Jó néhány esztendővel ezelőtt Stuttgartban járhattam. Vasárnap közeledtével természetes volt számomra, hogy ellátogatok az ottani magyar protestáns gyülekezet istentiszteletére. Ekkor majdhogynem könnyeket csalt a szemembe egy váratlan élmény: az alkalom nemzeti imádságunk közös éneklésével zárult.

Mélyen megérintett engem ez a pillanat, hiszen idegen földön jártam, ismeretlen emberek között, és mégis úgy éreztem, még ha rövid időre is, ám összekapcsol bennünket nemcsak a hitünk, de hazánk szeretete, magyarságunk tudata is.

Ez az emlék jutott eszembe, amikor megnéztem azt a rövidke videót, amit egy ismerősöm osztott meg a közösségi médiában. Ebben fiatalokat kértek arra, hogy mondják el a himnuszt. Megdöbbentő volt látni, hogy a kérést nem mindenkinek sikerült – magától értődően – teljesítenie (és ezt még csak nem is szégyellte...)

Utánanézve a kisfilmnek, megtudtam, hogy a benne látható ifjak az egyik kereskedelmi adó szeptember 18-án indult új műsorának – a Kőgazdag fiataloknak – a szereplői.   

A programról kicsivel korábban egy reklámból szerezhettem némi benyomást. Hogy ismereteim nem teljesek, hanem részlegesek maradtak csupán, annak a döbbenetem volt az oka. Amikor ugyanis a televíziós hírverésben látott szereplő, Filip arról beszélt, hogy csak étteremben étkezik, illetve hogy nála kizárólag az ún. fine dining jöhet szóba, valamint hogy új lakásra lenne szüksége, mert jelenlegi otthonában a ruháinak már nem jut elég hely, nos, akkor azonnal tudtam, nem leszek a sorozat rendszeres nézője.

Filip tán azért is nyilatkozott így, mert vélhetően nem hallotta, amint Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter idén nyáron az erdélyi Tusványoson – Mészáros Lőrinc vállalkozó elhíresült nyaralása kapcsán – azt nyilatkozta, hogy „kisebb hajó, nagyobb szerénység” lenne az elvárható.

És – teszem hozzá én – nem pusztán anyagi értelemben… Valójában nem az a gond, hogy ha valaki épp olyan, a megszokottnál kisebb adagokból felépített, 6–8 fogásból álló menüsorban leli örömét, amelyben kifogástalan alapanyagokból készített, különlegesen ízletes ételek szerepelnek gyönyörű tálalásban. Ha megengedheti magának, lelke rajta.

Ám van abban valami kifejezetten elszomorító, ha fiatal férfi úgy jut lakáshoz, hogy egyszerűen csak megkéri az édesapját, hogy vásároljon majd neki egyet (nem örökli az ingatlant, pláne nem kemény munkával dolgozik meg érte.).

Bizonyos vagyok benne, hogy hazánkban számos korabeli fiatal is szívesen tenne így, ám a lehetőségek sokak számára – valljuk be – igencsak korlátozottak.

A reklámból nem derült ki, van-e Filipnek kenyérkereső foglalkozása (vélhetően nincs, de azt el tudom képzelni, hogy ő is egy a korunkban oly divatos influenszerek közül.

Felmerül a kérdés: Vajon mi lehetett a műsorkészítők szándéka? Idézőjelbe tett „véleményformálókkal” idegesíteni, ingerelni a széles tömegeket válság idején? (Már ha van, aki kíváncsi a véleményükre…)

Ha a nézők vérnyomásának megemelése volt a cél, ennek mi értelme? – kérdem én. Netán úgy vélték, így nagyobb lesz a nézettség, több a kattintás? Ez most komoly…?!

Ám mindegy is. E sorok íróját sokkalta jobban foglalkoztatja az, mi történik, ha a létminimumon vagy az alatt tengődők a televíziót nézve majd nem egyszerűen csupán megirigylik a Filiphez hasonló ifjoncok életmódját, hanem egyenesen példaképként tekintenek rájuk, a valódi teljesítményt nem produkáló, szüleiken élősködő, felszínes percemberkékre…?

Amennyiben csak egy ilyen ember is lesz e „valóságshow” nyomán – aminek, valljuk be, a valósághoz kevés köze van, így valótlanság-shownak lehetne inkább nevezni –, akkor nagy a baj (nagy lesz a baj).

Ha a jövő fiataljainak a pénzen kívül nem fognak már számítani az olyan hagyományos értékek, mint a haza, a család, a tisztelet, a becsület, a jól végzett munka öröme, az önmaguknak bizonyítani akarás és a szebbre, jobbra törekvés, akkor jaj nekik. De nekünk is.