Ma reggel úgy éreztem, ideje visszatekinteni és számba venni a régmúltat. Kezdetben teremtettem az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, és a Lelkem lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondtam: Legyen világosság! És lett világosság. Elválasztottam a világosságot a sötétségtől. És elneveztem a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Ezek után következtek a növények, majd a nap, a hold és a csillagok, végül az állatok.

A növényeknél azt élveztem leginkább, ahogy tobzódtak a különböző formák, színek és illatok. Az állatok közül a víziló volt az egyik kedvencem. Egy hatalmas lény, ami mégis csupán füvet eszik. És ott van az ellentéte, a csepp méh… Milyen aprócska ő, és nélküle mégsem lehetne élet a földön, hiszen nem lenne semmi, ami a növények beporzását és szaporodását segítené.

Örömömet leltem az alkotásban, és úgy éreztem – hadd legyek szerénytelen –, hogy valóságos remekműveket hoztam létre. Valahányszor eltelt egy nap, megszemléltem mindazt, amit teremtettem, és láttam, hogy az igen jó.

A végére hagytam azt, ami ha nem is a legnehezebbnek, de mindenképpen a legizgalmasabbnak tűnt: az ember – a férfi és a nő – életre hívását. A képmásomra teremtettem és megáldottam őket. A férfi az Ádám, hozzá illő segítőtársa, az asszony, az Éva nevet kapta.

Elhelyeztem őket az Éden kertjében, hogy műveljék és őrizzék azt. Azt mondtam nekik, hogy a kert minden fájáról szabadon ehetnek, kivéve a jó és a rossz tudásának a fáját. Ám ők nem rám, hanem a kígyóra hallgattak, és ettek a jó és rossz tudásának a fájáról. Ezért megkapták méltó büntetésüket: kiűzettek az Édenből.

De engem nagyon elkeserített, hogy megromlott a köztünk lévő szoros kapcsolat, hiszen szerettem őket és fontosak voltak a számomra. Kíváncsivá tett, hogyan alakul a sorsuk. Néztem, hogy megy tovább az életük, mellettük voltam és figyeltem őket, amikor gyermekeik születtek, két fiú, Káin és Ábel. Káin azonban féltékenységből megölte Ábelt. Megtörtént az első gyilkosság.

Összeszorult a szívem. Hát még akkor, amikor azt kellett látnom, hogy az idő múlásával egyre csak szaporodott a gonoszság a földön…

Elszomorodtam. Megbántam, hogy embert teremtettem. Úgy döntöttem, hogy elpusztítok minden élőlényt, és özönvizet bocsátottam a földre. Noé megmenekült, mert igaz ember volt. Megőriztem őt és a családját, úgy, hogy arra kértem, építsen egy hatalmas bárkát, amibe beviheti a legközelebbi rokonait és a különféle állatokat is. Elhatároztam, hogy nem átkozom meg a földet, és nem irtok ki többé minden élőt, habár gonosz az ember szívének szándéka ifjú korától kezdve. Szövetségem jeleként még szivárványt is helyeztem az égre.

A föld tehát megmaradt, nem pusztítottam el. De szembe kell néznem a ténnyel: az ember az, aki ezt megteszi. Kapzsi, mohó és telhetetlen, nem ismer határokat. Nem tiszteli a természetet. Szennyezi a levegőt. Mérgezi a földet és a vizeket. Nem elegendő neki az az egyszerű öröm, amikor a nap melengeti az arcát. Ha eső öntözi a kerteket. Pusztít és rombol, mert az ezerszer könnyebb, mint megteremteni és megőrizni valamit a következő nemzedékeknek is.

Emberek… Figyelem őket és néha már majdnem feladom. Annyi kárt okoznak nemcsak a természetnek, de egymásnak is! Olyan sokat bántják egymást ahelyett, hogy segítenék és védelmeznék azokat, akiknek szükségük van erre! Bárcsak senkit ne hagynának nyomorúságban, magányban, szomorúságban, testi-lelki éhségében…!

Még türelmes vagyok, még várok. Örvendezve nézem, valahányszor valaki szeretettel fordul a másik felé, vagy amikor elültet egy-egy fát. Ha egy szülő a természet védelmére oktatja a gyermekeit, és azon fáradozik, hogy kevesebb legyen a szemét. Amikor egy kamasz nem kidobja, hanem elcseréli a dolgait, beéri az új helyett a régivel is. Örülök, ha látom, hogy vannak még olyanok, akik a bálnákat mentik, vagy az esőerdőkért küzdenek. Amíg vannak még felelős felnőttek, akik arra tanítják az utódaikat, hogy az élet ajándék, még reménykedem. Addig még nincs késő. Ám ezek talán már az utolsó pillanatok…?