Este még remegve siettünk fel a jó meleg lakásba. A jófajta házi pálinka égette ugyan a nyelőcsövet, de sebaj, hiszen kis időn belül már jobb volt a közérzetünk, visszatért az élet a hidegben átfagyott tagjainkba.

Másnap váratlanul ért a szinte már nyárias hőség, le is került rólunk a sál és a kabát. A szép időnek természetesen nem csak mi örülhettünk, kisgyerekes családok sokasága tódult a szabad levegőre, és élvezte a váratlanul jött, melengető napsütést.

Talán ez zavarhatott meg. A meleg. A tömeg. Figyelmetlenségemért mindenesetre nagy árat fizettem: egyik kedvenc gyűrűm a múzeum mosdójában maradt. Mire ezt észrevettem és visszamentem érte, persze már nem volt ott, és a pénztárban sem adta le senki.

Eleinte cseppnyi szomorúságot, ám annál nagyobb és mélyebb békességet éreztem. Még örültem is, no lám, nem volt hiába a sok erőfeszítés, könnyebben elfogadom, hogy nem vagyok tökéletes, „megengedem”, hogy hibát kövessek el. Ráadásul ezt még meg is tudom bocsátani magamnak.

Örömöm azonban nem sokáig tartott, régi ismerősöm, az önostorozó harag csak előbukkant rejtekéből, és ha már feltűnt, hosszan nem eresztett.

– Bárcsak fel se vettem volna! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen…?! Miért nem adta le az, aki megtalálta…?! – egyik kérdés a másikat követte. Nem is érkezett meg feloldást jelentő válasz.

De aztán eszembe jutottak Jób szavai: „Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el.”  (Jób 1,21)

Igen, elmegyünk egyszer, hátrahagyva az életet és a tárgyi javainkat. Szerencsés esetben vannak utódaink, akik aztán döntenek azok sorsa felől. Néhány dolgot megtartanak. A többit eladják, vagy elajándékozzák, vagy nemes egyszerűséggel csak az utcára teszik azokat az első lomtalanításnál.

Egy élet emlékei, tárgyi lenyomata a szemétben végzi. Ami számomra szép volt és kedves, mert amikor kezembe vettem, emlékezhettem arra, aki adta, az másnak talán nem jelent semmit. Felesleges. Vacak. Hulladék.

Tárgyak… Felrémlenek a háztartási gépek, a sok ruha, és persze a rengeteg könyv, ami mind-mind felgyülemlett és helyet követelt magának az évek során, vagy egy hirtelen, átgondolatlan impulzusvásárlás következményeként, vagy mert úgy hittem, hogy „kell”, hogy „nélkülözhetetlen”, és „mindenképp szükség van rá”. Azóta sem használtam őket. Dobozok, fiókok, bőröndök mélyén lapulnak mind.

Hiszem, hogy a tárgyaink valahol mi maguk vagyunk. Anyagi lehetőségeink, vágyaink és ízlésünk szerint döntünk és választunk. Ám jó, ha meg tudjuk húzni a határt. Vagy legalábbis jó lenne. Ha elég lenne a kevesebb is. Hogy ne legyen annyi minden, ami a földhöz és az élethez köt.

Pál írta tanítványának, Timóteusnak: „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6,6–8)

Március idei, politikailag viharos idusán történt egy apró, a nagy összefüggéseket tekintve jelentéktelen eset: elhagytam az egyik kedvenc gyűrűmet. Az emberi élet komoly, nagy tragédiái mellett eltörpül ez a jelentéktelen kis személyes epizód. Számomra fontos volt mégis, mert ez kellett ahhoz, hogy emlékezzek rá: a létezés öröme, az Isten adta élet iránti hála mindig fontosabb lesz és marad, mint a birtoklás.

Már nagyon régóta ne érzett semmit. Csak ürességet. Reménytelenséget. Szomorúságot. Fájdalmat. És a bizonyosságot: Nincs remény. Nincs Isten. Nincs kegyelem.

Hol az volt a benyomása, hogy tehetetlenül vergődik egy gödör alján, hol tömlöcben érezte magát. Rabláncon. A saját sorsa rabságában. Nem látott kiutat, és nem tudta, mit kellene tennie vagy mondania ahhoz, hogy a helyzete megváltozhasson.

Sokáig mondogatta magának, hogy nincs olyan rossz, dolga, hogy mások többet szenvedtek, de neki elege volt a kerekesszékbe zárt magányból. Az érzésből, hogy a balesete óta sokkal jobban szeret egyedül lenni, mint az emberek között, és a tudatból, hogy ez nem jó így. Mert ezt tudta. Nagyon is jól. De valahányszor megpróbált volna kapcsolatot építeni, a szándék csírájában elhalt. Úgysem ér rá senki – mondta magának.

És az egészséges családos emberek valóban nem értek rá. Mindenük volt, csak idejük nem. De még ha lett volna is, akkor is kerülték őt, hogy ne kelljen szembesülniük Olivér tehetetlenségével és szomorúságával.

Nagy néha azért eszükbe jutott, főleg amikor egy baleset képeit mutatták a híradóban. És ilyenkor megfogadták, hogy meglátogatják majd. Becsszóra.

Eközben Olivér nem élt, csak létezett. Nem létezett, csupán vonszolta magát napról-napra, egészen addig, míg el nem jutott oda, hogy úgy érezte, ennek így semmi értelme, kész, ő feladja a küzdelmet. Nem, nem is feladja, egyszerűen befejezi.

Amint ezt így elhatározta (elfogadta?), megkönnyebbülést, és igen, még soha nem tapasztalt belső békét és nyugalmat érzett. És egyfajta örömet is, mert most végre volt egy valóban fontos feladata: annak megtervezése, hogyan is vessen véget az életének.

Mit válasszak…? – töprengett magában a homlokát ráncolva. Nem bírom a vért és az erőszakot, úgyhogy a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb talán a gyógyszer lenne. Először megnézte az otthoni készleteket, majd a patikákat „járta”, mindenhol csak kisebb mennyiségeket véve, hogy ne legyen feltűnő.

Végül eljött a nap, amikor elhatározta, nem gyűjtöget tovább, hanem megteszi az utolsó lépést. Elment a kedvenc, ráadásul akadálymentes kisvendéglőjébe, barátságosan köszöntötte a jól ismert pincért, és amikor meglátta, hogy szerepel az étlapon, a kedvencét rendelte, húslevest és csülkös pacalt főtt burgonyával és kovászos uborkával.

Míg arra várt, hogy kihozzák az ételt, körbenézett. Jól megnézte a kockás abroszt – annak minden gyűrődésével egyetemben –, a jelentéktelen reprodukciókat a falakon. Most még a konyhaszag sem zavarta, nem úgy, mint máskor. Lassan, komótosan evett, kiélvezte minden egyes falat ízét. Ivott még egy feketét, majd fizetett és hazagurult.

Az ízlésesen berendezett, akadálymentes lakásában az ágya szélére ült. Az egyik kezében egy marék gyógyszer, a másikban egy pohár víz. Kis adag gyógyszer, pár korty. Újabb adag pirula, újabb kortyok. Keserű lett a szája íze, egy idő után hányinger kerülgette, de szerencsére ez hamar elmúlt, a bőséges ebédnek hála.

Amikor úgy érezte, kezd álmosodni, mintha csak lefekvéshez készülődne, elhelyezkedett az ágyon. Hamar el is aludt.  Álmában motorozott, úgy mint régen, élvezte a száguldás és a szabadság minden percét.

Egy idő után arra ébredt, hogy fázik. Zúgó fejét ólomnehéznek érezte, a szemét alig tudta kinyitni. Nagy erőfeszítések árán ugyan, de végül csak sikerült felülnie. Meglepődött, amikor konstatálta, hogy nyitva az ablak. Vajon mikor nyithattam ki…? Nem is emlékszem rá… -- motyogta félhangosan maga elé.

Csodálkozása csak fokozódott, amikor azt vette észre, hogy a közvetlenül az ablak előtt álló fáról egy vörös macska ugrik az ablakába, majd onnan az ablakához közel eső kisasztalra, és onnan a padlóra. A cirmos ránézett, nyávogott egyet, majd elindult az ágya felé. Egy pillanattal később pedig már fel is ugrott mellé, és mint aki jól végezte dolgát, kényelmesen elhelyezkedett az ölében. Olivér önkénytelenül is elkezdte először simogatni, majd a füle tövét vakargatni. A macska elégedetten dorombolt. Olivér jó darabig nem mert megmoccanni sem, nehogy megzavarja a kéretlenül érkezett vendéget szunyókálás közben. Egy idő után persze kénytelen volt megmozdulni, hiszen kényelmetlenné vált számára az ülés, és egyre jobban fázott is.

A macska végül vele és nála maradt. Olivér reménynek nevezte el.

Jó néhány esztendővel ezelőtt Stuttgartban járhattam. Vasárnap közeledtével természetes volt számomra, hogy ellátogatok az ottani magyar protestáns gyülekezet istentiszteletére. Ekkor majdhogynem könnyeket csalt a szemembe egy váratlan élmény: az alkalom nemzeti imádságunk közös éneklésével zárult.

Mélyen megérintett engem ez a pillanat, hiszen idegen földön jártam, ismeretlen emberek között, és mégis úgy éreztem, még ha rövid időre is, ám összekapcsol bennünket nemcsak a hitünk, de hazánk szeretete, magyarságunk tudata is.

Ez az emlék jutott eszembe, amikor megnéztem azt a rövidke videót, amit egy ismerősöm osztott meg a közösségi médiában. Ebben fiatalokat kértek arra, hogy mondják el a himnuszt. Megdöbbentő volt látni, hogy a kérést nem mindenkinek sikerült – magától értődően – teljesítenie (és ezt még csak nem is szégyellte...)

Utánanézve a kisfilmnek, megtudtam, hogy a benne látható ifjak az egyik kereskedelmi adó szeptember 18-án indult új műsorának – a Kőgazdag fiataloknak – a szereplői.   

A programról kicsivel korábban egy reklámból szerezhettem némi benyomást. Hogy ismereteim nem teljesek, hanem részlegesek maradtak csupán, annak a döbbenetem volt az oka. Amikor ugyanis a televíziós hírverésben látott szereplő, Filip arról beszélt, hogy csak étteremben étkezik, illetve hogy nála kizárólag az ún. fine dining jöhet szóba, valamint hogy új lakásra lenne szüksége, mert jelenlegi otthonában a ruháinak már nem jut elég hely, nos, akkor azonnal tudtam, nem leszek a sorozat rendszeres nézője.

Filip tán azért is nyilatkozott így, mert vélhetően nem hallotta, amint Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter idén nyáron az erdélyi Tusványoson – Mészáros Lőrinc vállalkozó elhíresült nyaralása kapcsán – azt nyilatkozta, hogy „kisebb hajó, nagyobb szerénység” lenne az elvárható.

És – teszem hozzá én – nem pusztán anyagi értelemben… Valójában nem az a gond, hogy ha valaki épp olyan, a megszokottnál kisebb adagokból felépített, 6–8 fogásból álló menüsorban leli örömét, amelyben kifogástalan alapanyagokból készített, különlegesen ízletes ételek szerepelnek gyönyörű tálalásban. Ha megengedheti magának, lelke rajta.

Ám van abban valami kifejezetten elszomorító, ha fiatal férfi úgy jut lakáshoz, hogy egyszerűen csak megkéri az édesapját, hogy vásároljon majd neki egyet (nem örökli az ingatlant, pláne nem kemény munkával dolgozik meg érte.).

Bizonyos vagyok benne, hogy hazánkban számos korabeli fiatal is szívesen tenne így, ám a lehetőségek sokak számára – valljuk be – igencsak korlátozottak.

A reklámból nem derült ki, van-e Filipnek kenyérkereső foglalkozása (vélhetően nincs, de azt el tudom képzelni, hogy ő is egy a korunkban oly divatos influenszerek közül.

Felmerül a kérdés: Vajon mi lehetett a műsorkészítők szándéka? Idézőjelbe tett „véleményformálókkal” idegesíteni, ingerelni a széles tömegeket válság idején? (Már ha van, aki kíváncsi a véleményükre…)

Ha a nézők vérnyomásának megemelése volt a cél, ennek mi értelme? – kérdem én. Netán úgy vélték, így nagyobb lesz a nézettség, több a kattintás? Ez most komoly…?!

Ám mindegy is. E sorok íróját sokkalta jobban foglalkoztatja az, mi történik, ha a létminimumon vagy az alatt tengődők a televíziót nézve majd nem egyszerűen csupán megirigylik a Filiphez hasonló ifjoncok életmódját, hanem egyenesen példaképként tekintenek rájuk, a valódi teljesítményt nem produkáló, szüleiken élősködő, felszínes percemberkékre…?

Amennyiben csak egy ilyen ember is lesz e „valóságshow” nyomán – aminek, valljuk be, a valósághoz kevés köze van, így valótlanság-shownak lehetne inkább nevezni –, akkor nagy a baj (nagy lesz a baj).

Ha a jövő fiataljainak a pénzen kívül nem fognak már számítani az olyan hagyományos értékek, mint a haza, a család, a tisztelet, a becsület, a jól végzett munka öröme, az önmaguknak bizonyítani akarás és a szebbre, jobbra törekvés, akkor jaj nekik. De nekünk is.

Írj sokat! Írj szívből! – mondta egyszer egy tanárom. És ha úgy érzem, hogy nem tudok írni? – kérdeztem tőle. Akkor írj arról, hogy nem tudsz írni… – felelte. Ezen ne múljon… – gondoltam.

Nyugodt, békés vasárnap délután van, elhatározom, hogy elsétálok a lakhelyemhez közeli parkba. Leülök egy padra, és ölembe teszem kedvenc bőrkötéses noteszemet. Ebbe szeretem írni a gondolataimat, töltőtollal vagy grafitceruzával, mert régimódi vagyok. Már amikor persze van mit a papírra vetni… Most éppen nincs…

Ezért inkább nézelődni kezdek. A játszótéri részen gyerekek szaladgálnak, mászókára másznak, homokvárat építenek szüleik óvó-féltő tekintetétől kísérve. Idős férfi megy át a parkon kistermetű kutyáját sétáltatva. Amikor elhaladnak mellettem, az eb rám néz, és szinte „kéri”, hogy simogassam meg, amit mosolyogva meg is teszek. Látok néhány galambot és verebet is.

Izgatottan lesik, nem eszik-e valaki véletlenül mondjuk egy szendvicset, hiszen akkor nekik is juthat esetleg pár szem morzsa…

Az egyik fa alatt a padon szerelmespárt pillantok meg. Egymás felé fordulva beszélgetnek. A tinédzser fiú néha megsimogatja a lány arcát, a lány mosolyog, és a fiú hajába túr. Ki tudja, talán ez az első szerelem az életükben…

Az ő éles ellentétük egy húszas-harmincas éveiben járó férfi és nő. Ujjukon ott a jegygyűrű, akár házaspár is lehetnek. Szótlanul ülnek egymás mellett, mindkettő fülében vezetéknélküli fülhallgató, kezükben mobil. Meredten bámulják a készüléket, egyetlen pillanatra sem nézve egymásra. Azt a látszatot keltik, hogy semmi közük egymáshoz, ők nem tartoznak össze. A megosztásokra figyelnek, nem egymásra és a körülöttük zajló történésekre. Együtt vannak egyedül.

Mélyet sóhajtok, mert róluk eszembe jut egy réges-régi jelenet, amikor én voltam egyszál magam. Igaz, nem egy parkban, hanem egy hatalmas fa alatt ülve. A fa az út mellett állt, én leültem a tövébe, lombjai alatt keresve menedéket a rekkenő nyári hőségben. Előttem búzamező, ringó kalászok, ameddig a szem ellát. Itt-ott bukkant csak elő egy-egy pirosló pipacs. Mély volt a csend, tápláló és erőt adó. Órákon át ültem ott.

Istenem, milyen régen is volt már ez…! Nem történt akkor semmi különös, és nekem mégis az volt a benyomásom, hogy rengeteg dolog esett meg velem. Közelebb kerültem Istenhez. Választ kaptam még fel sem tett kérdéseimre is. Eltűnt minden kétség és bizalmatlanság. Megnyugvásra, békességre leltem a természetben.

Egyébként nemrég újra elvetődtem arra. Nincs már meg sem a fa, sem a búzamező. Eltűntek a pipacsok. Eltűnt minden. Egy lakópark házai állnak azon a helyen, ami egykor a béke szigete volt a számomra. Köddé vált a múlt, már csak az emléke maradt meg nekem…

Ismét sóhajtok egyet. Elszomorodom. Egy kérdés merül fel bennem, és szinte belehasít a szívembe és belemar a lelkembe: Mi lenne, ha egyszer majd ez a park sem állna már itt? Ha az is már csak az emlékeimben élhetne tovább…? Ha eltűnnének az emberek? Ha nem lenne több ceruza és notesz, mert nem lenne többé egyetlenegy fa sem? És nem csak az. Mi történne, ha egyszer tényleg eljönne a világvége és velem együtt elpusztulna minden és mindenki…?

Merengésemből egy kislány térít magamhoz. Szia! Te mit csinálsz? Rajzolsz? Én nagyon szeretek rajzolni! Rajzoljak neked egy királylányt? Vagy inkább egy házikót? Mellette ott lehetne az anya, az apa, meg a gyerekek is, jó? Meg egy kutya vagy egy cica…

Mosolyogva bólintottam, és azt mondtam, amikor legközelebb találkozunk itt, ő majd oda fogja tudni adni, amit rajzolt nekem. Ő tovább is csacsogott még, de én már semmit sem hallottam abból, amit mondott. Megsimogattam a fejét és elköszöntem tőle. Hazaindultam. Útban az otthonom felé még betértem egy virágüzletbe és a szál rózsa mellé – hirtelen felindulásból – még vettem egy szépséges orchideát is, színes kaspóban.

Ma reggel úgy éreztem, ideje visszatekinteni és számba venni a régmúltat. Kezdetben teremtettem az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, és a Lelkem lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondtam: Legyen világosság! És lett világosság. Elválasztottam a világosságot a sötétségtől. És elneveztem a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Ezek után következtek a növények, majd a nap, a hold és a csillagok, végül az állatok.

A növényeknél azt élveztem leginkább, ahogy tobzódtak a különböző formák, színek és illatok. Az állatok közül a víziló volt az egyik kedvencem. Egy hatalmas lény, ami mégis csupán füvet eszik. És ott van az ellentéte, a csepp méh… Milyen aprócska ő, és nélküle mégsem lehetne élet a földön, hiszen nem lenne semmi, ami a növények beporzását és szaporodását segítené.

Örömömet leltem az alkotásban, és úgy éreztem – hadd legyek szerénytelen –, hogy valóságos remekműveket hoztam létre. Valahányszor eltelt egy nap, megszemléltem mindazt, amit teremtettem, és láttam, hogy az igen jó.

A végére hagytam azt, ami ha nem is a legnehezebbnek, de mindenképpen a legizgalmasabbnak tűnt: az ember – a férfi és a nő – életre hívását. A képmásomra teremtettem és megáldottam őket. A férfi az Ádám, hozzá illő segítőtársa, az asszony, az Éva nevet kapta.

Elhelyeztem őket az Éden kertjében, hogy műveljék és őrizzék azt. Azt mondtam nekik, hogy a kert minden fájáról szabadon ehetnek, kivéve a jó és a rossz tudásának a fáját. Ám ők nem rám, hanem a kígyóra hallgattak, és ettek a jó és rossz tudásának a fájáról. Ezért megkapták méltó büntetésüket: kiűzettek az Édenből.

De engem nagyon elkeserített, hogy megromlott a köztünk lévő szoros kapcsolat, hiszen szerettem őket és fontosak voltak a számomra. Kíváncsivá tett, hogyan alakul a sorsuk. Néztem, hogy megy tovább az életük, mellettük voltam és figyeltem őket, amikor gyermekeik születtek, két fiú, Káin és Ábel. Káin azonban féltékenységből megölte Ábelt. Megtörtént az első gyilkosság.

Összeszorult a szívem. Hát még akkor, amikor azt kellett látnom, hogy az idő múlásával egyre csak szaporodott a gonoszság a földön…

Elszomorodtam. Megbántam, hogy embert teremtettem. Úgy döntöttem, hogy elpusztítok minden élőlényt, és özönvizet bocsátottam a földre. Noé megmenekült, mert igaz ember volt. Megőriztem őt és a családját, úgy, hogy arra kértem, építsen egy hatalmas bárkát, amibe beviheti a legközelebbi rokonait és a különféle állatokat is. Elhatároztam, hogy nem átkozom meg a földet, és nem irtok ki többé minden élőt, habár gonosz az ember szívének szándéka ifjú korától kezdve. Szövetségem jeleként még szivárványt is helyeztem az égre.

A föld tehát megmaradt, nem pusztítottam el. De szembe kell néznem a ténnyel: az ember az, aki ezt megteszi. Kapzsi, mohó és telhetetlen, nem ismer határokat. Nem tiszteli a természetet. Szennyezi a levegőt. Mérgezi a földet és a vizeket. Nem elegendő neki az az egyszerű öröm, amikor a nap melengeti az arcát. Ha eső öntözi a kerteket. Pusztít és rombol, mert az ezerszer könnyebb, mint megteremteni és megőrizni valamit a következő nemzedékeknek is.

Emberek… Figyelem őket és néha már majdnem feladom. Annyi kárt okoznak nemcsak a természetnek, de egymásnak is! Olyan sokat bántják egymást ahelyett, hogy segítenék és védelmeznék azokat, akiknek szükségük van erre! Bárcsak senkit ne hagynának nyomorúságban, magányban, szomorúságban, testi-lelki éhségében…!

Még türelmes vagyok, még várok. Örvendezve nézem, valahányszor valaki szeretettel fordul a másik felé, vagy amikor elültet egy-egy fát. Ha egy szülő a természet védelmére oktatja a gyermekeit, és azon fáradozik, hogy kevesebb legyen a szemét. Amikor egy kamasz nem kidobja, hanem elcseréli a dolgait, beéri az új helyett a régivel is. Örülök, ha látom, hogy vannak még olyanok, akik a bálnákat mentik, vagy az esőerdőkért küzdenek. Amíg vannak még felelős felnőttek, akik arra tanítják az utódaikat, hogy az élet ajándék, még reménykedem. Addig még nincs késő. Ám ezek talán már az utolsó pillanatok…?

Biztonságban voltam az engem körülvevő meleg burokban. Szerettem ott lenni. De egyszer csak azt éreztem, hogy itt az idő. Indulni kell! Buzgón kezdtem feltörni a tojás héját, ami hosszas küzdelem után végre sikerült is… Megérkeztem erre a világra! Persze nem csak egyedül én.

Amikor körbenéztem, sok-sok testvéremet láttam magam körül. A lemenő nap sugarai melengettek bennünket, amikor a világra jöttünk, és mindnyájan egy irányba, a tenger felé igyekeztünk. A víz most éppen csendesebb volt, apróbb hullámok fodrozódtak a felszínén.

Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, amilyen gyorsan csak tudtam, mert naplemente ide vagy oda, a parti homok azért még igencsak meleg volt. Egyébként is kicsik és védtelenek voltunk még, és nem lehetett tudni, honnan leselkedhet ránk valamilyen veszély.

Végre aztán elértük, elértem a tengert! Boldogan vetettem bele magam a hullámokba és úsztam, egyre csak úsztam. Ám az örömöm nem tartott sokáig. Minél beljebb haladtam, annál szomorúbb lett az elém táruló látvány. Egyre több teknőstársam mellett haladtam el. És nem azért, mert lassúak voltak, és lemaradtak volna… Nem.

Volt, amelyik szenvedett. Szörnyű volt látni a kínt a szemében. Volt, amelyik már nem is élt. Furcsa, idegen anyagba voltak belegabalyodva, ki jobban, ki kevésbé. Én is vonzónak éreztem ezeknek a színét és a szagát is. Ételszaguk volt. De ezek után persze már eszem ágában sem volt enni belőlük, pedig a kisebb-nagyobb darabokat folyamatosan sodorta felém a víz.

Ráadásul még éles fájdalom is hasított az uszonyomba. Nem mertem megállni megnézni, vajon mi történhetett? Csak úsztam tovább.

Egy idő után elértem egy szigetet, gondoltam, kimegyek a partra pihenni és reméltem, találok valami ennivalót is. Ott is voltak néhányan a most született teknősök közül, és öklendezték, egyre csak öklendezték azt a meghatározhatatlan valamit…

Szomorúság és félelem volt a szívemben, és nem tudtam, mit tegyek. Mit tehetnék? Vajon honnan és kitől várjam, várhatom a segítséget, a megoldást…? Hiába kerestem, kutattam, nem találtam a választ… És valahogy én is egyre rosszabbul éreztem magam, fájt a gyomrom és a sebzett uszonyom… Egyszer aztán elsötétült minden.

Amikor magamhoz tértem, egy ládában találtam magam, sok teknőstestvérrel együtt. Mi lesz most velünk? Vajon hová visznek…?

Egy autóba kerültünk, majd egy furcsa helyre, ahol minden rideg és fehér volt. Milyen messze lehet otthonom, a tenger…? Ezen az új helyen bántóan erősek voltak a fények, gyakran hangokat, beszédfoszlányokat lehetett hallani, és ebben egyre többször ismétlődött a szó: vadkórház.

Lassan megszoktam itt, éreztem, a nagy kétlábúak jót akarnak nekem. Az uszonyom lassan gyógyult, és meglepődve láttam, belőlem is hosszú időn át jött sok furcsa valami, amit a lények műanyagnak neveztek. Egyre jobban lettem. Olyannyira, hogy egy napon ismét ládába és autóba tettek. Újra éreztem a parti homokot és a tenger illatát.

Hála a vadkórházban dolgozó kétlábúaknak, számos testvéremmel együtt szabad voltam megint, erős és egészséges. Hinni akartam, hinni akarom, hogy sok napkelte és naplemente van még előttem. Hogy mindig lesznek olyan kétlábúak, akik segítenek rajtunk és a nagy és hatalmas tengeren. Hálás vagyok, hogy ez még nem a vég, és hiszem, hogy igazából minden még csak most kezdődik el.

Úgy alszom el, hogy a jövőről álmodom. Álmomban erős és egészséges felnőtt vagyok, aki elindul társat keresni, mert itt az ideje. Meg is találom őt. Boldogan élünk, és annak rendje és módja szerint nekünk is lesznek tojásaink és kisteknőseink, mint a többieknek. És amikor a gyermekeink kikelnek a tojásból – ott, ahol én is a világra jöttem –, boldogan indulnak majd el a homokos partról a hatalmas, de mégis békés tenger felé a naplementében.

Százezer ember gyűlt össze a budapesti Népstadionban 1989. július 29-én, hogy Billy Graham (1918–2018) amerikai evangélistát hallhassa. Én is köztük voltam, 17 esztendős, Istent kereső tinédzserként. Ennyi év távlatából természetesen nem emlékszem már az apró részletekre, de arra igen, hogy mennyire őszintének és hitelesnek éreztem Graham kísérőjét, Joni Aerecksont, aki egy balesetben bénult le. Egy életre kerekesszékbe kényszerült. „Mégis” hívővé lett…

Napjainkban pedig Nick Vujicic tesz nagy hatást sokakra. A kéz és láb nélkül élő szónok – aki zsúfolásig telt sportcsarnokokban (is) szól a jelenlévőkhöz – testében gyenge, lelkében azonban erős. Rajta – csakúgy mint Jonin – érezhető, hogy nem csak a levegőbe beszél. Valóban megtartja a hitet. Vagy sokkal inkább: a hite tartja meg őt…

Hitelesség. Véleményem szerint az egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – dolog a mai rohanó világban. Hiszen mostanság minden olyan bizonytalan… Klímakatasztrófa, világjárvány, háborús konfliktus… Minden telve az ismeretlen jövő miatti félelemmel. Kell a bizonyosság, kell a kapaszkodó. Ezért a mulandó dolgok helyett a biztos, szilárd élet-alapok felé fordul sokak figyelme. És kik tudnának ezekre jobban rámutatni, mint azok, akik már megtalálták a megoldást…?

Krisztus követőinek világítaniuk kell(ene), mint a lámpásnak a sötétségben. Igen ám, de hogyan? Miként lehetnének igazabbakká, észrevehetőbbekké, hitelesebbekké…? Az egyik lehetséges bibliai válasz erre a nehéz kérdésre az ún. aranyszabály. Máté evangéliumában olvashatjuk Jézus szavait: „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták.” (Mt 7,12)

Arra a kérdésre, hogy valaki mit szeretne, nem nehéz választ adni: emberhez méltó életkörülményeket, becsületes munkát, jó egészséget, boldogságot. Tiszteletet és szeretetet.

Ha a keresztények Krisztust akarják követni, jól tudják, mit kell tenniük – és nem egyszerűen csak tudják, hanem miután az életük, a szívük, a hozzáállásuk megváltozott, ezt is akarják tenni: szeretni Istent, valamint egészséges önszeretettel szeretni önmagukat és a másik embert. Legyen az családtag, szomszéd, barát, ismerős vagy kolléga.

Istennel élni kapcsolat. Egy kapcsolatot az összetartozás tudata és a párbeszéd jellemez. Meggyőződés a biztonságról és a megajándékozottságról. Aki Istennel ilyen viszonyban van, az azt szeretné, hogy ebben másnak is része legyen.

 Hogy ezt az örömöt ki-ki miként osztja meg másokkal, az a habitusától függ. Van, aki az aluljáróban hirdeti Isten igéjét. Van, aki lelkésszé lesz. És van, aki „csupán” csendben és szelíden teszi a dolgát: elérhető mások számára, meghallgatja azokat, akik hozzá fordulnak, és segít, ahol csak tud, anélkül, hogy ezért bármilyen viszonzást várna. Egyik hozzáállás sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. Mindegyik más, de a lényege és a célja mindegyiknek ugyanaz: Krisztusra – életére, halálára, feltámadására – irányítani a figyelmet. Amikor pedig ez megtörténik, és az isteni üzenet elér egy ember szívéig, akkor minden más – igeolvasás, ima, gyülekezeti tagság – már „magától” megtörténik. És hatni kezd.

Egy nő nemet mondott, és ezzel a tettével még a hírekbe is bekerült. Jacinda Ardern új-zélandi miniszterelnök 2017-ben, harminchét éves nőként nyerte meg a választást, és lett országa legfiatalabb miniszterelnöke. Hivatali ideje alatt gyermeket szült, és kivette a szigetországban járó, hathetes ún. anyaszabadságot. Az elmúlt években olyan komoly kihívásokkal kellett szembenéznie, mint a két mecsetet érintő, ötven áldozatot követelő christchurchi terrortámadás, a White Island vulkán kitörése, a pandémia, és a gazdasági válság. Miniszterelnöksége 2023. január 25-én ért véget – a lemondásával. Visszalépését kiégéssel, valamint azzal indokolta, hogy több időt akar tölteni a családjával.

E sorok írója biztos abban, hogy – ha nem is minden nő, de – sok társa boldogan visszalépne a napi nyolcórás munkavégzés minden nyűgétől és örömétől a családja javára. Holott még vezető pozícióban sincs…

Amióta a nők is a „dolgozó nép öntudatos tagjaivá” kellett, hogy váljanak, illetve attól kezdve, hogy egy família megélhetése egy fizetésből nem biztosított, azóta létezik a családanyák mindennapjait megkeserítő dilemma: miként tudnának minden fronton – azaz mind a munkában, mind pedig a családban – egyformán helytállni?

Igaz, hogy a fészekmeleg biztosítása, a gondoskodás évszázadok óta a hagyományos női szerep része. Ám ez az alapvetően női feladat mint tudjuk, igen sokrétű, magába foglalja a gyermekszülés és nevelés mellett a háztartás vezetésének minden terhét és kötelességét is.

A „Hogyan feleljünk meg a különféle elvárásoknak?”  kérdésére valószínűleg nincs jó – tehát minden igényt kielégítő – válasz…

Egy biztos: bár ma már általában a férfiak is kiveszik a részüket egy család működtetésének feladataiból, még így is igaz az, hogy a nők életében egyszer a munka, másszor inkább a család szorul háttérbe. Lehetetlen elvárni a tökéletes egyensúly megteremtését.

Ennek elérése könnyebbé válhatna abban az esetben, ha a nő (és a családja) számára adott lenne a lehetőség, hogy a szülési szabadság letelte után döntsön (döntsenek) arról, hogy az anya vissza akar-e térni egyáltalán a munka világába, és ha igen, hogyan: bejárással, napi négy vagy hat órában, vagy ugyanennyi időben inkább otthonról dolgozna.

 A közelgő házasság hete (2023. február 12. és 19. között) jó apropót szolgáltathat kinek-kinek arra, hogy elgondolkodjon a házasságáról. Például akár a nőknek, feleségeknek, anyáknak a család vagy karrier közti választási kényszerét illetően.

A Biblia útmutatása mindenesetre világos: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. (1Móz 1,27), valamint az Úristen – ugyancsak a Szentírás szerint – azt mondta: „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.” (1Móz 2,18)

A férfi és a nő különböző feladatokkal megáldott (vagy megvert…) szereplői az életnek. Testfelépítésük, mentalitásuk, a világhoz való hozzáállásuk, gondolkodás –és látásmódjuk eltérő ugyan, de mindenképpen egyenrangú felek, akik segítőtársai kell, hogy legyenek egymásnak.

Ez a viszonyulás – mindkét fél részéről – talán kisebb vagy nagyobb mértékben elkerülhetőbbé tenné a szülés után esetlegesen fellépő depressziót, valamint megkönnyíthetné a válaszadást erre a sokakat foglalkoztató, ma is aktuális, igencsak összetett, „Család és/vagy karrier?” kérdésre.

Fel van adva a lecke.

Korán indult útnak, úgy érezte, még hajnalok hajnalán tévedt el az erdőben, és mostanra – legalábbis a nap állásából ítélve – már kora délelőtt lehetett. Végre-valahára átszűrődött a fény a lombok között, így lassan talált egy keskeny, alig észrevehető utat. A faágak az arcába csapódtak, a karját sebezték, ám nem adta fel, haladt előre. De csalódnia kellett, mert az irtás nem az erdőből kifelé, hanem mélyebbre, egy tisztáshoz vezetett, ahol egy ódon, düledező kastély állt. Megtörölte a homlokát, felsóhajtott. Teljesen elbűvölte ez a darabka csodálatos múlt.

Mivel már nagyon elfáradt, úgy döntött, bemegy, megpihen kissé a romok között. Belépve itt-ott beszakadt tető, korhadó lépcső és korlát, szakadozó textiltapéta és mérhetetlen kosz fogadta. Körbejáratta a tekintetét. Meglátott egy hatalmas kétszárnyú faajtót, ami tárva-nyitva állt, és szinte szólongatta, hívogatta: „Gyere! Lépj be!” Nem is állt ellen ennek a hívásnak. A különben teljesen üres teremben még így, kopottas állapotában is volt valami megfoghatatlanul szép. A közepén ott állt egy hatalmas öreg zongora és a vélhetően szúette zongoraszék.

Amikor meglátta őket, szinte azonnal hallotta is a dallamot, a Szerelmi álmok dallamát. A nagyapja mindig ezt játszotta neki gyermekkorában. „Kislányom, tudod, azért szeretem ezt a darabot, mert ez volt a nagymamád kedvence. Mindig ezt dúdolta, amikor fiatal lány volt, és én is megtanultam, amikor még ifjú házasok voltunk, csak azért, hogy örömet szerezzek vele neki a születésnapjára. Istenem, milyen boldog is volt, amikor meghallotta! Most is látom magam előtt az arcát és a csillogó szemét…!

A fronton, a lövészárokban is sokszor »hallottam« ezt a dallamot, és ott volt ez a melódia a szívemben a fogság éveiben, valahányszor szembe kellett néznem egy-egy orosz katona rám szegeződő fegyverével. Ez adott erőt a nyomorúság, az éhezés és a betegségek közepette. A hadikórházban sok volt a vér és a fájdalom. Nem akartam meghalni, de nem tudhattam, hogy életben maradok-e vagy sem. Egy nyári estén – miután szinte teljesen elhalkult a sebesültek és a haldoklók nyögése – minden szenvedés felett szállt, egyre csak szállt ez a dallam. A hazám felé, és a nő felé, aki a szerelmet, az otthont, a biztonságot jelentette. A reményt. A jövőt. Az életet.

Amikor hazatértem, megtaláltuk és megláttuk egymást, nem kellettek a szavak. De a Szerelmi álmok maradtak. Már nem volt meg a lakásunk, ahol a szüleimmel éltünk. Lebombázták. Eltűnt, elveszett minden, mindenünk. Nem volt már meg a zongora sem, ám a szerelmünk volt továbbra is az a forrás, ami éltetett mindkettőnket. Amikor a házasságunk negyven esztendeje alatt a szövetségünk bármikor is meginogni látszott, ha felcsendült ez a dallam, a mi zenénk, minden rendben volt megint.”

Ahogy drága, szeretett nagyszüleinek a történetére gondolt, ahogy az ujjai végigfutottak a billentyűkön. Most ő is hallotta a dallamot, a két szeretett ember életének közös dallamát. „Neki vajon lesz-e egy ilyen párja, ő is megismeri-e majd ezt a fajta szerelmet? Nem, nem is szerelem lenne ez, valami annál sokkalta több, erősebb és mélyebb. Fontosabb és igazabb. Valódi összetartozás.”

Hirtelen rezzent össze, amikor egy galamb röppent el felette – szinte súrolva őt a szárnyaival. A kezeire nézett – amelyek egy régi, kedves darabot próbáltak előcsalogatni az öreg hangszerből –, és nem látott mást, csak kopott billentyűket. Nem fehérek voltak vagy feketék – a színeket már lemarta az idő – a fa látszott csupán. Nem hangzott zene sem, hamis erőlködés volt minden.

Keserűen elmosolyodott. „Az én életem is ilyen. Hamis és üres. Dallamtalan.” A zongoraszéken ülve egy darabig csak meredt a semmibe. Aztán egyszer csak azt vette észre, valamiért nedves a keze. Nem is igazán értette, miért. Idő kellett, hogy felfogja, nem történt semmi különös, csak sír. A sírása hirtelen mélyről jövő, kétségbeesett zokogásba és percekig tartó, szívet tépő üvöltésbe csapott át. Aztán csend lett. Érezte, hogy egész megkönnyebbült.

„Ideje indulni, mielőtt sötétedni kezd. Meg fogom találni a hazautat is, tudom” – biztatta magát, mondta csak úgy, magának. Szedelőzködött. Az ajtóból még visszanézett az öreg zongorára. Nagyapja és nagyanyja jelentek meg lelki szemei előtt, ahogy ülnek a zongoránál és négykezest játszanak. Egymásra néztek, aztán rá, mosolyogva.

És ő tudta, hiába tűnik úgy, mintha messze lennének tőle, valójában itt vannak most is vele és mellette, egészen közel hozzá. Soha nincs és nem is lesz egészen egyedül, mert ők mindig vigyázni fognak rá.

Abban a szent és áldott pillanatban nemcsak tudta és érezte, de egészen bizonyos volt benne, hogy neki üzennek abból a másik, szebb világból, ahol az Isten már letörölt a szemükről minden könnyet, és ahol egyszer majd újra viszontláthatják egymást.

Kezében volt a kormány. Kezében volt a hatalom. Élt is vele. Már csak pár lépésre volt tőlem a
megálló, azt hittem, még elérem a buszt, de nem, mégsem. A vezető nem várt meg, indult.
„Lekéstem. Előbb is indulhattam volna. Talán én is hibás vagyok... Ha szépen kiáltok,
vajon megvársz? Hallgatnom kellett volna! Hallgatnom kellett volna? Vagy éppen mondani
valamit…? Netán visszanézett?”

Nem volt más hátra, minthogy megvárjam a következőt. „Vajon lesz még következő…?”
Negyedóra múlva érkezett is, felszálltam, és örülhettem, mert még ülőhely is volt.
Néztem a tájat. Az emberek, autók, elsuhanó fák látványa szinte álomba ringatott.

Felrémlett előttem arcod, mosolyod emléke, ahogy felszállsz, és azt mondod: „Majd
jövök!” Távolodott és eltűnt veled a vonat. Akkor még nem tudtam, hogy nem látlak soha többé.
„Vajon hol vagy most?”

Egy ideig vártalak, mondván, sok dolgod lehet egy idegen országban. Aztán tovább is
vártam még egy keveset, hiszen női önérzet is van a világon, de végül csak kerestelek. Ám nem
vetted fel a telefont, hiába hívtalak. Amikor írtam, nem válaszoltál.

Egy darabig reménykedtem. Sírtam utánad. De végül elapadtak a könnyeim. Elfogadtam,
hogy nem vagy, és néha már úgy éreztem, talán nem is voltál, csak elképzeltelek, csak
megálmodtalak.

Amikor beleuntam abba, hogy sajnáljam magam, úgy döntöttem, hogy elkezdem hinni,
van még esély. Ám ahogy teltek az évek, nemcsak az idő múlt, de fogyott a remény is. Immár
egészen biztosan tudtam, nemcsak azt, hogy már nem jössz vissza, hanem azt is, hogy nem jön
sem utánad, sem helyetted más sem.

„Végállomás, kérjük, hagyják el a járművet” – hallom. Leszállok, felnézek. Még látom az
előző buszt, ahogy indul. Te készülsz felszállni rá, egy kisfiú kezét fogva, de előtte még előre
engedsz egy karcsú fiatal nőt, aki mellett egy kislány csicsereg.

Egy pillanat az egész. „Kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak!” A busz és vele a család –
ami nem a miénk – gyorsan tovatűnik, míg már csak egy apró pont látszik a messzi távolban. Már
nincs több lehetőség. Nem érhetlek el.