Nehezen kászálódom ki az ágyból hajnali hatkor. Igazából fel sem ébredek reggelenként addig, míg meg nem ittam az első kávémat. Néha még akkor sem mindig. A mozdulatok megszokásból erednek, automatikusak. Zuhany, öltözködés, indulás, szerencsés esetben – ha elég ügyes és gyors vagyok – még akár egy könnyed reggeli is belefér.

Nyolc órakor (legkésőbb) már az iróasztalom mellett találsz; mint egyet a sok szürke hivatalnok közül. Itt is a megszokott minden. Ismerős. Biztonságot. Jó, hogy alapvetően nem kell, hogy féljek, de persze az esetlegesen elkövetett hibáimtól azért mindig félek és szorongok.

Táska, kabát letesz, gép bekapcsol, míg a mosdóban vagyok, lefő a napi második kávé, a mikróban felforrósodik a tej.

Az agyam minden nap mintha kettéhasadna. Egyrészt kikapcsol, kizárva a külvilág (értsd: A kollégák irányából érkező minden zaj, valamint esetleges kommunikáció), másrészt mindenre figyel: mit tehetek az ügyfélért irásban, illetve telefonon.

Általában pontban délben – de néha már előbb is – ebéd, mindig házon belül, hogy mielőbb vissza lehessen térni a munkához, és nagyobb legyen a napi teljesitmény.

Pontban fél ötkor kikapcsolódik a gép, és az asztalra kerül a toll. Kabát, táska fel, indulás haza. És ez így megy már jó ideje. Minden nap. Nem baj. Megszokott. Ismerős. Biztonságos.

De persze azért jó hazaindulni. Boldog izgalommal, hiszen háromnegyed óra, legkésőbb egy óra múlva már minde a pihenésről és a kikapcsolódásról szól. Amint átöltöztem és elkészitettem magamnak egy könnyű vacsorát, kizárok mindent és mindenkit magam körül, és ez könnyen megy, hiszen csupán folytatnom kell egy-egy korábban már elkezdett sorozatot. Egy-egy újabb évad. Vagy egy-egy újabb rész pár órán keresztül a korai lefekvésig – ez a napom fénypontja...

Még szavakkal is nehéz leirnom, mit is érzek ilyenkor... Megszűnik minden körülöttem, semmi és senki nem számít többé, csak a kiválasztott és kedvelt főszereplő vagy főszereplők sorsa...

Nem érdekel, hogy ez csak egy film, egy kitalált történet. Nem érdekel, hogy a karakterek nem valóságosak, sem az életük, sem a szavaik, sem az érzéseik. Nem törődöm vele, hogy igaz barátságok nem, vagy csak alig léteznek a való világban; és kit érdekel, hogy a valóságban persze, hogy a feltétel nélküli szerelem sem létezik...?

Hiszen vajon ki szeret feltétel nélkül...? Csak egyetlen ilyen személy létezik, tudom: az Isten. És szerencsés esetben egy édesanya. De persze mivel az anyák sem szentek, csak gyarló emberek, sok sebbel, szomorúsággal, fáradtsággal és kimerültséggel, vélt és valós elvárásokkal küzdve – ők sem mindig tudják szeretni a gyermeküket feltételek nélkül.

Ha más nem, hát Ön aztá tudja, hogy nem minden esetben sikerül örvendezni egy csecsemő puszta léte felett, őszintén örülni annak, hogy ő van.

Valamilyennek lennünk kell, hogy elfogadjanak. Csendes, szófogadó, engedelmes. Egy lány általában jó, ha ilyen, ugye...? Én mindent megtettem azért, hogy ilyen legyek, hogy megfeleljek az anyai elvárásoknak...

De persze nem voltam elég jó, mert nem voltam olyan mint ő, az „ősanya”: maga a két lábon járó önfeláldozás és gondoskodás. Kemény és határozott. Magabiztos és kifelé erőt mutató. Még maga előtt sem gyenge, hiszen a gyengeséget a világ nem tűri. A gyengéket eltapossák, az erőtlenséget semmibe veszik, ugye...?

Ám a sorozatokban mindenki erős...! Gyönyörű, fiatal és egészséges. És szeretnivaló. Képes és kész a szerelemre, a szülésre és az anyaságra.

A szériák hősei is szenvednek persze, sokszor teátrálisan. De ők tudnak sirni is, ha épppen az kell. Zokognak, és aztán megrázzák magukat. Talpra állnak. Nem úgy, mint én...

És ha magukban és maguktól netán mégsem képesek erre, a család melléjük áll. A „szent család”. A piedesztálra állitott familia.

A jók előbb vagy utóbb mindig győznek, a rosszak pedig elnyerik méltó büntetésüket. Végül tehát mindig mindenki boldog ebben a sematikus, leegyszerűsitett álvalóságban.

De mégis, mindennel együtt és mindennek ellenére is: ez igenis egy jó világ, sokszor ezerszer jobb, mint a mi kiüresedett valóságunk. Mint az én kiüresedett valóságom.

Naponta nézek bele a sorozatok mutatta hamis tükörbe, és meglátom a magam igazságát, mert megtehetem, és mert ez a könnyebb és a kéyelmesebb. A hamis, talmi „boldogság”. Vagy legalább annak illúziója...

De mondja csak, milyen a világ, milyen az élet, milyen lehet a sorsom a képernyőn kivül, a dobozon túl...? Maga tudja...?

*

Ez így elég lesz, doktornő? Ilyesmire gondolt, amikor a terápia kezdetén azt kérte, hogy irjak napjaimról...? Mert ez minden, amit adhatok, amiről szólhatok, amit leirhatok. Mert ez az egyetlen, amit igazán ismerek: a szappanoperák ismerős és kiszámitható világa.

Tudom, mit mondana most, ha itt lenne, de higgye el nekem, hogy nincs igaza: ez nem menekülés. Ez a világ az az én igazi valóságom, ez a látszat, ez a kitalált valóság, ezek a sokszor mesterkélt érzések, ezek a kiszámitható és megbizható hősök.

Higgye el nekem, hogy nincs igaza: ez az én igazi életem, az én valódi, színes világom.

Ez az enyém, és senki sem veheti el tőlem.

Mert nem engedem.

Mert nem hagyom.

Nem hagyhatom.

A jövő héten is a szokott időben találkozunk, ugye...?