Mikor megszülettem, nem látta más. csak én tudtam egyedül, hogy egy nálam hatalmasabb és nagyobb erő a magány palástjába bújtatott. Sokáig azt hittem, gonoszságból tette, de ma már tudom, hogy nem.

Csak meg akart védeni másoktól és az élettől. Ez a lepel rajtam volt mindig. Sokat mosolyogtam, és kedves voltam, amennyire tőlem telt, így a páncélomat szinte senki nem vette észre.

Amikor megismertelek, szenvedni kezdtem, túlságosan is melegített és nagyon szorított a megszokott, ismerős védelem.

Mikor a földre hullt, pőrén álltam előtted. Reszkettem, mert nemcsak a testem, de lelkem is lemeztelenítettem előtted és neked. A szívem pedig tenyerembe téve nyújtottam feléd.

Hiába. Nem kellett neked. Rezzenéstelen arccal dobtad el és tapostad bele a porba. Majd elmentél. Vissza se nézve.

Föl sem fogtad, mit teszel, mit tettél. Valószínűleg nem is érdekelt, hiszen nem tudtál, nem tudsz szeretni senkit önmagadon kívül.

De én erősebb vagyok, mint hinnéd. Erősebb, mint ahogy azt én magam valaha is hittem volna.

Mint a főnix, úgy támadtam fel hamvaimból.

Már nem vagy a közelemben és így én végre élek. Újra kapok levegőt. 

És már nem koldulok a szeretetedért, a figyelmedést. Már nem félek többé. 

Senki nem tiporhat el újra.