Biztonságban voltam az engem körülvevő meleg burokban. Szerettem ott lenni. De egyszer csak azt éreztem, hogy itt az idő. Indulni kell! Buzgón kezdtem feltörni a tojás héját, ami hosszas küzdelem után végre sikerült is… Megérkeztem erre a világra! Persze nem csak egyedül én.

Amikor körbenéztem, sok-sok testvéremet láttam magam körül. A lemenő nap sugarai melengettek bennünket, amikor a világra jöttünk, és mindnyájan egy irányba, a tenger felé igyekeztünk. A víz most éppen csendesebb volt, apróbb hullámok fodrozódtak a felszínén.

Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, amilyen gyorsan csak tudtam, mert naplemente ide vagy oda, a parti homok azért még igencsak meleg volt. Egyébként is kicsik és védtelenek voltunk még, és nem lehetett tudni, honnan leselkedhet ránk valamilyen veszély.

Végre aztán elértük, elértem a tengert! Boldogan vetettem bele magam a hullámokba és úsztam, egyre csak úsztam. Ám az örömöm nem tartott sokáig. Minél beljebb haladtam, annál szomorúbb lett az elém táruló látvány. Egyre több teknőstársam mellett haladtam el. És nem azért, mert lassúak voltak, és lemaradtak volna… Nem.

Volt, amelyik szenvedett. Szörnyű volt látni a kínt a szemében. Volt, amelyik már nem is élt. Furcsa, idegen anyagba voltak belegabalyodva, ki jobban, ki kevésbé. Én is vonzónak éreztem ezeknek a színét és a szagát is. Ételszaguk volt. De ezek után persze már eszem ágában sem volt enni belőlük, pedig a kisebb-nagyobb darabokat folyamatosan sodorta felém a víz.

Ráadásul még éles fájdalom is hasított az uszonyomba. Nem mertem megállni megnézni, vajon mi történhetett? Csak úsztam tovább.

Egy idő után elértem egy szigetet, gondoltam, kimegyek a partra pihenni és reméltem, találok valami ennivalót is. Ott is voltak néhányan a most született teknősök közül, és öklendezték, egyre csak öklendezték azt a meghatározhatatlan valamit…

Szomorúság és félelem volt a szívemben, és nem tudtam, mit tegyek. Mit tehetnék? Vajon honnan és kitől várjam, várhatom a segítséget, a megoldást…? Hiába kerestem, kutattam, nem találtam a választ… És valahogy én is egyre rosszabbul éreztem magam, fájt a gyomrom és a sebzett uszonyom… Egyszer aztán elsötétült minden.

Amikor magamhoz tértem, egy ládában találtam magam, sok teknőstestvérrel együtt. Mi lesz most velünk? Vajon hová visznek…?

Egy autóba kerültünk, majd egy furcsa helyre, ahol minden rideg és fehér volt. Milyen messze lehet otthonom, a tenger…? Ezen az új helyen bántóan erősek voltak a fények, gyakran hangokat, beszédfoszlányokat lehetett hallani, és ebben egyre többször ismétlődött a szó: vadkórház.

Lassan megszoktam itt, éreztem, a nagy kétlábúak jót akarnak nekem. Az uszonyom lassan gyógyult, és meglepődve láttam, belőlem is hosszú időn át jött sok furcsa valami, amit a lények műanyagnak neveztek. Egyre jobban lettem. Olyannyira, hogy egy napon ismét ládába és autóba tettek. Újra éreztem a parti homokot és a tenger illatát.

Hála a vadkórházban dolgozó kétlábúaknak, számos testvéremmel együtt szabad voltam megint, erős és egészséges. Hinni akartam, hinni akarom, hogy sok napkelte és naplemente van még előttem. Hogy mindig lesznek olyan kétlábúak, akik segítenek rajtunk és a nagy és hatalmas tengeren. Hálás vagyok, hogy ez még nem a vég, és hiszem, hogy igazából minden még csak most kezdődik el.

Úgy alszom el, hogy a jövőről álmodom. Álmomban erős és egészséges felnőtt vagyok, aki elindul társat keresni, mert itt az ideje. Meg is találom őt. Boldogan élünk, és annak rendje és módja szerint nekünk is lesznek tojásaink és kisteknőseink, mint a többieknek. És amikor a gyermekeink kikelnek a tojásból – ott, ahol én is a világra jöttem –, boldogan indulnak majd el a homokos partról a hatalmas, de mégis békés tenger felé a naplementében.