„Üdvözöllek szenvedésem, te légy az a kapu, amin keresztül Jézus megérkezik hozzám” – mondta, tanította egyszer nekem valaki. Én mára ezt így alakítottam át: „Üdvözöllek, magányom, te légy az a kapu, amin keresztül Jézus megérkezhet hozzám.”

Kedves Valentin, ma Rád emlékeznek (elvileg) szerte a világon. Rád, Szent Bálintra, Valentinra vagy Valentinusra, aki a szerelmesek (jegyesek és fiatal házasok), a lelkibetegek és az epilepsziával élők védőszentje vagy. Hited erejével a börtönőröd vak lányának visszaadtad a látását. Mielőtt – a hagyomány szerint – február 14-én kivégeztek volna, búcsúüzenetet küldtél neki, amelyet így írtál alá: „A Te Bálintod.”

Ebből lett mára elvileg a szerelmesek, gyakorlatilag a virág-, a lufi-, és a plüssállat- árusok napja.

Elárulom neked, hogy a mai napon én nem fogok kapni az előbb említettek közül egyiket sem. Mondjuk, ezt nem is bánom.

A társ hiányát – idősödve – azonban egyre inkább. Mert öregedni bizony nagyon nehéz, és egyedül még nehezebb.

Meg vagyok győződve arról, hogy azok, akik házasságban vagy élettársi kapcsolatban élnek, ezt magától értődőnek tartják, és sok esetben még csak nem is sejtik, milyen szerencsések.

Mert megadatott nekik az, hogy a húszas vagy harmincas éveikben párra találjanak, gyermekeik, unokáik legyenek, családjuk legyen.

Sokan ezt természetesnek veszik, holott a boldog párkapcsolat megléte korántsem magától értődő.

Úgy látom, hogy annak, aki fiatalon nem talál társat magának, nagyon nem könnyű a dolga, és ahogy múlik az idő, egyre nehezebb… Ahogy mondani szoktam: harminc fölött nem egyszerű, negyven fölött szinte lehetetlen, ötven fölött reménytelen… Egyfelől, mert alig vannak ismerkedésre teret adó lehetőségek, másrészt, mert a férfiak eleve kevesebben vannak, mint a nők, és akik vannak, és korban hozzám illők lennének (47 és 55 év közöttiek) azoknak is van párjuk.

Ha „mégis” egyedülállók, akkor pedig általában náluknál 5–25 évvel fiatalabb nőt keresnek, és sok esetben még akár 50–60 között is gyermeket akarnak.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy amennyiben mindezek mellett/mindezek ellenére még ha lenne is egy potenciális jelölt, amennyiben hosszútávú elköteleződést tervezünk (én egyértelműen csakis azt terveznék), fontos, hogy mindkettőnk részéről meglegyen a közös alap (istenhit), a másik iránti tisztelet és szeretet, a szellemi-lelki összhang (tartalmas beszélgetések, közösen eltöltött minőségi idő), és a kölcsönös fizikai vonzalom.

És – cseppet sem mellesleg – a másik félnek még el kell tudnia fogadni azt is, hogy "sérült áruval" van dolga (ahogy egy ismerős mondaná). Vagyis hogy épp egy olyan nővel hozta össze a jó sorsa, akinek korlátozott a mozgása.

„Soha nem szabad feladni!” – mondják sokan, de akik így vélekednek, azok természetesen mind párkapcsolatban, házasságban élnek.

Ha nem is feladni kell – véleményem szerint –, de elfogadni azt, ami van, mindenképpen előre vivő. Nem megkeseredve, megfásulva, hanem hálával.

És azzal a biztos tudattal, hogy ha a magány előidézőjét nem is mindig ismerjük ugyan – bár valljuk be, a legtöbbször azért sejthetőek az okok, amelyek ott lapulnak az egyéni szocializációban, a sebekben és hiányokban –, de hihetünk abban, hogy amint minden életnek, a miénknek is célja van. Igyekezzünk hát ezt a bizonyos célt felfedezni és megtalálni, és sorsunk máris értelmet nyer.

Számomra ez az, ami segített. Mert hiába mondják keresztény körökben, hogy a cölibátus csak kevés kiválasztottnak adatott meg, hogy Isten alapvetően mindenkinek társat akar adni, hiszen nem jó az embernek egyedül lenni, és ő ígérte, hogy ad neki segítőtársat, hozzá illőt, attól még tény, hogy én magam például egyedül voltam és egyedül vagyok.

A média szinte csak az időskori elmagányosodásról beszél, arról nem, vagy csak alig, hogy a harmincas, a negyvenes, az ötvenes korosztályban is milyen sokan vannak egyedül.

Sőt, nem egyszerűen csupán egyedül – egy egyszemélyes háztartásban, vagy válás után a gyermeküket, gyermekeiket egyedül nevelve, emellett esetleg még az idős, beteg szülő(k)ről is gondoskodva –, hanem magányosan. Egyedül magányosan, vagy páros magányban egyedül. Egyik sem jó.

Mai rohanó világunkban, az elidegenedő társadalmakban ezért olyan becsesek mind a mély és őszinte barátságok és kötődések, mind pedig a megtartó és lélekemelő, valódi közösségek, ahol annak tagjai számon tartják egymást és valóban figyelnek egymásra.

Ahol – ha testi értelemben nem is, de legalább lelki-szellemi értelemben – megélhető az intimitás és megtörténhet a kapcsolódás a másikkal.

Ha ez megvan – és szerencsére megvan, megadatott és megadatik – már csupán annyi a dolgom, hogy hálás szívvel köszönetet mondjak azért, ami van, és aki van: a barátokért, ismerősökért, kollégákért, élvezzem az egyedül való lét előnyeit (mert azért azok is akadnak), és így "kiáltsak": „Üdvözöllek, magányom, te légy az a kapu, amin keresztül Jézus megérkezik hozzám.”