Már éjfél is elmúlt. A férfi – kócos hajjal, koszos ingben, izzadtan és borostás arccal – állt a hídon. Órák óta nézte, egyre csak nézte a vizet. Csend volt, csak a hullámverést lehetett hallani, és néha egy-egy részeg kurjongatását a távolból. A férfi fáradt volt. Nem is a teste, sokkal inkább a lelke volt teljesen kimerülve. Úgy érezte, elhagyta minden ereje. Nem, nem akart öngyilkos lenni. Egyszerűen csak azt érezte, ez így már nem mehet tovább. Több rosszat már nem bír elviselni. Teljesen összetört a szenvedés súlya alatt.

            A nő, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett – talán még az életénél is jobban – elhagyta. Egyetlen szó nélkül. Na jó, egy levelet azért hagyott a dohányzóasztalon. Igazából nem is levél volt az, csak egy mondat: Nem bírom tovább, sajnálom.

            Mi az, hogy nem bírja tovább…? Mi az, hogy sajnálja…? A férfi semmit nem értett. Úgy érezte, menten megbolondul. Görcsösen markolta a híd korlátját. Már nem tudta mit tesz, ösztönösen cselekedett. Elkezdett torkaszakadtából ordítani, addig üvöltött, míg el teljesen el nem ment a hangja. Aztán lerogyott a földre és sírt. Úgy érezte, összetört a szíve.

            A tompa fájdalomból egy érdes nyelv érintése térítette magához. Először azt sem tudta hol van. Csak lassan értette meg, mi is történik: egy koszos, lompos eb szegődött mellé. Egy kivert kutya…! – motyogta a férfi, majd hangosan kacagni kezdett. Volt ebben a nevetésben valami mély, kimondhatatlan fájdalom. A viszonzatlan szerelem fájdalma.

            Pár pillanat telt el így, de a férfi azt érezte, mintha egy hosszú, évekig tartó utazásból tért volna vissza ezen az éjszakán, éppen ebbe a városba, éppen erre a hídra.

            Feltápászkodott. Gyere, ideje hazamenni! – mondta a kutyának, akit később aztán Angelnek nevezett el, bár nem tudta, hím-e vagy nőstény. De ez nem is volt fontos. Csak a bizonyosság: azon az éjszakán egy angyal jött el hozzá kutya képében, és megmentette az életét.