Volt abban valami idegesítő, hogy a felnőttek mindig azt kérdezték, amikor kicsi voltam, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel…?” Az igazat megvallva nem volt sziklaszilárd elképzelésem ezzel kapcsolatban. Sőt, gyakorlatilag semmi ötletem sem volt, valljuk be… Néha tudós, néha tanár akartam lenni. Orosztanár. Mert csodaszépnek találtam azt a nyelvet. Három óra alatt tanultam meg cirill ábécét, és olvasni, és ekkor egy új világ nyílt meg előttem.

            Később, ahogy kicsit idősebb lettem, megismertem Istent, és azt gondoltam, hogy rendben, hogy ő a világ Ura, de azért az is igaz, hogy a szívemben lakik, már egészen másra vágytam: angyal szerettem volna lenni… Hogy miért? Csak mert az angyalok egész nap közel vannak hozzá. Mert az angyalokat nem aggasztják az olyan földi dolgok, mint a pályaválasztás, a társkeresés, vagy a testsúlyuk. Az angyalok nem aggódnak a jövő miatt. Hiszen a jövő nem kérdés. Nincs saját életük, másokra figyelnek, másokat óvnak, másokért élnek.

            Mivel meg voltam róla győződve, hogy angyalok igenis vannak – őket véltem látni minden kedves, önzetlen emberben –, úgy hittem, angyallá válni számomra sem lehetetlen.

            Idősödve belátom, hogy túl nagy fába vágtam a fejszém. Nem lettem angyallá. Csak egy egyszerű emberré. De most már azt is tudom, ez volt a legtöbb, amit tehettem.