Korán indult útnak, úgy érezte, még hajnalok hajnalán tévedt el az erdőben, és mostanra – legalábbis a nap állásából ítélve – már kora délelőtt lehetett. Végre-valahára átszűrődött a fény a lombok között, így lassan talált egy keskeny, alig észrevehető utat. A faágak az arcába csapódtak, a karját sebezték, ám nem adta fel, haladt előre. De csalódnia kellett, mert az irtás nem az erdőből kifelé, hanem mélyebbre, egy tisztáshoz vezetett, ahol egy ódon, düledező kastély állt. Megtörölte a homlokát, felsóhajtott. Teljesen elbűvölte ez a darabka csodálatos múlt.

Mivel már nagyon elfáradt, úgy döntött, bemegy, megpihen kissé a romok között. Belépve itt-ott beszakadt tető, korhadó lépcső és korlát, szakadozó textiltapéta és mérhetetlen kosz fogadta. Körbejáratta a tekintetét. Meglátott egy hatalmas kétszárnyú faajtót, ami tárva-nyitva állt, és szinte szólongatta, hívogatta: „Gyere! Lépj be!” Nem is állt ellen ennek a hívásnak. A különben teljesen üres teremben még így, kopottas állapotában is volt valami megfoghatatlanul szép. A közepén ott állt egy hatalmas öreg zongora és a vélhetően szúette zongoraszék.

Amikor meglátta őket, szinte azonnal hallotta is a dallamot, a Szerelmi álmok dallamát. A nagyapja mindig ezt játszotta neki gyermekkorában. „Kislányom, tudod, azért szeretem ezt a darabot, mert ez volt a nagymamád kedvence. Mindig ezt dúdolta, amikor fiatal lány volt, és én is megtanultam, amikor még ifjú házasok voltunk, csak azért, hogy örömet szerezzek vele neki a születésnapjára. Istenem, milyen boldog is volt, amikor meghallotta! Most is látom magam előtt az arcát és a csillogó szemét…!

A fronton, a lövészárokban is sokszor »hallottam« ezt a dallamot, és ott volt ez a melódia a szívemben a fogság éveiben, valahányszor szembe kellett néznem egy-egy orosz katona rám szegeződő fegyverével. Ez adott erőt a nyomorúság, az éhezés és a betegségek közepette. A hadikórházban sok volt a vér és a fájdalom. Nem akartam meghalni, de nem tudhattam, hogy életben maradok-e vagy sem. Egy nyári estén – miután szinte teljesen elhalkult a sebesültek és a haldoklók nyögése – minden szenvedés felett szállt, egyre csak szállt ez a dallam. A hazám felé, és a nő felé, aki a szerelmet, az otthont, a biztonságot jelentette. A reményt. A jövőt. Az életet.

Amikor hazatértem, megtaláltuk és megláttuk egymást, nem kellettek a szavak. De a Szerelmi álmok maradtak. Már nem volt meg a lakásunk, ahol a szüleimmel éltünk. Lebombázták. Eltűnt, elveszett minden, mindenünk. Nem volt már meg a zongora sem, ám a szerelmünk volt továbbra is az a forrás, ami éltetett mindkettőnket. Amikor a házasságunk negyven esztendeje alatt a szövetségünk bármikor is meginogni látszott, ha felcsendült ez a dallam, a mi zenénk, minden rendben volt megint.”

Ahogy drága, szeretett nagyszüleinek a történetére gondolt, ahogy az ujjai végigfutottak a billentyűkön. Most ő is hallotta a dallamot, a két szeretett ember életének közös dallamát. „Neki vajon lesz-e egy ilyen párja, ő is megismeri-e majd ezt a fajta szerelmet? Nem, nem is szerelem lenne ez, valami annál sokkalta több, erősebb és mélyebb. Fontosabb és igazabb. Valódi összetartozás.”

Hirtelen rezzent össze, amikor egy galamb röppent el felette – szinte súrolva őt a szárnyaival. A kezeire nézett – amelyek egy régi, kedves darabot próbáltak előcsalogatni az öreg hangszerből –, és nem látott mást, csak kopott billentyűket. Nem fehérek voltak vagy feketék – a színeket már lemarta az idő – a fa látszott csupán. Nem hangzott zene sem, hamis erőlködés volt minden.

Keserűen elmosolyodott. „Az én életem is ilyen. Hamis és üres. Dallamtalan.” A zongoraszéken ülve egy darabig csak meredt a semmibe. Aztán egyszer csak azt vette észre, valamiért nedves a keze. Nem is igazán értette, miért. Idő kellett, hogy felfogja, nem történt semmi különös, csak sír. A sírása hirtelen mélyről jövő, kétségbeesett zokogásba és percekig tartó, szívet tépő üvöltésbe csapott át. Aztán csend lett. Érezte, hogy egész megkönnyebbült.

„Ideje indulni, mielőtt sötétedni kezd. Meg fogom találni a hazautat is, tudom” – biztatta magát, mondta csak úgy, magának. Szedelőzködött. Az ajtóból még visszanézett az öreg zongorára. Nagyapja és nagyanyja jelentek meg lelki szemei előtt, ahogy ülnek a zongoránál és négykezest játszanak. Egymásra néztek, aztán rá, mosolyogva.

És ő tudta, hiába tűnik úgy, mintha messze lennének tőle, valójában itt vannak most is vele és mellette, egészen közel hozzá. Soha nincs és nem is lesz egészen egyedül, mert ők mindig vigyázni fognak rá.

Abban a szent és áldott pillanatban nemcsak tudta és érezte, de egészen bizonyos volt benne, hogy neki üzennek abból a másik, szebb világból, ahol az Isten már letörölt a szemükről minden könnyet, és ahol egyszer majd újra viszontláthatják egymást.