fölött szinte lehetetlen, ötven fölött reménytelen… Egyfelől, mert alig vannak ismerkedésre teret adó lehetőségek, másrészt, mert a férfiak eleve kevesebben vannak, mint a nők, és akik vannak, és korban hozzám illők lennének (47 és 55 év közöttiek) azoknak is van párjuk.

Ha „mégis” egyedülállók, akkor pedig általában náluknál 5–25 évvel fiatalabb nőt keresnek, és sok esetben még akár 50–60 között is gyermeket akarnak.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy amennyiben mindezek mellett/mindezek ellenére még ha lenne is egy potenciális jelölt, amennyiben hosszútávú elköteleződést tervezünk (én egyértelműen csakis azt terveznék), fontos, hogy mindkettőnk részéről meglegyen a közös alap (istenhit), a másik iránti tisztelet és szeretet, a szellemi-lelki összhang (tartalmas beszélgetések, közösen eltöltött minőségi idő), és a kölcsönös fizikai vonzalom.

És – cseppet sem mellesleg – a másik félnek még el kell tudnia fogadni azt is, hogy "sérült áruval" van dolga (ahogy egy ismerős mondaná). Vagyis hogy épp egy olyan nővel hozta össze a jó sorsa, akinek korlátozott a mozgása.

„Soha nem szabad feladni!” – mondják sokan, de akik így vélekednek, azok természetesen mind párkapcsolatban, házasságban élnek.

Ha nem is feladni kell – véleményem szerint –, de elfogadni azt, ami van, mindenképpen előre vivő. Nem megkeseredve, megfásulva, hanem hálával.

És azzal a biztos tudattal, hogy ha a magány előidézőjét nem is mindig ismerjük ugyan – bár valljuk be, a legtöbbször azért sejthetőek az okok, amelyek ott lapulnak az egyéni szocializációban, a sebekben és hiányokban –, de hihetünk abban, hogy amint minden életnek, a miénknek is célja van. Igyekezzünk hát ezt a bizonyos célt felfedezni és megtalálni, és sorsunk máris értelmet nyer.

Számomra ez az, ami segített. Mert hiába mondják keresztény körökben, hogy a cölibátus csak kevés kiválasztottnak adatott meg, hogy Isten alapvetően mindenkinek társat akar adni, hiszen nem jó az embernek egyedül lenni, és ő ígérte, hogy ad neki segítőtársat, hozzá illőt, attól még tény, hogy én magam például egyedül voltam és egyedül vagyok.

A média szinte csak az időskori elmagányosodásról beszél, arról nem, vagy csak alig, hogy a harmincas, a negyvenes, az ötvenes korosztályban is milyen sokan vannak egyedül.

Sőt, nem egyszerűen csupán egyedül – egy egyszemélyes háztartásban, vagy válás után a gyermeküket, gyermekeiket egyedül nevelve, emellett esetleg még az idős, beteg szülő(k)ről is gondoskodva –, hanem magányosan. Egyedül magányosan, vagy páros magányban egyedül. Egyik sem jó.

Mai rohanó világunkban, az elidegenedő társadalmakban ezért olyan becsesek mind a mély és őszinte barátságok és kötődések, mind pedig a megtartó és lélekemelő, valódi közösségek, ahol annak tagjai számon tartják egymást és valóban figyelnek egymásra.

Ahol – ha testi értelemben nem is, de legalább lelki-szellemi értelemben – megélhető az intimitás és megtörténhet a kapcsolódás a másikkal.

Ha ez megvan – és szerencsére megvan, megadatott és megadatik – már csupán annyi a dolgom, hogy hálás szívvel köszönetet mondjak azért, ami van, és aki van: a barátokért, ismerősökért, kollégákért, élvezzem az egyedül való lét előnyeit (mert azért azok is akadnak), és így "kiáltsak": „Üdvözöllek, magányom, te légy az a kapu, amin keresztül Jézus megérkezik hozzám.”

E sorok írója bevallottan elfogult. Tiszteli Tapolyai Emőkét, és előszeretettel hallgatja remek előadásait. Legutóbb egy háromrészes sorozat utolsó részét (Mi, nők… 50 felett). Ha az első két részről le is maradt, elhatározta, legújabb kötetének megjelenését már nem szalasztja el…

 A szerzőnek 2017-ben a Harmat kiadó által megjelentetett Harmóniában múltunkkal, jelenünkkel és jövőnkkel című munkáját 2020-ban a Gondolatok elvitelre. A pszichológus tanácsai nem csak karanténra című anyag követte. Idén pedig egy új kiadványa látott napvilágot, Óriások és sáskák. Hogyan maradhatunk talpon nehéz időkben? címmel, az Igenlő-sorozat első darabjaként.

 A vékony (mindössze hatvan oldalas), ám annál tartalmasabb könyvecske egy néhány évvel korábban tartott és nagy sikert aratott online előadás írott változata. (A hvitamin csapata – https://hvitamin.hu/ – 2020 óta az Eleos Education szervezettel /https://eleos.hu/ közösen tart Lelki egészségünkre! témacímmel konferenciákat. A koronavírus világjárvány idején, négy esztendővel ezelőtt Tapolyai Emőke Óriások és sáskák, avagy hogyan maradjunk rugalmasok stresszes helyzetekben? címmel tartott előadást, ami a világhálón is meghallgatható).

A közismert klinikai és pasztorálpszichológus, előadó, motivációs tréner gondolatai – akár hallgatva, akár olvasva – rendkívül hasznosak a ma emberének. Elgondolkodhat azon, miként áll a nehéz helyzetekhez. Van belső ereje? Mai, divatos szóval élve kellően reziliens-e? – vagyis tud-e lelkileg kellően rugalmas lenni, és tud-e alkalmazkodni egy-egy megváltozott szituációhoz? Beleragad a szemrehányásokba, a dühbe és haragba, hogy a rossz miért történik vele, miért épp vele történik, vagy visszaemlékszik arra, korábban miként tudott úrrá lenni a nehézségein? Vagy bízik abban, hogy mindennek van értelme és célja, és hogy a gondviselő Isten nem hagyja őt magára most sem?

Tapolyai Emőke Mózes negyedik könyvének 13. és 14. fejezetét veszi alapul gondolatai kifejtéséhez. A Bibliának ebben a részében tizenkét kém tér vissza Mózeshez, hogy elmondja, miket tapasztalt az ígéret földjén. A többségük rossz híreket hoz: bár valóban tejjel-mézzel folyó föld az, de erős nép lakik ott, kőfalakkal megerősített városokban. Az ottaniak óriási termetűek, mellettük apró sáskáknak tűnik Izrael népe. A kémek közül csupán Józsué és Káléb mondja azt, hogy bátran beléphetnek erre a földre, mert győzni fognak ellenségeik felett, hiszen az Úr tőlük eltávozott, ám népét nem fogja magára hagyni.  

Felmerül a kérdés: milyen a mi nézőpontunk? Magunkat apró, jelentéktelen kis sáskának, míg a problémáinkat hatalmasoknak és megoldhatatlanoknak látjuk? A kötet lehetőséget nyújt arra, hogy őszintén szembenézzünk önmagunkkal. Ehhez az önvizsgálathoz Tapolyai Emőke konkrét példákon keresztül mutat utat és kiutat. Segít rádöbbenteni olvasóit arra, hogy bár vannak dolgok, amiken nem változtathatnak, de az, hogyan viszonyulnak ahhoz, ami velük történik, az a saját döntésük, az az ő kezükben van. 

Vannak olyan helyzetek, amelyekben úgy érezzük, itt nincs kiút. Ez az emberi valóság, az emberi távlat. Ám létezik egy isteni dimenzió is. Keresztényként erős ütőkártyánk van: Isten felé fordulhatunk, dühönghetünk, neki elmondhatjuk minden fájdalmunkat, előtte elsírhatjuk könnyeinket. És ezután már el lehet fogadni az elfogadhatatlant is, lehetséges továbblépni és nem feladni. 

„Meg lehet barátkozni” a ténnyel, hogy nem mindig kell mindent megoldanunk, és nem is tudunk mindig mindent megoldani. És ezután tőle kérhetünk és kaphatunk útmutatást arra nézve, hogyan tovább. 

Mert még ha magunkat sáskának, és problémáinkat, nehézségeinket hatalmas, legyőzhetetlen óriásnak érezzük is, akkor is – és akkor igazán – áll mellénk gondviselő Istenünk és adja meg nekünk azt a belső erőt és a jövőbe vetett reménységet, amire akkor és ott szükségünk van.

Nem elég biblikus. Nem feltétlenül van meg benne a történelmi hűség. A Biblia Jézusa nem azonos a Chosenben ábrázolt Krisztussal (utóbbi olyan, amilyennek korunk embere szeretné őt látni). Nem elég biblikus. Nem feltétlenül van meg benne a történelmi hűség. A Biblia Jézusa nem azonos a Chosenben ábrázolt Krisztussal (utóbbi olyan, amilyennek korunk embere szeretné őt látni).

Nos, ezek a megállapítások úgy tűnik, nem zavarták és nem zavarják azokat, akik ennek a sorozatnak a hatására kezdtek el érdeklődni a kereszténység iránt, vagy egyenesen emiatt a mondhatjuk így, szokatlan megközelítés miatt kerültek közelebb Istenhez, és adták át neki a szívüket és az életüket. 

Az ötletgazda, Dallas Jenkins, akire vélhetően apja munkássága volt hatással. (Jerry B. Jenkins a 2000-es, illetve 2014-es Left behind (Az otthagyottak/Otthagyottak) című filmek egyik írója.) Fia rendező szeretett volna lenni, ám 2017-es, Gavin Stone feltámadása című filmjével nem ért el átütő sikert Hollywoodban. 

Hobbiszinten azért továbbra is forgatott, gyülekezete számára készített egy karácsonyi kisfilmet, ami sokakhoz eljutott, és nagy siker lett. Többen győzködték, hogy ne hagyja abba, hanem folytassa, és igyekezzen minél több embert elérni a Szentírás üzenetével. Jenkins sokáig vívódott, de – a fejlemények ismeretében bátran mondhatjuk, hogy a későbbi nézők millióinak szerencséjére – végül belevágott a munkába. 

Hogy mi lehet sikerének titka? Talán éppen az, hogy nem egy „klasszikus” Jézus filmet hoztak létre. Magyarul sorozatként aposztrofáljuk, ám a film hivatalos oldala (https://watch.thechosen.tv/) shownak nevezi.

Míg az első évadot részvények eladásából finanszírozták, a második évad forgatását már teljes egészében közösségi összefogásnak köszönhetően tudták elkezdeni.

A Chosent kezdetben az Angel Studios karolta fel, amely a Harmon testvérek tulajdonában áll, akik a mormon Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai, később a Lionsgate kanadai-amerikai filmipari cég támogatta.

Hogy a Chosen vajon miért lett ilyen népszerű? Az alkotók a Bibliát veszik alapul, de nem forgatókönyvként használják azt (hiszen nem is lenne érdemes így tenniük.) „Egyszerűen csupán” az Ige szellemiségét őrzik meg, azt adják tovább mai nyelven, mai megközelítéssel – a ma emberének, hívőknek és nem hívőknek egyaránt.

Az egyik kritika mondjuk, éppen ezt a megközelítést nehezményezi, mondván: „Nincs gondom azzal, amikor egy Jézus-ábrázolás célja az is, hogy közelebb hozza hozzánk annak a Jézusnak a barátságát, aki kifejezetten mondta, hogy menjünk hozzá, ha elfáradtunk, ő felüdít minket. De ha egy Jézus-ábrázolás ennél nem képes többre, vagy nem akar többet, ha kizárólag egy olyan Jézust hajlandó felfesteni a vászonra, aki számunkra elfogadható, kellemes, megérthető és kulturált módon viselkedik, az a mester küldetésének talán nem túlzás, hogy a legfontosabb eszközét teszi zárójelbe. Egy olyan Jézus, aki egyáltalán nem provokál, nem több, mint a mentális plüssmacim, akihez odabújhatok, amikor éppen szomorú vagyok, de nem késztet változásra, nem támaszt felém elvárást, nem lök ki a már megszokottból a teljesebb megismerés felé.”

Igaz, a film nem szokványos, nem Jézussal, nem az ő születésével kezdődik a filmes elbeszélés. Krisztus későbbi tanítványainak élete kerül előtérbe, a néző fokozatosan ismeri meg jellemüket, mindennapjaikat, emlékeiket, gyarlóságaikat. 

A néző találkozik egyebek mellett egy karizmatikus fiatal halásszal (Péter, Shahar Isaac), aki adósságot halmozott fel, egy nővel, akit démonok gyötörtek (Mária Magdolna, Elisabeth Tabish), egy fiatal – mai szóval élve autisztikus vonásokat mutató – vámszedővel, akit gyűlölt mind a családja, mind a környezete (Máté, Paras Patel), egy vallási vezetővel (Nikodémus, Erick Avari), akit kétségek gyötörtek saját hitének hagyományaival kapcsolatban. 

És ahogy haladunk előre a történetben, úgy jelenik meg „egyszer csak” maga Jézus (Jonathan Roumie) is. Aki valóban nagyon más, mint az a Jézus, akit más keresztény mozikból ismerhetünk (ki tudja, talán tényleg kicsit XXI. századi és „amerikai”): emberközeli, kedves, és jó humora van. Sokaknál mindez kiverheti vagy kiveri a biztosítékot, de úgy tűnik, többen vannak azok, akiket épp a megszokottól eltérő történetmesélés, és a „másfajta” karakterek tesznek a sorozat (a show) rajongóivá.

Ha valaki akar – és van, aki akar – beleköthet persze szinte bármibe a sorozattal kapcsolatban, kezdve ott, hogy miért Amerikában (Goshen, Utah állam) forgatták, miért lehetett szivárványszínű zászlócskát látni az egyik stábtag hátizsákján, és így tovább. 

Holott az alkotók igyekeztek nagyon alapos munkát végezni: a hivatalos honlapról visszanézhetőek azok a kerekasztal-beszélgetések, amelyeken különböző felekezetű teológusok (római katolikus, evangélikus, zsidó) vettek részt, és körbejártak, megvitattak egy-egy adott részt és/vagy szereplőt teológiai szempontból is.

E sorok írója megérti a korábban említett kritikusnak a félelmét, ám mégsem tud azonosulni vele, mert úgy érzi, hogy ez a „más” Jézus, ez a megszokottól eltérő megközelítés jó eszköz lehet ahhoz, hogy elérjük a legfontosabb célt: nevezetesen azt, hogy ki-ki – akár hívő már, akár még nem – közel kerüljön, kapcsolatba kerüljön és kapcsolatban is maradjon a valódi Jézussal, aki az élő Isten Fia, aki a Megváltó. 

A mélyen hívő, baptista Dallas Jenkinsnek mindenesetre – saját bevallása szerint – ez volt a célja: a Biblia szellemiségét megőrizve közelebb vinni Jézust az emberekhez (vagy – mondhatjuk így is – az embereket Jézushoz).

Ami tény: a sorozatot a világon már több mint egy milliárdan látták, és már több mint ötven nyelven szinkronizálták. A magyar szinkron létrehozásáért közösségi gyűjtés indult, ennek keretében másfél millió forintot gyűjtöttek össze. Ez három évad szinkronizálásához volt elegendő. (Az alkotók nyolc évadot terveztek. Eddig négy készült el, most zajlik az ötödik évad forgatása.)

A Come and See Foundation (Jöjj és láss alapítvány) nonprofit szervezet célja, hogy hogy a Chosen egymilliárd emberhez eljusson. Amint azt Kyle Young, a The Chosen marketingvezetője elmondta, hogy a sorozat már 200 millió nézőt ért el. Az USA-n kívüli nézettsége már nagyobb, mint az amerikai nézettség. 

A műsor ez idáig különösen Brazíliában, Mexikóban, Indiában, Lengyelországban és a Fülöp-szigeteken lett népszerű. Reméljük, hogy Magyarországon is sokan kedvelik és követik majd, hiszen a szeptember hetedikei Duna tévés premier óta a nagy sikert aratott Chosen című amerikai sorozat (show) – ami nálunk a Kiválasztottak címet kapta, bár Kiválasztottként is fordítható – már nemcsak mobiltelefonos applikáción, hanem interneten és televízión keresztül, immár magyar szinkronnal is elérhető.

Este még remegve siettünk fel a jó meleg lakásba. A jófajta házi pálinka égette ugyan a nyelőcsövet, de sebaj, hiszen kis időn belül már jobb volt a közérzetünk, visszatért az élet a hidegben átfagyott tagjainkba.

Másnap váratlanul ért a szinte már nyárias hőség, le is került rólunk a sál és a kabát. A szép időnek természetesen nem csak mi örülhettünk, kisgyerekes családok sokasága tódult a szabad levegőre, és élvezte a váratlanul jött, melengető napsütést.

Talán ez zavarhatott meg. A meleg. A tömeg. Figyelmetlenségemért mindenesetre nagy árat fizettem: egyik kedvenc gyűrűm a múzeum mosdójában maradt. Mire ezt észrevettem és visszamentem érte, persze már nem volt ott, és a pénztárban sem adta le senki.

Eleinte cseppnyi szomorúságot, ám annál nagyobb és mélyebb békességet éreztem. Még örültem is, no lám, nem volt hiába a sok erőfeszítés, könnyebben elfogadom, hogy nem vagyok tökéletes, „megengedem”, hogy hibát kövessek el. Ráadásul ezt még meg is tudom bocsátani magamnak.

Örömöm azonban nem sokáig tartott, régi ismerősöm, az önostorozó harag csak előbukkant rejtekéből, és ha már feltűnt, hosszan nem eresztett.

– Bárcsak fel se vettem volna! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen…?! Miért nem adta le az, aki megtalálta…?! – egyik kérdés a másikat követte. Nem is érkezett meg feloldást jelentő válasz.

De aztán eszembe jutottak Jób szavai: „Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el.”  (Jób 1,21)

Igen, elmegyünk egyszer, hátrahagyva az életet és a tárgyi javainkat. Szerencsés esetben vannak utódaink, akik aztán döntenek azok sorsa felől. Néhány dolgot megtartanak. A többit eladják, vagy elajándékozzák, vagy nemes egyszerűséggel csak az utcára teszik azokat az első lomtalanításnál.

Egy élet emlékei, tárgyi lenyomata a szemétben végzi. Ami számomra szép volt és kedves, mert amikor kezembe vettem, emlékezhettem arra, aki adta, az másnak talán nem jelent semmit. Felesleges. Vacak. Hulladék.

Tárgyak… Felrémlenek a háztartási gépek, a sok ruha, és persze a rengeteg könyv, ami mind-mind felgyülemlett és helyet követelt magának az évek során, vagy egy hirtelen, átgondolatlan impulzusvásárlás következményeként, vagy mert úgy hittem, hogy „kell”, hogy „nélkülözhetetlen”, és „mindenképp szükség van rá”. Azóta sem használtam őket. Dobozok, fiókok, bőröndök mélyén lapulnak mind.

Hiszem, hogy a tárgyaink valahol mi maguk vagyunk. Anyagi lehetőségeink, vágyaink és ízlésünk szerint döntünk és választunk. Ám jó, ha meg tudjuk húzni a határt. Vagy legalábbis jó lenne. Ha elég lenne a kevesebb is. Hogy ne legyen annyi minden, ami a földhöz és az élethez köt.

Pál írta tanítványának, Timóteusnak: „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6,6–8)

Március idei, politikailag viharos idusán történt egy apró, a nagy összefüggéseket tekintve jelentéktelen eset: elhagytam az egyik kedvenc gyűrűmet. Az emberi élet komoly, nagy tragédiái mellett eltörpül ez a jelentéktelen kis személyes epizód. Számomra fontos volt mégis, mert ez kellett ahhoz, hogy emlékezzek rá: a létezés öröme, az Isten adta élet iránti hála mindig fontosabb lesz és marad, mint a birtoklás.

Már nagyon régóta ne érzett semmit. Csak ürességet. Reménytelenséget. Szomorúságot. Fájdalmat. És a bizonyosságot: Nincs remény. Nincs Isten. Nincs kegyelem.

Hol az volt a benyomása, hogy tehetetlenül vergődik egy gödör alján, hol tömlöcben érezte magát. Rabláncon. A saját sorsa rabságában. Nem látott kiutat, és nem tudta, mit kellene tennie vagy mondania ahhoz, hogy a helyzete megváltozhasson.

Sokáig mondogatta magának, hogy nincs olyan rossz, dolga, hogy mások többet szenvedtek, de neki elege volt a kerekesszékbe zárt magányból. Az érzésből, hogy a balesete óta sokkal jobban szeret egyedül lenni, mint az emberek között, és a tudatból, hogy ez nem jó így. Mert ezt tudta. Nagyon is jól. De valahányszor megpróbált volna kapcsolatot építeni, a szándék csírájában elhalt. Úgysem ér rá senki – mondta magának.

És az egészséges családos emberek valóban nem értek rá. Mindenük volt, csak idejük nem. De még ha lett volna is, akkor is kerülték őt, hogy ne kelljen szembesülniük Olivér tehetetlenségével és szomorúságával.

Nagy néha azért eszükbe jutott, főleg amikor egy baleset képeit mutatták a híradóban. És ilyenkor megfogadták, hogy meglátogatják majd. Becsszóra.

Eközben Olivér nem élt, csak létezett. Nem létezett, csupán vonszolta magát napról-napra, egészen addig, míg el nem jutott oda, hogy úgy érezte, ennek így semmi értelme, kész, ő feladja a küzdelmet. Nem, nem is feladja, egyszerűen befejezi.

Amint ezt így elhatározta (elfogadta?), megkönnyebbülést, és igen, még soha nem tapasztalt belső békét és nyugalmat érzett. És egyfajta örömet is, mert most végre volt egy valóban fontos feladata: annak megtervezése, hogyan is vessen véget az életének.

Mit válasszak…? – töprengett magában a homlokát ráncolva. Nem bírom a vért és az erőszakot, úgyhogy a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb talán a gyógyszer lenne. Először megnézte az otthoni készleteket, majd a patikákat „járta”, mindenhol csak kisebb mennyiségeket véve, hogy ne legyen feltűnő.

Végül eljött a nap, amikor elhatározta, nem gyűjtöget tovább, hanem megteszi az utolsó lépést. Elment a kedvenc, ráadásul akadálymentes kisvendéglőjébe, barátságosan köszöntötte a jól ismert pincért, és amikor meglátta, hogy szerepel az étlapon, a kedvencét rendelte, húslevest és csülkös pacalt főtt burgonyával és kovászos uborkával.

Míg arra várt, hogy kihozzák az ételt, körbenézett. Jól megnézte a kockás abroszt – annak minden gyűrődésével egyetemben –, a jelentéktelen reprodukciókat a falakon. Most még a konyhaszag sem zavarta, nem úgy, mint máskor. Lassan, komótosan evett, kiélvezte minden egyes falat ízét. Ivott még egy feketét, majd fizetett és hazagurult.

Az ízlésesen berendezett, akadálymentes lakásában az ágya szélére ült. Az egyik kezében egy marék gyógyszer, a másikban egy pohár víz. Kis adag gyógyszer, pár korty. Újabb adag pirula, újabb kortyok. Keserű lett a szája íze, egy idő után hányinger kerülgette, de szerencsére ez hamar elmúlt, a bőséges ebédnek hála.

Amikor úgy érezte, kezd álmosodni, mintha csak lefekvéshez készülődne, elhelyezkedett az ágyon. Hamar el is aludt.  Álmában motorozott, úgy mint régen, élvezte a száguldás és a szabadság minden percét.

Egy idő után arra ébredt, hogy fázik. Zúgó fejét ólomnehéznek érezte, a szemét alig tudta kinyitni. Nagy erőfeszítések árán ugyan, de végül csak sikerült felülnie. Meglepődött, amikor konstatálta, hogy nyitva az ablak. Vajon mikor nyithattam ki…? Nem is emlékszem rá… -- motyogta félhangosan maga elé.

Csodálkozása csak fokozódott, amikor azt vette észre, hogy a közvetlenül az ablak előtt álló fáról egy vörös macska ugrik az ablakába, majd onnan az ablakához közel eső kisasztalra, és onnan a padlóra. A cirmos ránézett, nyávogott egyet, majd elindult az ágya felé. Egy pillanattal később pedig már fel is ugrott mellé, és mint aki jól végezte dolgát, kényelmesen elhelyezkedett az ölében. Olivér önkénytelenül is elkezdte először simogatni, majd a füle tövét vakargatni. A macska elégedetten dorombolt. Olivér jó darabig nem mert megmoccanni sem, nehogy megzavarja a kéretlenül érkezett vendéget szunyókálás közben. Egy idő után persze kénytelen volt megmozdulni, hiszen kényelmetlenné vált számára az ülés, és egyre jobban fázott is.

A macska végül vele és nála maradt. Olivér reménynek nevezte el.