Írj sokat! Írj szívből! – mondta egyszer egy tanárom. És ha úgy érzem, hogy nem tudok írni? – kérdeztem tőle. Akkor írj arról, hogy nem tudsz írni… – felelte. Ezen ne múljon… – gondoltam.

Nyugodt, békés vasárnap délután van, elhatározom, hogy elsétálok a lakhelyemhez közeli parkba. Leülök egy padra, és ölembe teszem kedvenc bőrkötéses noteszemet. Ebbe szeretem írni a gondolataimat, töltőtollal vagy grafitceruzával, mert régimódi vagyok. Már amikor persze van mit a papírra vetni… Most éppen nincs…

Ezért inkább nézelődni kezdek. A játszótéri részen gyerekek szaladgálnak, mászókára másznak, homokvárat építenek szüleik óvó-féltő tekintetétől kísérve. Idős férfi megy át a parkon kistermetű kutyáját sétáltatva. Amikor elhaladnak mellettem, az eb rám néz, és szinte „kéri”, hogy simogassam meg, amit mosolyogva meg is teszek. Látok néhány galambot és verebet is.

Izgatottan lesik, nem eszik-e valaki véletlenül mondjuk egy szendvicset, hiszen akkor nekik is juthat esetleg pár szem morzsa…

Az egyik fa alatt a padon szerelmespárt pillantok meg. Egymás felé fordulva beszélgetnek. A tinédzser fiú néha megsimogatja a lány arcát, a lány mosolyog, és a fiú hajába túr. Ki tudja, talán ez az első szerelem az életükben…

Az ő éles ellentétük egy húszas-harmincas éveiben járó férfi és nő. Ujjukon ott a jegygyűrű, akár házaspár is lehetnek. Szótlanul ülnek egymás mellett, mindkettő fülében vezetéknélküli fülhallgató, kezükben mobil. Meredten bámulják a készüléket, egyetlen pillanatra sem nézve egymásra. Azt a látszatot keltik, hogy semmi közük egymáshoz, ők nem tartoznak össze. A megosztásokra figyelnek, nem egymásra és a körülöttük zajló történésekre. Együtt vannak egyedül.

Mélyet sóhajtok, mert róluk eszembe jut egy réges-régi jelenet, amikor én voltam egyszál magam. Igaz, nem egy parkban, hanem egy hatalmas fa alatt ülve. A fa az út mellett állt, én leültem a tövébe, lombjai alatt keresve menedéket a rekkenő nyári hőségben. Előttem búzamező, ringó kalászok, ameddig a szem ellát. Itt-ott bukkant csak elő egy-egy pirosló pipacs. Mély volt a csend, tápláló és erőt adó. Órákon át ültem ott.

Istenem, milyen régen is volt már ez…! Nem történt akkor semmi különös, és nekem mégis az volt a benyomásom, hogy rengeteg dolog esett meg velem. Közelebb kerültem Istenhez. Választ kaptam még fel sem tett kérdéseimre is. Eltűnt minden kétség és bizalmatlanság. Megnyugvásra, békességre leltem a természetben.

Egyébként nemrég újra elvetődtem arra. Nincs már meg sem a fa, sem a búzamező. Eltűntek a pipacsok. Eltűnt minden. Egy lakópark házai állnak azon a helyen, ami egykor a béke szigete volt a számomra. Köddé vált a múlt, már csak az emléke maradt meg nekem…

Ismét sóhajtok egyet. Elszomorodom. Egy kérdés merül fel bennem, és szinte belehasít a szívembe és belemar a lelkembe: Mi lenne, ha egyszer majd ez a park sem állna már itt? Ha az is már csak az emlékeimben élhetne tovább…? Ha eltűnnének az emberek? Ha nem lenne több ceruza és notesz, mert nem lenne többé egyetlenegy fa sem? És nem csak az. Mi történne, ha egyszer tényleg eljönne a világvége és velem együtt elpusztulna minden és mindenki…?

Merengésemből egy kislány térít magamhoz. Szia! Te mit csinálsz? Rajzolsz? Én nagyon szeretek rajzolni! Rajzoljak neked egy királylányt? Vagy inkább egy házikót? Mellette ott lehetne az anya, az apa, meg a gyerekek is, jó? Meg egy kutya vagy egy cica…

Mosolyogva bólintottam, és azt mondtam, amikor legközelebb találkozunk itt, ő majd oda fogja tudni adni, amit rajzolt nekem. Ő tovább is csacsogott még, de én már semmit sem hallottam abból, amit mondott. Megsimogattam a fejét és elköszöntem tőle. Hazaindultam. Útban az otthonom felé még betértem egy virágüzletbe és a szál rózsa mellé – hirtelen felindulásból – még vettem egy szépséges orchideát is, színes kaspóban.