Este még remegve siettünk fel a jó meleg lakásba. A jófajta házi pálinka égette ugyan a nyelőcsövet, de sebaj, hiszen kis időn belül már jobb volt a közérzetünk, visszatért az élet a hidegben átfagyott tagjainkba.
Másnap váratlanul ért a szinte már nyárias hőség, le is került rólunk a sál és a kabát. A szép időnek természetesen nem csak mi örülhettünk, kisgyerekes családok sokasága tódult a szabad levegőre, és élvezte a váratlanul jött, melengető napsütést.
Talán ez zavarhatott meg. A meleg. A tömeg. Figyelmetlenségemért mindenesetre nagy árat fizettem: egyik kedvenc gyűrűm a múzeum mosdójában maradt. Mire ezt észrevettem és visszamentem érte, persze már nem volt ott, és a pénztárban sem adta le senki.
Eleinte cseppnyi szomorúságot, ám annál nagyobb és mélyebb békességet éreztem. Még örültem is, no lám, nem volt hiába a sok erőfeszítés, könnyebben elfogadom, hogy nem vagyok tökéletes, „megengedem”, hogy hibát kövessek el. Ráadásul ezt még meg is tudom bocsátani magamnak.
Örömöm azonban nem sokáig tartott, régi ismerősöm, az önostorozó harag csak előbukkant rejtekéből, és ha már feltűnt, hosszan nem eresztett.
– Bárcsak fel se vettem volna! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen…?! Miért nem adta le az, aki megtalálta…?! – egyik kérdés a másikat követte. Nem is érkezett meg feloldást jelentő válasz.
De aztán eszembe jutottak Jób szavai: „Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el.” (Jób 1,21)
Igen, elmegyünk egyszer, hátrahagyva az életet és a tárgyi javainkat. Szerencsés esetben vannak utódaink, akik aztán döntenek azok sorsa felől. Néhány dolgot megtartanak. A többit eladják, vagy elajándékozzák, vagy nemes egyszerűséggel csak az utcára teszik azokat az első lomtalanításnál.
Egy élet emlékei, tárgyi lenyomata a szemétben végzi. Ami számomra szép volt és kedves, mert amikor kezembe vettem, emlékezhettem arra, aki adta, az másnak talán nem jelent semmit. Felesleges. Vacak. Hulladék.
Tárgyak… Felrémlenek a háztartási gépek, a sok ruha, és persze a rengeteg könyv, ami mind-mind felgyülemlett és helyet követelt magának az évek során, vagy egy hirtelen, átgondolatlan impulzusvásárlás következményeként, vagy mert úgy hittem, hogy „kell”, hogy „nélkülözhetetlen”, és „mindenképp szükség van rá”. Azóta sem használtam őket. Dobozok, fiókok, bőröndök mélyén lapulnak mind.
Hiszem, hogy a tárgyaink valahol mi maguk vagyunk. Anyagi lehetőségeink, vágyaink és ízlésünk szerint döntünk és választunk. Ám jó, ha meg tudjuk húzni a határt. Vagy legalábbis jó lenne. Ha elég lenne a kevesebb is. Hogy ne legyen annyi minden, ami a földhöz és az élethez köt.
Pál írta tanítványának, Timóteusnak: „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6,6–8)
Március idei, politikailag viharos idusán történt egy apró, a nagy összefüggéseket tekintve jelentéktelen eset: elhagytam az egyik kedvenc gyűrűmet. Az emberi élet komoly, nagy tragédiái mellett eltörpül ez a jelentéktelen kis személyes epizód. Számomra fontos volt mégis, mert ez kellett ahhoz, hogy emlékezzek rá: a létezés öröme, az Isten adta élet iránti hála mindig fontosabb lesz és marad, mint a birtoklás.
