– „Vele biztos nem stimmel valami, homokszem kerülhetett a rendszerbe” – gondolta Szuzie. Mert valahányszor várandós vagy kisgyermekes anyákat látott, benne bizony nem mozdult meg semmi… Nem érezte, soha nem érezte, hogy anya akarna lenni. Akkor sem, amikor a húszas évei elején egyre többen emlékeztették arra, hogy múlik az idő, és bizony ketyeg, egyre veszettebbül ketyeg az a bizonyos biológiai óra…

Azt természetesen ő maga is érezte, hogy idősödik, de soha nem érezte, soha nem gondolta azt, hogy lemaradt volna valamiről… Még úgy sem, hogy tisztában volt vele, hogy nem találta meg valódi hivatását. A munkája csak egy munka volt, ami örömet nem szerzett neki ugyan, de szüksége volt rá ahhoz, hogy legyen miből megélnie.

Nem volt tehát karrieristának mondható. Nem volt nagy baráti köre, vagy különleges hobbija sem. Nem volt érdekes ember. Teljesen átlagos valaki volt, majdhogynem unalmas, és ezzel ő maga is tisztában volt.

Ez a tény nem dobta fel, de nem is keserítette el. Egyszerűen elfogadta, hogy ő ilyen, sőt, egy idő után már nem is akart más lenni. Egyedül élt, csendesen, a maga zárt kis világában. Igaz barátai, jó ismerősei a könyvei (és úgy általában a könyvek) voltak csupán.

Egy-egy jó kötet társaságában soha nem érezte magát egyedül, a történetek szereplői az ő számára csaknem olyan elevenek voltak, mint a hús-vér emberek. Néha akár még igazabbak és élőbbek is, mint ők. Nem csoda hát, ha minden szabad percét a könyvtárban töltötte

Munka után szinte kivétel nélkül mindig oda sietett. A könyvtárosok eleinte csodálkoztak azon, hogy miért tölti minden idejét a kötetek közt ez a csendes, szelíd fiatal nő, de aztán annyira megszokták már a jelenlétét, hogy szinte hiányzott nekik, amikor néha-néha nem jött el.

Egy nap egy új könyvtáros állt munkába. Amikor meglátta Szuzit, azonnal érezte, hogy rokonlélek, ő is a regények szerelmese. Szóba is elegyedett hát a lánnyal, aki ettől nagyon zavarba jött, nem igazán tudta kezelni a helyzetet. Érezte, hogy „valami van a levegőben”, és azt is, hogy ez a fiú igazán kedves, és nem akar ártani neki, de nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy valaki nem egyszerűen csak emberként, hanem nőként kezeli őt.

Szelíden és szégyenlősen ugyan, de hosszan ellenállt minden óvatos, ám kitartó és szűnni nem akaró hódítási kísérletnek. Félelmei, bizalmatlansága és persze az önbizalomhiánya tették őt óvatossá.

A fiú – a szerelmével és a türelmével – lassan érte csak el azt, hogy Szuzie letegye a páncélját.

Idővel elkezdtek találkozgatni egymással a könyvtár falain kívül is, és számos közös programot szerveztek: elmentek együtt színházba, moziba, kiállításra és kirándulni is.

Sokáig barátok voltak csupán, de idővel – a fiú kitartásának köszönhetően – Szuzie is „megengedte magának” a szerelmet.

Hamarosan ott tartottak, hogy már a házasságot tervezgették. És ahogy az már ilyenkor lenni szokott, eljött az a nap is, amikor együtt töltötték az éjszakát.

Szuzie igazából – bár kedvelte a fiút –, nem vágyott a szexre, a csókokat és a simogatásokat, öleléseket szépnek találta, de nem vágyott másra és többre.

Ám úgy gondolta, ezzel tartozik neki, ezt „meg kell adnia”, ha már olyan sokáig várt rá, ha már annyi mindent megtett érte, ha már ilyen kedves, ha már annyira szereti, hogy még el is venné őt…

És igazság szerint már egészen kezdte megszokni azt is, hogy nincs olyan egyedül. És már nem is akart egyedül maradni többé. És ha ennek a szüzessége az ára, ám legyen.

– „Úgyis össze fogunk házasodni” – volt az utolsó dolog aznap este, mielőtt „túlesett volna” azon, amin tudta, hogy túl kell esnie, hiszen nem gyerek már. Csak abban reménykedett, hogy az egész nem lesz majd annyira szörnyű...

Tévedett. Biztos volt benne, hogy az altestében érzett éles, hasító fájdalmat soha nem fogja tudni elfelejteni…  

Bár természetesen tanult biológiát, ám Szuzinak az olyan földi dolog, mint a védekezés, még csak eszébe sem jutott. Nem mintha buta lett volna vagy felvilágosulatlan, de annyira zavarban volt, és olyan nagyon szégyellte magát már csak annak a gondolatától is,  hogy valaki előtt anyaszült meztelenül kell mutatkoznia, illetve attól, hogy egy férfi ruhátlanul áll előtte, hogy ez nem jutott az eszébe.

Másnap reggel pedig nem érzett mást, mint valami furcsa, belső ürességet.

És nem emlékezett másra, csupán a saját suta mozdulataira (bár többnyire inkább csak feküdt, és hagyta, hogy megtörténjenek a dolgok), a fiú által kiadott „érdekes” hangokra (meg is ijedt, hogy esetleg rosszul van-e, hogy ő, Szuzie tehet róla, mert rosszul csinált valamit), és a már emlegetett éles fájdalomra.

Másnap reggel azt kérdezte magától: „Ennyi lett volna…?!” És nem értette, mások miért vannak oda ezért az egészért, mikor semmi szép, semmi jó, és semmi emelkedett nincs benne.

Ránézett a fiúra, aki mellette aludt, és azon tűnődött, ki ez az idegen, és ő vajon mit keres mellette…?!

A zuhany alatt állva már tudta, az lesz a legjobb és legbecsületesebb, ha lemondja az esküvőt. Ennyivel tartozik neki és magának is. Ennyit megérdemel a fiú is és ő is.

Szuzi számára nehéz, nagyon nehéz volt ez a bizonyos beszélgetés, alig találta a megfelelő szavakat. A fiúnak mindez persze nagyon fájt, és mélyen megsebezte, de látta a lányon, hogy nem „direkt” tette ezt vele, hanem nagyon riadt, nagyon fél. Tőle. Az érintésétől. A szerelmétől. A közös élettől. Még az sincs kizárva, hogy magától az élettől is…

Megsértették ugyan a büszkeségét, de a kezdeti dühödt kiabálás, majd az azt követő könyörgés után a fiú valahogy érezte és tudta, ha kicsit is szereti, akkor el kell engednie ezt a furcsa lányt, mert az csak engedelmeskedett neki, de nem értette és nem szerette őt igazán. Nagyon sokára jött rá erre, ám amikor tisztán látott, sajnálta a lányt. Valami mást érdemelt volna. Valaki mást. Ahogyan ő is. Ezért egyszer csak végleg távozott és nem kereste Szuzit többé.

Szuzie-nak több időre volt szüksége ahhoz, hogy feldolgozza a történteket.

Hogy szembenézzen a múltjával, az érzéseivel, és a kétségeivel.

A körülmények kényszerítették az önvizsgálatra. Azok után ugyanis, hogy Szuzie élete – a könyvtári látogatások kivételével – visszatért a régi, megszokott kerékvágásba, egy reggel hányingerre ébredt. Majd másnap megint. És megint. Megrémült, mert nem tudta, mi lehet a baja. Orvoshoz ment. És még inkább megijedt akkor, amikor a doktor azt mondta  felé fordulva és sugárzóan mosolyogva: „Nincs semmi baj, kisasszony, Ön várandós!”

Szédelegve távozott a klinikáról, és nem tudta mi tévő legyen, hiszen fogalma sem volt arról, mit is jelent az anyaság...

– „Anya én…?” Nem, az nem lehet…! Hiszen nem is tudom, hogy az mit is jelent igazából… És egyébként is, hogyan tudnék egyedül, apa nélkül felnevelni egy gyereket…?!”

A védekezése ezután egyszerűen ösztönös volt: egyszerűen nem vett tudomást a terhességéről. Nem tudatosan ugyan, de eldöntötte, hogy ez a magzat egyszerűen nem létezik.

És ki tudja, a formálódó élet talán megérezte, hogy nem látnák szívesen. Egy reggel görcsökre és vérzésre ébredt. Arra még volt ereje, hogy taxit hívjon és felöltözzön, majd bemenjen a kórházba. Az előcsarnokban azonban elájult, és hogy utána mi történt, arra már nem emlékezett.

Egy kórházi ágyban tért magához. Egy orvos jött be hozzá, és elmondta, mennyire sajnálja, ami történt. Elmondta, hogy sok vért veszített ugyan, de mivel fiatal, erős és egészséges a szervezete, lehet még gyermeke. Aztán magára hagyta őt.

– „Gyermek. Ha majd egyszer tényleg meri. Ha majd egyszer igazán akarja. Ha itt lesz hozzá a társ. Ha itt lesz az ideje. Hiszen nincs hová sietni, még van idő, még van ideje. Még bőven ráér ezzel… Még ráér eldönteni, hogy akar-e gyereket, vagy sem, ugye…?” – győzködte magát, hogy elnyomja azt az egyre erősödő belső hangot, amelyik azt mondja: – „Csak gyereket ne, csak gyereket ne, jaj, bármit, csak azt ne...!"

De talán elhallgat ez a hang egyszer, ki tudja…

Az idő minden sebet begyógyít, azt mondják.

És addig…?

Addig maradnak a régi, hű barátok, a könyvek, és egy másik, egy szebb, egy jobb világ.

A képzelet világa.

– „Istennek hála, hogy internet is van ezen  világon…! Így a szegény szülő nincs arra kárhoztatva, hogy mindig mindent tudjon… És arra sincs immáron szüksége, hogy lexikonok tömkelegének birtokosa legyen. Pusztán annyit kell tennie, amikor gyermeke – első pillanatban megoldhatatlannak tűnő – házi feladatával szembesül, hogy a még számára is ismeretlen fogalmat begépeli a keresőbe, majd kényelmesen hátradől…”

Így volt ezzel Péter is, amikor nem tudta kapásból megoldani kisfia, Marci házi feladatát. A tanítónőjük ugyanis azt szerette volna, ha a gyerkőcök bővítik a szókincsüket, ezért a következő – fővárosi kisfiúk és kislányok számára az olyan „valóban nélkülözhetetlen” fogalmakat adta fel házi feladatként, mint a marharépa és a golyóscsapágy…

Istennek és a világhálónak köszönhetően azonban Péter fejcsóválás és homlokráncolás közepette tudomásul vette, hogy nincs választása, ha akarja, ha nem, ez van, ezt kell szeretni…

Ez nem kívánságműsor…

Egyébként is: férfi lévén azonnal a megoldást kereste egy-egy adott problémával, akarom mondani, megoldandó feladattal kapcsolatban, lett légyen az bármilyen könnyű, avagy épp nehéz is, így ebben az esetben is.

Nem emlegette hát az ifjú és minden bizonnyal lelkes tanerő kedves édesanyját, hanem csak leült a géphez és bepötyögte elsőként a marharépa, majd pedig a golyóscsapágy szót, és a jól ismert internetes lexikon máris kiadta azok definícióit. Halleluja! Küldetés teljesítve…

Már végzett, amikor hazaért a felsége, Marika is, és mivel Péternek soha nem volt erőssége a biológia, ezért úgy döntött, hogy az utolsó fogalmat meghagyja neki.

Az persze már más kérdés, hogy Marikának sejtelme sem volt arról, hogy az ő szeretett férje vajon miért így fogadja őt egy közönséges csütörtök délután, hogy: – „Mit gondolsz, drágám, vajon mi a legjobb, legmegfelelőbb meghatározás arra a szóra, hogy petesejt…?”

Marika csupán egy pillanatra akadt fenn ezen, hiszen nem lányuk, hanem fiuk van és ő is kicsi még, szexuális felvilágosításról tehát nem lehet szó; bár ki tudja, azt mondják, van, amit nem lehet elég korán kezdeni…

Végül úgy döntött, hogy 15 év házasság után bölcsebb, ha az ember lánya nem akar mindent sem tudni, sem megérteni, inkább nem kérdez, és alapból már semmin sem csodálkozik igazán…

Ha nagy a baj, úgysem tehet ellene semmit, később csak még rosszabb lesz. Ha pedig csupán múló rosszullétről van szó, akkor Péter minden bizonnyal hamar túllesz rajta…

 Nő lévén tehát – a szívére és az ösztöneire hallgatva – mosolyogva a férje felé fordult, és visszakérdezett: – „Bocsáss meg, de miről is kérdeztél, édesem, a petesejtről…?”

Hideg téli éjszaka volt, senki nem lépett ki az utcára. Nagy pelyhekben hullt a hó, leplet borítva a kisváros utcáira.

Csend volt, az a fajta, békés, áldott csend, ami után a nagyvárosi ember sokszor vágyakozik, de nagyon kevésszer élheti át, legfeljebb akkor, ha bezárkózik a házába vagy a lakásába, távol mindentől és mindenkitől, és önmaga sem kelt mesterséges zajt.

Ez a csend ebben a kisvárosban azonban más volt: nem kellett megteremteni, egyszerűen csak létrejött és létezett. Legalábbis egy darabig. Mert ember ugyan nem járt az utcán, de egy kutya igen.

A fajtáját nehéz lett volna meghatározni, egy bizonyos: nagy volt, és fekete, szemeiben mély szomorúság keveredett kevéske kíváncsisággal. Vonszolta magát fáradtan, kimerülten és lihegett.

Egyedül volt, egészen egyedül, de nem félt. Sőt, épp ezért, a magánya miatt nem volt most társa a félelem -, hiszen mindig csak akkor kezdett rettegni, amikor ember is volt a közelben. Pontosabban egy ember. Valamikori gazdája. A nagydarab, kövér férfi, aki sokat és sokszor verte a szíjával. Valahányszor csak részeg volt. És bizony sokat volt ittas ez a „jó lélek”…

A kutyának ez volt az keresztje, de a szerencséje is. Hájas, borostás gazdája legutóbb úgy berúgott, hogy igazából azt sem nagyon tudta, hol van, nemhogy mi történik vele. Elfelejtette megkötni, így Blacky megszökhetett. Hosszas kóborlás után került a csendes kisvárosba.

Mostanra már nagyon éhes volt, és fázott is. Úgy érezte, csak a csoda segíthet rajta. Ha ember lett volna, és nem kutya, szinte biztos, hogy imádkozik. Kutyaként azonban csupán reménykedni tudott: reménykedni a csodában, hogy egy emberséges ember hamarosan rátalál és hazaviszi, egy meleg, barátságos helyre, ahol étel, ital, és sok-sok szeretet várja. Szépséges álom: egy igazi gazdi és egy igazi otthon…

A buszpályaudvar várótermének ajtaja előtt keresett menedéket. Lefeküdt és várt egy darabig, maga sem tudta kire vagy mire is, aztán – a kimerültségtől és a fáradtságtól – elaludt. Olyan mély álomba zuhant, hogy nem is érezte meg, valaki felemeli, és egy autóba teszi. Mikor magához tért, egy fűtött, meleg házban volt, pokróccal letakarva, és egy kisfiú simogatta a fejét.

„Apa, felébredt a kutyus!” – hívta az apját a gyermek. És ő nemsokára jött is. A város állatorvosa volt, aki egy éjszakai telefonhívás miatt indult útnak – mert egy, a városhoz közeli tanyára hívták. A gazda lova ugyanis épp ezt az éjszakát választotta arra, hogy világra hozza kiscsikóját. A folyamat szerencsére gyors és problémamentes volt, az orvos siethetett is vissza a családjához.

Maga sem tudta, hogy ki, vagy mi állította meg a hazaúton, a sötétben, épp a buszpályaudvarnál. Mintha egy csendes, szelíd belső hang intette volna. Annyira meg is lepődött ezen, hogy leállította a motort, kiszállt az autóból és körbenézett.

Rácsodálkozott a láthatóan kóbor, és sokat szenvedett kutyára, és azonnal úgy döntött, hazaviszi.

És most, ahogy a fiát és a messziről jött, szomorúszemű ebet nézte, nemcsak érezte, de tudta is, rendben lesz minden.

„Nem kell mindig mindent pontosan megmagyarázni” – gondolta az orvos – „sokszor az is elég, ha csak hisszük, hogy mindig vezet minket az Isten. Oda, ahová kell: egy magányos kutyához, egy barátra vágyódó kisfiúhoz, vagy épp egy szerető családhoz egy kedves, csendes kisvárosban, egy békés téli éjszakán. 

– „Az otthon nem más, mint a béke szigete. Persze, csak szerencsés esetben. Ha apád nem alkoholista, nem ver téged és az anyádat, és messze elkerül a molesztálásnak még az árnyéka is.

Az otthon a béke szigete akkor, ha a csendet nem veri fel a folyamatos veszekedés, egymás állandó hibáztatása, és akkor, ha nem az a fajta csend uralja a teret, ami leginkább egy néma sikolyhoz hasonlít. Megfagy ott a szív és a lélek, és az egyetlen lehetséges út csakis a menekülés...

D. kifújta a füstöt, és messzire nézett, a láthatókon túlra, mert elborították az emlékek. De ő megrázta magát. Nem akart emlékezni, nem akart visszanézni soha többé. Épp ellenkezőleg: felejteni akart, felejteni mindent, mindenáron.

14 évesen menekült el, olyan középiskolát választott, ami nem a városukban volt. Hétvégente sem ment haza, akkor is inkább a koleszben maradt. A szünetekben azonban sajnos, mennie kellett. Ám amint betöltötte a tizennyolcat, hátat fordított mind az apjának, mind pedig az áldozatszerepet elszenvedő (vagy betöltő, ki tudja?) anyjának.

Szabaddá tette magát tőlük, és eldöntötte, hogyha valaha lesz családja, ő mindent másképp csinál majd. Nem követi el a szülei hibáit, akiknek az életen kívül semmiért nem tud köszönetet mondani.

Sokszor elképzelte, milyen lehet egy „igazi” család: Ahol két egymást szerető ember él együtt, egy fedél alatt, az valóban a béke szigete. A nyugalom helye. Kicsit olyan, mint a világító, utat mutató fény a sötétségben.

Egy sötét, sokszor stresszes, rohanó, türelmetlen, szürke és magányos világban – gondolta D., miközben háza teraszán cigizett.

Hétfő este volt, nemrég ért haza, holtfáradtan, és csak állt kint, a kellemes tavaszi időben. Azért ment ki a friss levegőre, hogy ne gondolkodjon, hogy senkin és semmin ne kelljen elmélkednie. Ám az agy ravasz dolog, önálló életet él, akár akarja az ember, akár nem.

Neki ugye, van családja, felesége, gyerekei, meg minden, ami kell, de vajon van-e valódi otthona…? Erre a kérdésre nem tudott megnyugtató választ adni magának.

– „Ah, mi a francnak kell annyit agyalni, az csak ártalmas, az a sok hülyeség!”

– „Fiam, az életet élni kell, nem filozolfálgatni folyton, hiszen az senkinek sem segít úgy sem” – mondta mindig az apja.

Ő akarva-akaratlanul is megfogadta a tanácsot. Nem gondolkodott, csak létezett. Nem érzett, csak létezett. Tette a dolgát, mint egy gép.

Amikor úgy érezte, eljött az ideje, feleségül vette az első olyan lányt, akit tudott. Egy lányt, akin látszott, nagyon akarta már, hogy elvegye végre valaki.

Hát, ez a valaki ő lett, D.

Soha nem beszéltek róla, de D. biztos volt benne, hogy nagyon jól tudják mind a ketten: csak azért vannak együtt, hogy ne legyenek olyan egyedül.

Nem volt köztünk sem veszekedés, sem gyilkos csönd. Csupán a valódi érdeklődés nem volt meg egyikükben sem a másik iránt. Egymás mellett éltek, nem együtt, egymás mellett, valójában minden és mindenki iránt közönyösen.

Ezt most D-nek is be kellett látnia. Most, amikor hétfő este csupán egy, a reggelinél jóval üresebb lakás, és egy cetli várta. Azután ment ki rágyújtani, hogy elolvasta, mit írt neki a felesége: „Ennek így semmi értelme. Nem bírom tovább. Keress valaki mást. Én összecsomagolok, és elmegyek. Viszem a gyerekeket is. Az ügyvéd majd keres a válási papírokkal. Minden rendben lesz, ebben biztos vagyok, gyorsan lezajlik majd az eljárás, gond nélkül. Legyen minden a Tiéd, ha akarod, a lakás, meg a kocsi is. Nekem elég a telek. Azt hiszem, ez korrekt így, nem?

Tudom, nem vagy rossz ember, de talán a család és az otthon több, mint magány és valamiféle állandósult szomorúság. Több, mint a sötétség. Fénynek kellene lennie…” P.

Szép hétvégét és szép ünnepet Mindenkinek! 

Némi olvasnivaló Nektek, sok-sok szeretettel!

Még abból az időből, amikor főállásban (újság)írtam... :), állandóan fáradt és kialvatlan, eseményre, interjúra kész, folyton úton lévő, megemelkedett adrenalinszinttel élő, egy csodás emberekből álló és nem mellesleg magas szakmai szinten lévő IGAZI CSAPAT (voltaképpen egy SZERETŐ CSALÁD) nagyon keveset kereső, és valahogy "mégis"  boldog tagja voltam. :)

(Ezek az anyagok az Evangélikus Élet című országos hetilap hasábjain jelentek meg anno, de ma is vállalom őket. :))

Osszátok, lájkoljátok, véleményezzétek, legyetek követők. 

Újabb történetekkel is igyekszem szolgálni, de ezekhez - a szavaitokon és az időn kívül - leginkább ihlet szükségeltetik... :)  

Nagy ölelés! 

Zsuzsa

Háromszög

Mindennel elkészült. A tűzhelyen gőzölgő leves és krumpli, a sütőben hús. Az asztalon több tepsi sütemény. Jóleső fáradtsággal ült le, kezét ölébe ejtve, és arra gondolt, hogy most már nyugodtan jöhetnek a gyerekek és az unokák. Minden kész, és az idő is gyönyörű, nagyot sétálhatnak majd a falu mellett az erdőben. Észrevétlen bóbiskolt el, telefoncsörgés ébresztette. A fia volt az. „Ne haragudj, mama, fontos, halaszthatatlan pluszmunka adódott, most sajnos nem tudunk elmenni hozzád” – mondta. „Persze, kisfiam, megértem, majd legközelebb” – felelte, és letette a kagylót. A lehulló könnycseppet csak Cirmos, a macska vette észre.

 * * *

„Igazán elpakolhatnád már a dolgaidat magad után! Ebben a rumliban semmit se lehet megtalálni!” Persze a lánya rá se hederített. „Majd jövök” – felelte, és már csukta is be az ajtót maga után. Hiába, kamaszodik – sóhajt, és pakolni kezd. „Nahát, ez meg mit keres itt?” – kérdezi magától félhangosan. Luca – a gyermekkort idéző kedves baba – váratlanul kerül elő, sok emléket idézve fel benne. Lucával együtt édes volt a délutáni alvás. Ha Luca is bevette a gyógyszert, akkor az biztos nem lehetett annyira keserű. Bizony volt idő, amikor nem kellett más, csak egy baba, néhány kedves szó, egy erőt adó ölelés ahhoz, hogy újra rendben legyen minden, és helyreálljon a közte és a lánya közt lévő harmónia, az elszakíthatatlannak tűnő, örök szövetség.

„De most már aztán elég a nosztalgiázásból, különben soha nem leszek kész. Még főznöm is kell, és a mosnivalót sem ártana berakni a gépbe.” Amint kilép a szobából, majdnem a lányának ütközik. „Szia, mama, ugye még mindig szereted a tulipánt?” – kérdezi tőle, és mosolyog. Az anya nem szól semmit, csak bólint, és megsimogatja fejét.

* * *

Mekkora rúgás! Biztos focista lesz ez a gyerek. Már csak egy kis idő, és anya lesz. Anya. „Istenem, milyen furcsa is ez!” Megszületik egy kicsi, gyenge gyámoltalan lény. A fiam. Ízlelgette a szavakat, mint gazda a nemes bort.

Hónapokkal később, a szülőszobán várta az orvost. Szünet állt be a fájások között. Egyik kezével izgatott és aggódó férje kezét fogta, a másikkal domborodó pocakját simogatta. Ahogy egy percre enyhült a fájdalom, arra gondolt: mostantól fogva már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt. Világra jön Ő, akit kilenc hónapja várnak. Egyszerre volt fáradt és boldog. Most először érezte át igazán feladata és kötelessége teljes súlyát, az anyai hivatás édes gyötrelmét. Életet adhat. Talán nem is utoljára. Ki tudja, mi mindent hoz még a jövő…

(68. évfolyam, 18. szám, 2003. május 4., 8. oldal)

*

Veled van Istened, az Úr

Csak egy pillanatra nem figyelt, és máris megtörtént a baj. Az a fránya időjárás tehet mindenről. Az egyik nap még trópusi hőség, másnap meg már a kardigánját kellett elővennie, úgy vacogott. Ébredés után – mint mindig, most is – Isten előtti elcsendesedéssel kezdte a napot. „Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked” (Zof 3,17) – olvasta a Bibliában.

Imádság után is minden a megszokott módon történt; mielőtt reggelizett volna, a fürdőszobába ment. Egy cseppet figyelmetlen volt, talán kissé meg is szédült, amikor kilépett a zuhanyozóból. Megcsúszott, elesett. Az eredmény: kartörés. „Még szerencse, hogy a bal kezemre estem, nem a jobbra, így nem vagyok egészen magatehetetlen” – gondolta, miközben a gipszelésre várt. A kórházban gyorsan túlesett a kellemetlen műveleten, és a legszívesebben már igyekezett volna haza, de ekkor belé hasított a felismerés: „Tulajdonképpen minek siessek? Hiszen senki nem vár rám, a lányom, a vejem és az unokák messze laknak tőlem, élik a saját életüket. Nincs szükségük rám. Senkinek sem hiányzom…”

Idáig jutott a gondolkodásban, amikor megpillantott egy pongyolába öltözött fiatalasszonyt, aki a lányára, Katira emlékeztette. A nőt egy ápoló tolta a hosszú kórházi folyosón. Nem tudta levenni róla a szemét. Követte. A sürgősségi osztályról – ahol ő volt – hamar elérték a kórtermeket.

Szégyenlősen lépett be az ajtón, félve szólítva meg a nőt. „Ne haragudjon, kedves, hogy »követtem«, de annyira emlékeztet a kislányomra, Katira, egyszerűen nem tudtam megállni” – mondta neki. A nő ránézett, és kedvesen mosolygott. „Semmi baj, tessék csak nyugodtan leülni. Egyébként engem is Katinak hívnak…” – hangzott a válasz. „Köszönöm” – felelte hálásan, majd a kezét nyújtva bemutatkozott: „Mária.”

Miután leült az ágy melletti székre, akaratlanul is körbenézett a teremben. A Kati nevű fiatalasszonyon kívül még hárman feküdtek ott, három idősebb, vele egykorú, hatvan-hetven év közötti hölgy. Az egyik erősen köhögni kezdett. „Bocsásson meg” – fordult újsütetű ismerőse felé, majd az idős nőhöz lépett. „Segíthetek, kér egy pohár vizet?” – kérdezte. A nő a kezével jelezte az igent, Mária pedig elvette az ágya melletti éjjeliszekrényről a poharat, a fali csaphoz, majd újra a nő ágyához sietett, hátba veregette, megitatta. „Köszönöm” – rebegte hálásan és kifáradtan. „Igazán nincs mit” – felelte Mária, aki annyira örült, hogy segíthetett, hogy azonnal meg is kérdezte a többieket: „Szüksége van-e esetleg valakinek még valamire? Szívesen elmegyek a büfébe vagy az újságoshoz, szívesen idehozom, amit kérnek, hiszen ezt a keveset egy kézzel is elbírom…”

A fiatalasszony kedvenc hetilapját, egy másik idős hölgy egy doboz narancslevet kért. Mária boldogan ment, és intézkedett. Attól a naptól fogva mindig bejárt a kórházba, egymás után nézett be a kórtermekbe, és mindenhol megkérdezte, kinek miben segíthet. Idővel a kórház Mária nénije lett, a betegek régi jó ismerőse. Mindenkihez volt egy kedves szava. Segített etetni, itatni, vásárolni, vagy ha kellett, csak ült egy-egy beteg ágya szélén, és hallgatta az élettörténetüket. De ott volt nemcsak a termekben, hanem a folyosókon is; szeretettel mosolygott rá az előre köszönő ápolókra és nővérekre.

Egyszer egy korabeli nő jött vele szembe begipszelt karral; eszébe jutott az a nap, amikor eltörte a karját. Egy pillanatra újra érezte a régi fájdalmat is: „Nincs szükség rám, nem hiányzom senkinek…” De aztán képek villantak fel előtte: könnyes szemek, mosolygó arcok, szép emlékek, megható emberi történetek. És megértette, hogy mindennek így, pontosan így kellett történnie.

(71. évfolyam, 34–35. szám, 2006. augusztus 20–27., 16. oldal)

*

A nagy utazás

Délutáni sétája közben haladt el mellette. A kocsi kerekei hiányoztak, téglákon állt. „Így bizony semmire se jó már!” – gondolta Józsi bácsi, de azért botjára támaszkodva még sokáig nézegette az autót a szívet-lelket melengető őszi napsütésben. „Vajon hány kilométert tehettek meg vele? Milyen tájakon járhatott korábban?” – tűnődött az öreg, és gondolatban már ő is messze járt.

Élete első „autója” egy lovas kocsi volt, amely egykor, még a szülőfalujában, a bábát hozta vajúdó édesanyjához. És látta lelki szemei előtt a szénásszekeret is. Milyen sokat is utazott a boglya tetején gyermekkorában! Azután Budapestre került. Első saját autója, jobban mondva a családi kocsi árát évek alatt spórolták össze. Először egy Wartburgot vettek; később Trabantra cserélték. Mára már persze egyik sincs meg. Nem is lehetne, hiszen már nem ülhet a volánhoz. Az ő korában…

Amikor idáig jutott az elmélkedésben, érezte, hogy fárad, lassan cserbenhagyják a lábai. Megkereste a legközelebbi padot, és leült; innen is rálátott a kerék nélküli autóra. Nézte, nézte, és azt gondolta, hogy végül is az élet sem más, mint egy nagy utazás. Születünk, és végigmegyünk az úton. Amikor itt az ideje, egy-egy útitárs is csatlakozik hozzánk: szülők, barátok, munkatársak. Ha szerencsénk van, a kellő pillanatban felismerjük, miért is születtünk a világra, mi a dolgunk ezen a bolygón, és rátérünk a számunkra kijelölt ösvényre. És ha olykor le-letérünk is róla, visszaterel minket Isten a helyes útra – persze csak akkor, ha engedjük, hogy segítsen és vezessen.

És ahogy múlik az idő, úgy változik a tempónk; a gyermek lassú szemlélődése a fiatal és a felnőtt őrült rohanásává változik. Aztán – az évek és a tapasztalatok gyarapodásával – újra meg-megállunk, hogy rácsodálkozzunk az élet titkaira és csodáira. Vagy épp ellenkezőleg: egy előre nem várt esemény késztet megtorpanásra: betegség, gyászeset. Majd – Józsi bácsi önkéntelenül is a botjára pillantott – már csak óvatos, tétova léptekkel bandukolunk az úton és az életben is. Mert már tudjuk, hogy egyre közelebb a célállomás.

Sóhajtott. Ismét az autóra és a rozsdamarta tárcsákra nézett. „Milyen magányosan is áll itt ez az autó… Ugyan ki lehet a gazdája, és hol van? Vajon elviszi-e egyszer a kocsiját a szervizbe, megjavíttatja-e és újra használja-e, vagy a sorsára hagyja, és idővel a bontóba viszi…?”

Ekkor óhatatlanul is felötlött benne az elmúlás gondolata és az a tagadhatatlan tény, hogy a születésben és a halálban magunkra maradunk. „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk” – jutott eszébe a 90. zsoltár sokat olvasott 10. verse.

Fájón magányosnak érezte magát ebben a pillanatban.

„Megnézhetem a botodat, bácsi?” – hallotta ekkor, felriadva merengéséből. Szőke, kék szemű kisfiú állt előtte, édesanyja kezét fogva. „Jaj, ne haragudjon…” – mondta a fiatalasszony. „Óh, dehogy, semmi probléma!” – felelte Józsi bácsi, és rákacsintott a huncutul mosolygó fiúcskára. „De üljenek már le egy percre, mert nem akármilyen története van ám ennek a botnak! Még az öregapámé volt, aki…”

Józsi bácsi hosszú történetbe kezdett, az anya csendes mosollyal, a gyermek kikerekedett szemmel hallgatta. Az elmúlt idők világába tett utazás felüdítette mind a mesélőt, mind a hallgatóit, akik egy idő után barátságosan elköszöntek a kedves idős úrtól.

Józsi bácsi egy darabig még elüldögélt a padon, aztán ő is szedelőzködni kezdett, hiszen észrevétlenül bár, de nagyon elszaladt az idő. Elindult hazafelé, hogy mielőbb kettesben lehessen Urával, és megköszönhesse neki, hogy ő sohasem hagyja magára, hanem örömben, bánatban mindig mellette áll, és most is megörvendeztette ezzel az ajándékba adott találkozással.

(71. évfolyam, 37. szám, 2006. szeptember 10., 9. oldal)

*

Az első lépés

Mint mindig, aznap is gondolataiba merülve haladt a jól megszokott úton, szinte magától vitte a lába. Talán ez a figyelmetlenség is közrejátszhatott abban, hogy majdnem orra bukott a törmelékben. Felszisszent, lenyelt egy káromkodást, és figyelmesebben nézett körbe. Lakóhelye közelében lebontották az egyik házat, munkagép állt a halmoknál. Nem volt egy meditáló alkat, de – miközben továbbhaladt úti célja, a munkahelye felé – a téglák, a por és a kosz látványa önkéntelenül is elgondolkodtatta. Élet, halál és elmúlás jutott az eszébe, olyan „kényes” témák, amelyekkel az utóbbi napokban nem akart szembesülni.

Egy hete tudta meg, hogy az édesapja rákos beteg, de nem tudta elfogadni a tényt. Az „öreggel” soha nem álltak igazán közel egymáshoz, hallgatag, érzelmeiket szinte soha ki nem mutató férfiak voltak mind a ketten. Amikor az orvos közölte vele a diagnózist, úgy állt ott, mint akit letaglóztak. Nem tudott figyelni sem a remélhető gyógyulás esélyeire, sem az esetleges mellékhatásokra, amelyeket a mindenképp kipróbálandó kezelés okozhat.

Az apja meg ő mindig is keveset beszéltek egymással, és akkor is csupán feleslegesnek tűnő, felszínes információcsere zajlott kettejük között – különösen az elmúlt öt évben, az anyja halála óta. Akkor ott, a kórházban, abban a pillanatban, amikor mintha megállt volna az idő, belényilallt, hogy valójában nem is ismeri a beteget, akiről az orvos beszél neki. És mégis. A gondolat, hogy elveszítheti, borzongással töltötte el.

Továbbhaladva egy templom mellett vezetett el az útja. Ez is emlékeket idézett fel benne. Édesanyja sokat olvasta a Bibliát, rendszeresen imádkozott, és örömmel ment a templomba vasárnaponként. Felidéződött benne szomorú tekintete is, amiért az „öreg”, vagyis az apja és ő messze elkerülték az Isten házát. Most mégis valahogy úgy érezte, hogy közel van hozzá az Isten.

A nap a szokásos, monoton módon telt, ő tette a dolgát, és mint mindig, most is alig várta, hogy lejárjon a munkaideje. Amikor végzett, egyértelmű volt számára, hogy nem megy azonnal haza, hanem meglátogatja az édesapját. „Beszélgetni fogok vele” – határozta el. Nemcsak érezte, hanem egészen pontosan tudta is, hogy nagyon sok mindent el kellene mondania neki, amíg még van rá idő.

Amikor megérkezett a kis házhoz, apja kedvenc karosszékében a verandán ült és pipázott. Amikor meglátta őt, meglepődöttség és öröm egyszerre tükröződött a szemében. „Szervusz, fiam!” – köszöntötte. „Szervusz, apa…” – hangzott a félszeg válasz. „Én csak azért jöttem, hogy…” – ám itt elakadt. De nem is kellett folytatnia, mert az idősebb férfi helyette is beszélt: „Tudom, fiam” – mondta. Aztán csend lett, és nem is történt semmi különös, mindössze csak megölelték egymást, és addig álltak a teraszon, amíg le nem ment a nap.

(71. évfolyam, 49. szám, 2006. december 3., 9. oldal)

*

Friss levegő

Már napok óta ott hevert. Lecsupaszítva. Dísztelen. A fa, amely egykor egy család nappaliját ékítette, rajta szaloncukor, égő és karácsonyfadísz. Ágnes többször is elhaladt a szemétté lett egykori szépség mellett. De ma, vasárnap délután, ebben a tavaszias télben lassított, volt ideje meg is állni mellette. „Holnap valószínűleg már nem lesz itt, elszállítja a kukásautó” – mélázott felette egy ideig, aztán továbbment.

Ő már régóta nem állít karácsonyfát. Miért is tenné? Hiszen egyedül él. Nincs férje, nincsenek gyerekei, unokái. Akkor meg minek? Különben is sajnálta, hogy évről évre feleslegesen vágnak ki annyi örökzöldet, amelyek azután oly gyászosan végzik, mint az a fa is, amelyik mellett elhaladt.

Azon tűnődött, hogy valahol már ő is ilyen. Mint az a lecsupaszított, dísztelen fa. Elhasználták az évek. Visszaemlékezett fiatal, lelkes önmagára, amikor még optimizmussal és derűvel tele vágott neki az életnek. Szerette a munkáját, a könyvtárosságot. Amikor csak tehette, beszélgetett az olvasókkal: „Hogy tetszett a legutóbb választott könyv?” – kérdezte, és egy rövid beszélgetés után igyekezett újabb érdekes olvasmányt ajánlani nekik. Mosolyt csalt az arcára az emlék még most, annyi év után is, ahogy felrémlett előtte egy név, egy arc, egy különleges kérés, amelyet nehéz volt teljesítenie.

De nemcsak képek maradtak meg benne, hanem illatok is. Még ma is az orrában érzi hűséges barátai, a könyvek illatát. Minden új, a könyvtárba érkezett kiadványba beleszagolt, amikor leltározta, majd a helyére tette. Ez elmaradhatatlan, kedvenc rituáléja volt.

Az élet azonban sajnos nem csak az örömöt adó könyvekről szólt. Volt ott még más is. Arca hirtelen elkomorult, homloka borússá vált, amikor továbbgondolta az életét. Először az édesapja lett beteg, őt kellett ápolnia. Nem sokkal azután édesanyja került kórházba, majd a temetőbe. Testvére nem lévén, egyedül maradt. Egyedül a könyveivel, elmélkedéseivel, meg nem valósult álmaival, a lassan közeledő öregséggel. Magányosan, mint az útszélre vetett, egykor szebb napokat látott karácsonyfa.

De nem akart ezen szomorkodni. Hogy elhessegesse a komor gondolatokat, gyorsan elintézte a bevásárlást, sietett haza, mert érezte, segítségre van szüksége. És azt is tudta, hogy mint mindig, most is régi barátai, a könyvek segítségével leli majd meg a kiutat a bajból. Pontosabban egy könyv, a könyvek könyve által. Otthon levette a polcról a Bibliáját, és amikor találomra fellapozta, ezt olvasta: „Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben,öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” (Ef 4, 22–24)

Megújulni… Milyen jó is lenne! Vajon megújulhat-e még valaki az ő korában? Merhet-e még hinni az újban, a változásban? Itt tartott az elmélkedésben, amikor megszólalt a csengő.

Kedves arcú, megnyerő külsejű fiatal lány állt az ajtóban. Megszeppenten kért elnézést a zavarásért. Olyan volt, mint egy riadt őzike. Kiderült, hogy nemrég költözött ide. „A szomszédasszonyomtól úgy tudom, hogy könyvtáros tetszett lenni” – mondta. „Ne haragudjon, de tudna nekem segíteni esetleg abban, hogy…” A következő két óra úgy szállt el, mint a gondolat. Az „őzikéről” kiderült, hogy Veronika Gabriellának hívják, most elsős az informatikus-könyvtáros szakon, és szorgalmasan készül a vizsgáira. Megbeszélték, hogy másnap újra átjön. Miután Ágnes bezárta mögötte az ajtót, kötényt kötött, és elkezdett pogácsát sütni, hiszen csak nem hagyhatja, hogy éhen maradjon a fiatal kollegina…

Tele jókedvvel és tervekkel tért nyugovóra. Mikor lefekvéshez készülődött, arra eszmélt, hogy dudorászik. Ezen nagyon elcsodálkozott, mert már nem is emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára ilyen virágos jó kedve. Ágyazás előtt hálát adott Istennek aznapi ajándékaiért, majd szélesre tárta az ablakot, és hagyta, hadd áradjon csak be a friss levegő, és lebegtesse a függönyt az az enyhe szellő, amely – legalábbis számára – az új kezdet és a megújulás ígéretét hordozta.

(72. évfolyam, 5. szám, 2007. február 4., 9. oldal)

*

Útra készen

Vacogott. És nemcsak azért, mert ahhoz, hogy az erkélyen álldogáljon, túl vékony volt a köntös, amelyet magára kapott. Didergett a szavak miatt is, amelyeket Ágoston a konyhában az előbb a fejéhez vágott. A férje felkelt, mint máskor. Leült az asztal mellé, és mint mindig, komótosan kortyolgatta a kávéját, mint minden vasárnap reggel. De a rádiót nem kapcsolta be, ahogy szokta. Csöndes volt. Túl csöndes. Nem mintha valaha is nagyon beszédes lett volna. De most valahogy olyan vészterhes volt minden. Szinte tapintani lehetett a feszültséget.

Szavai – „Beleszerettem valakibe. Elhagylak” – belehasítottak a levegőbe, és még sokáig ott lebegtek kettőjük között. Pillanatok telhettek csak el, míg meg tudott szólalni, ez az idő mégis örökkévalóságnak tűnt Klára számára. „Ki az?” – hallotta a saját hangját végtelen messziről. Mintha nem is hozzá tartozna. „Nem mindegy? Egyébként Éva az, a könyvelésről. Nem tudom, hogy történt. Nem tudom, miért. Mi már úgysem voltunk boldogok régóta…”

Klára sírni szeretett volna. Kiabálni, toporzékolni. De nem jött ki hang a torkán. Csupán belülről üvöltött a fájdalomtól. A hálóingére felkapta vékony köntösét, cigaretta és öngyújtó után nyúlt, majd kiment az erkélyre. Lassan, komótosan gyújtott rá, mélyen letüdőzve a füstöt. Kihallatszott, ahogy Ágoston előkereste a nagy koffert, és pakolt. Kapkodva. Gyorsan, találomra dobálta be a holmijait.

Klára csak állt és tűnődött. Nem voltak boldogok? Nem is vette észre. Sőt egyenesen meg volt győződve róla, hogy minden a legnagyobb rendben van. A napok a megszokott rendben teltek. Reggel ki-ki elindult a munkahelyére. Este vacsora, aztán egy film, és alvás. Egyébként meg mindenkinek megvolt a maga dolga. A bevásárlást vagy együtt intézték, vagy ő szaladt el a boltba, a piacra. Az ő reszortja volt még ezenkívül a főzés, a mosás és a vasalás is, a mosogatásba és a takarításba azonban Ágoston gyakran besegített. Gyerekük nem volt. Így éltek évről évre, napról napra, és ő nem érezte, hogy számára bármi is hiányozna. Azt hitte, a férje is így van ezzel.

Most csak állt, merengett, és csodálkozott. Nem is értette, miért nem érzett valódi dühöt. Valahogy most minden éles és kristálytiszta lett. Megértette: amiről addig azt hitte, hogy jó, hogy elég, valójában nagyon is kevés volt. Fájdalmas volt erre rádöbbennie. A pillanat törtrésze alatt megérteni, mi is hiányzott az életükből. Az élet… A közös nevetések, a nagy beszélgetések, mint egykor, kapcsolatuk kezdetén. Mikor még nemcsak egymás mellett, hanem valóban együtt éltek. Mikor és miért romolhatott el minden? És hogyan lehetne jóvátenni a dolgokat?

Fájdalmasan felszisszent, a cigaretta a körmére égett. Bement a szobába. Ágostont már nem találta ott. Megmosta az arcát. A tükörből egy kisírt szemű, idegen, középkorú asszony nézett vissza rá. Érdekes. Nem is vette észre, mikor kezdtek el folyni a könnyei. Mindegy, az élet megy tovább, Ágostonnal vagy nélküle…

„Mégis beszélni kellene valakivel, az biztosan jót tenne” – ötlött fel benne, ahogy tanácstalanul álldogált az előszobában. „De kit hívjak? Kit is hívhatnék?” – tette fel magának a kérdést. „Anya…” – suhant át az agyán. Nem tartotta a legjobb ötletnek, de azért tárcsázott. Végül is már vagy egy hónapja nem beszélt vele. Röviden, tényszerűen ismertette a történteket. Érzelmek nélkül. Csak a lényeget. És akkor történt valami, amire egyáltalán nem számított.

Az anyja nem kezdte el szidni Ágostont, és őt sem hibáztatta. Kedves szavakkal vigasztalta. Erőt adó bátorítása úgy melengette a testét és a lelkét, akár egy jótékony balzsam. Aztán egyszer csak arról kezdett beszélni szelíden és szeretettel, hogy neki mindig mindent elmondhat, de van valaki, akivel bátran megoszthat olyan gondokat és érzéseket is, amelyekről úgy érzi, más nem hallgatná és nem értené meg őket. Persze, az Isten… Mert anyja – vele ellentétben – hisz. Most egyszerre nagyon irigyelte őt azért, hogy neki mindig minden körülmények közt van kihez fordulnia. Talán ha ő is megpróbálná… Esetleg neki is segítene az Isten?

Összefogta a haját, gyorsan letusolt, és felöltözött. Rövid idő alatt útra készen állt. Indult az anyjához, mert megígérte neki, hogy elkíséri a templomba. Ha siet, még épp odaérnek az istentiszteletre. És ki tudja? Talán valóban igazi vigaszra, kiútra és megoldásra lel a távoli, ismeretlen Istennél…

(72. évfolyam, 6. szám, 2007. február 11., 9. oldal)

*
Váratlan ajándék

Alig lézengtek a bevásárlóközpontban. Nem is csoda, hiszen – ha közeledett is a hétvége – hétköznap volt, péntek este hét óra. Magdolna is fáradtan tolta maga előtt a bevásárlókocsit. Igazából csak egy csokor virágért, egy tortáért és a hozzá való néhány szál gyertyáért ugrott be hazafelé menet. A legkisebb méretűből akart venni egyet, magának. Végtére is születésnapja van…

Hazaérve beköszönt Szerénnek. A cirmos macska unottan nézett vissza gazdájára, majd hatalmasat nyújtózkodott. Magdolna letette a konyhában a tortát az asztalra, levette a kabátját, és kilépett fekete magas sarkú cipőjéből. Miután kibújt szürke kiskosztümjéből és fehér blúzából, kényelmes otthoni ruhát és papucsot húzott. A konyhából a szobába vitte és az olvasólámpa melletti kisasztalra tette a tortát; rögtön beletűzött egy szál gyertyát is. Mielőtt meggyújtotta volna, még egyszer fordult: kivette a hűtőből a vörösbort, töltött egy keveset magának, és csak utána ült le a karosszékébe. „Isten éltessen! Boldog születésnapot, Magdi!” – mondta félhangosan, csak úgy magának, majd Szerén felé fordulva felhajtotta a pohár tartalmát.

Aztán már csak ült, és merengett egy darabig. „Milyen gyorsan múlik az idő! Megint eltelt egy év…!” – morfondírozott. Becsukta a szemét. Felvillantak előtte a régi születésnapok. Úgy érezte, mindig minden ugyanolyan szörnyű volt, mint most. Csak akkor épp nem egyedül volt egy szobában, hanem ott volt még az apja, az anyja és rengeteg ajándék is.

Csupán két dolog hiányzott: a szeretet és a szó. Egy-egy kötelező, idegen és ismeretlen ölelés, kényszeredetten az arcára adott puszik, ez volt minden. Legalábbis mindössze ennyi volt csak, amire emlékezett.

Magdolna jól ismerte magát. Tisztában volt vele, hogy mindig is ki volt éhezve szülei szeretetére, nagyon vágyott a kedves, őszinte és közvetlen gesztusokra. És ahogy egyre idősödött, úgy erősödött benne az érzés, hogy bizonyos szavak, mondatok után is éppúgy sóvárog. Anyjától például nagyon szerette volna hallani: „Büszke vagyok rád!” Apjától pedig ezt: „Szeretlek, kislányom!” De az évek múltával már belenyugodott, hogy minden hiába. Fázott, vacogott a lelke a két ember mellett, akik – a sors akaratából, valami furcsa véletlen folytán – a szülei voltak. De bármennyire is szerette volna, nem tudta szavakba önteni, mire is vágyik igazán. Ahányszor csak nekiveselkedett, valahogy mindig torkán akadt a szó. Ezért hát alig várta, hogy betöltse a tizennyolcadik évét, és elköltözhessen otthonról.

Azóta egyedül élt. Pontosabban egy ideje már Szerénnel. Hétköznapjait a munka töltötte ki, nem volt ritka, hogy a nyolc helyett napi tíz-tizenkét órán keresztül is benn volt az irodában. De legalább megfizették…

„Bár lehet, hogy inkább kevesebbet kellene dolgozni, és többet járni emberek közé…” – gondolta most. Ki tudja, akkor talán még az is lehetne, hogy nem egyedül, a négy fal között töltené a harmincadik születésnapját… Ezek az átkozott születésnapok!

Újra elevenné vált benne a régi évek minden keserűsége és magánya. Egyre élesebben. A fájdalma hirtelen annyira elviselhetetlennek tűnt, hogy felugrott, és sietve öltözködni kezdett, mert úgy érezte, tovább egyetlen percig sem bírna maradni.

Futott, ahogy a lába bírta, igazán nem is figyelve, hogy hová, merre visz az útja. Mikor végre megállt, és felnézett, ő maga lepődött meg a legjobban. A szülei háza előtt állt. „Mit keresek én itt?” – kérdezte magától. Sarkon akart fordulni, de valahogy egyszerűen nem volt képes rá. Csengetett. Az anyja nyitott ajtót. „Magdolna…” – mondta meglepetten. „Szervusz, anya” – válaszolt a lány. „Bemehetek?…” „Hát persze, gyere csak nyugodtan…”

Zavarban voltak mind a ketten. Leültek a nappaliban, anyja narancslével kínálta. Miközben kortyolgatta, arra gondolt, hogy nem tud mit kezdeni ezzel a szituációval. Valószínűleg az anyja is így lehetett ezzel, mert csak ültek, és nagyokat hallgattak. „Hogy vagytok?” – kérdezte egy idő után Magdolna, remélve, hogy ezzel javít a helyzeten. „Jól” – felelte az anyja. „Apád most egy üzleti vacsorán van. Néha fáj a háta. Én megvagyok, köszönöm” – tette hozzá. „És te? Te jól vagy?” – fordult a lányához. „Igen…” – felelte az.

És ekkor Magdolnát, maga sem értette, miért, egyfajta szeretethullám öntötte el. Nézte a vele szemben ülő idősebb nőt, az anyját. „Hogy megöregedett… Milyen fáradt! Milyen szomorú a szeme… Szegény…” – gondolta. Hirtelen felállt, hozzálépett. Kezébe fogta a kezét, a szemébe nézett, és így szólt: „Igazából csak azért jöttem, hogy megmondjam, szeretlek benneteket…” Aztán sarkon fordult, és elment, sietve maga mögött hagyva megdöbbent anyját és riadt önmagát. Menekült a saját zavara elől.

Az utcai levegő lassan lehűtötte izgalomtól kipirult arcát, amelyen most végre csendben le-legördülhetett az öröm egy-egy apró könnycseppje.

 (72. évfolyam, 11. szám, 2007. március 18., 9. oldal)

*

Én, Barabbás

Ostobaság! Ostobaság ez az egész! Még hogy feltámadt! Az igaz, hogy a kő el volt hengerítve – a saját szememmel láttam magam is –, de ez még nem bizonyít semmit, a tanítványai is elmozdíthatták, hogy elvigyék a testet…

A követői közül az egyik azt mondta, amikor találkoztunk, hogy azért szövi a hálót még beszélgetésünk közben messze Galileától, Jeruzsálemben is, mert már annyira megszokta. És azért is, mert a Mestere egyszer így szólt hozzá: „Emberhalásszá teszlek…” Még hogy emberhalásszá…! Én ugyan nem hagynám magam „kifogni” senki emberfiától, még ettől a férfitól sem, aki állítólag az Isten fia, és azt hirdette, hogy szeressük még az ellenségeinket is. Még hogy az Isten fia?!

Persze, hogy megtámadtam az álszent főpapokat! Hiszen jó okom volt rá. Valamiből élni kell, kellett a pénzük, kellett a zsákmány, én meg ugyebár rabló vagyok. Szabadon engedett „gonosztevő”, aki helyett a Názáretit szegezték a keresztre. De most újra elfogtak. Biztos megint tömlöcbe vetnek, és még egyszer nem menekülhetek meg a haláltól sem. Ám legyen!

Micsoda?! Mert az ünnepen a nép a szabadon bocsátásomat kívánta, nem végezhetnek ki?! Egy szicíliai kénbányába kerülök életem fogytáig?! De én tudom, hogy nem halok meg! Élni fogok! Ő akarta, ő akarta!

Húsz éve végzem már ezt a kegyetlen rabszolgamunkát. Mindig valaki mással összeláncolva, egyre mélyebben a föld gyomrában. A mostani társam nagyon beteg; már jön is a felügyelő a kováccsal, hogy elvágják a vasláncot, és valaki mást rendeljen mellém a végzet…

Újra érezhetem és élvezhetem a nap sugarát! Már nem volt idő arra, hogy egy újabb nyomorulthoz láncoljanak, régi társam és én – csak mi ketten – túléltük a bánya beomlását. Szerinte – aki keresztény, Krisztus követője – ez csoda és egy jel arra, hogy még élnem kell… Később is ezt mondta, akkor, amikor a bányából a szántóföldekre, majd Rómába, az arénába, a gladiátorok közé kerültünk. A vele töltött idő alatt sokszor hallottam tőle a Mesterről. Néha nagyon zavart, hogy már megint róla beszél. Egyszer egy ilyen alkalommal ezért megengedtem neki, hogy a medálra, ami a nyakamban függött, és Tiberius császárt ábrázolta, rávésse Jézus jelét, a keresztet. Remélem, így most már végre békén hagy…

„Miért viseled a kereszt jelét, ha nem hiszel benne?” – vontak kérdőre egyszer. „Én megpróbáltam hinni, de nem sikerült. Nekem nincs istenem” – válaszoltam. A társam azonban kiállt a meggyőződése mellett. Kivégezték. Másnap kiástam a testét a földből, és elvittem a katakombába, mert úgy hallottam, ott találkoznak egymással titokban a keresztények. Távoztomban el is tévedtem a sötét folyosókon, nehezen találtam meg a kivezető utat.

Róma ég! A keresztények gyújtották fel – mondta valaki, amikor tudakoltam, mi történt. Igen, ezt is kellett tenniük, mert csak így jöhet el az ő országa, ha elpusztul a régi világ! Rögvest fáklyát ragadok én is! Vesszen a bűnös város!

Börtönbe kerültem gyújtogatás miatt. A keresztények közé hoztak. Péter is itt van, a halász. Ő azt mondja, tévedtem, mert nem ők borították lángba a várost; majd arról beszélt, hogy a Mester nem így, hanem a szeretet által akarja legyőzni a világot, és ez által akar uralkodni az emberek szívében és életében.

Keresztre feszítették a Názáreti követőit, köztük engem is. Érzem, hogy földi utam hamarosan végéhez ér. Furcsa, hogy én is itt fejezem be az életem, ahol egykor ő. És úgy, ahogy ő. Keresztre szegezve. Érzem, ahogy lassan elszáll belőlem a lélek, és lepereg előttem az életem. Azt hiszem, végre megértettem mindent. Ő valóban Isten Fia volt. És meg kellett halnia. Nemcsak miattam. Hanem értem is. Nem kételkedem hát többé. Őrá bízom magam, én, Barabbás.

(72. évfolyam, 15. szám, 2007. április 15., 9. oldal)

*

Mezítelenül

„Igyekezz már, örökké rád kell várni!” – mondja az anya, egyre türelmetlenebbül. „Megyek már, megyek már!” – feleli a lány, Zsófia, minden különösebb lelkesedés nélkül. Mindig így van ez, amikor vásárolni mennek. Ki nem állhatja az egész hercehurcát, a keresést, a ruhapróbát. „Van néhány dolog, amit még mindenképpen meg kell vennünk, mielőtt elutazol” – hallja anyja ellentmondást nem tűrő hangját. Nincs mit tenni, elindulnak…

Bár tavaszodik, így a reggeli, kora délelőtti órákban azért még hűvös van odakinn. Gyorsan elérik a megállót, és felszállnak a villamosra. Zsófiának nincs kedve beszélgetni, csak néz ki az ablakon; szürke utcákat, régi házakat és néhány embert lát, akik vagy sietnek, vagy épp kényelmesen sétálgatnak. Egyik megállót követi a másik. A kép nem változik: emberek, utcák, házak. Az egész valahogy mégsem untatja, élvezi, ahogy egyfajta békesség születik meg benne.

„Nézd!” – ébreszti fel édesanyja hangja, mikor már majdnem elalszik. „Mezítláb van!” Felpillant, és már ő is látja. Egy férfi az. Még nem öreg, de már nem is olyan fiatal. Piszkos az arca és a ruhája, a haja és a szakálla már régen nem láthatott ollót, fésűt. Tényleg nincs rajta cipő, koszos, csupasz lábbal rohan keresztül az úton. „Szegény fickó!” – sóhajt az édesanya, de a lánya már nem figyel oda rá, gondolatai messze kalandoznak. Azon töpreng, hogy neki mindene megvan, ennek a férfinak pedig láthatóan szinte semmije sincs a rajta lévő ruhán kívül.

A villamoson tovább zötykölődve azonban nem a nehéz gazdasági helyzet miatt szomorkodik. Hanem arra gondol: nem véletlen tehát, hogy aznap reggel, csendessége idején épp Jób történetéről olvashatott a Bibliában. Jób nem a maga vagy mások hibájából lett földönfutóvá, mint ez az ismeretlen, hanem az Úr tette próbára a hitét azzal, hogy elvette tőle mindenét, amije csak volt, a gyermekeit éppúgy, mint az anyagi javait. „Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult, és így szólt: Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,20–21) Még nyomorúságában sem átkozta Teremtőjét! Pedig milyen könnyű lett volna megtagadni Istent ebben a nehéz helyzetben! Zsófia tudta, hogy az ő számára már sokkal kisebb nehézség is elegendő lett volna ahhoz, hogy meginogjon a hite.

A lány elmélkedésének a hangszóróból érkező felszólítás vetett véget, amely jelezte, hogy elérték a végállomást. Le kellett szállniuk, felállt hát ő is a helyéről, mint a többiek, és útjára indult. De a nemrég látott férfit és Jóbot még sokáig nem tudta kiverni a fejéből. Cikáztak benne a gondolatok; a ruhák, amelyeket meg kellett venniük, már eddig sem nagyon érdekelték, a nemrég látott szemvillanásnyi, ám számára sokat jelentő epizód után pedig még kevésbé. Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Mindazt, amit csak vásárolok, összegyűjtök, fontosnak tartok, nem vihetem magammal, ha meghalok – tűnődött tovább, és összeolvadt benne az ismeretlen sorsa a Szentírásban olvasott történettel.

Kezdet és vég, születés és halál. Ez lenne minden? Nem, igenis van még valami a két véglet között. Az élet maga – tele feladatokkal, kérdésekkel, örömmel és csalódással. És a hálaadás lehetőségével. A köszönetmondással minden jóért, ami csak adatik. De aznap este a lány érezte: köszönettel és hálával tartozik Istennek azért is, mert mindig vele volt – és Zsófia biztosan érezte és tudta, hogy mindig vele is lesz – a kísértések és próbatételek idején. Hiszen ezeket is Isten engedi meg, hogy rajtuk keresztül formálja személyiségünket, és erősítse hitünket.

Miután hazaértek, először segítenie kellett a ruhák ki-, majd a bőrönd becsomagolásában. Igyekezett, ahogy csak tudott. Alig várta, hogy egyedül lehessen, és imádkozhasson. Imádkozhasson a délelőtt látott férfi sorsának jobbra fordulásáért, és megköszönje mennyei Atyjának azt, ami korántsem természetes: hogy az élet nagy kalandját vele együtt élheti meg örömben és bánatban, kísértésben és a gondtalan napokon egyaránt.

(72. évfolyam, 20. szám, 2007. május 20., 9. oldal)

*

Szerepjátéktér

Egy apró igazítás a sminken. Még egy pillantás a jelmezre. Utolsó figyelmeztetés. Belép a színpadra. Az egyik percben nevet, a másikban már sír. Teszi a dolgát. Komédiás. Kialszanak a fények. Öltöző. Civil ruhák. Elköszön. A kocsijához baktat.

Elfordítja a slusszkulcsot, indít. „Hé, mit akar ez az autó az én sávomban?!” Félrerántja a kormányt, és…

Egy apró igazítás a sminken. Még egy pillantás a jelmezre. Utolsó figyelmeztetés. Belép a színpadra. A világot jelentő deszkákon most nincs más, csak egy asztal és két szék.

– Kérem, foglaljon helyet! – mondja neki az ismeretlen férfi.

Feszeng. Leül.

– Neve?

– Kovács-Kiss Árpád.

– Kora?

– Negyvennyolc év. De ki a fene maga, és miért kérdezget engem?

– Türelem, mindent csak sorjában. Foglalkozása?

– Színész – veti oda foghegyről.

– Mi a baja a foglalkozásával?

– Nekem? Semmi. Szeretek szerepeket játszani.

– Valóban? Hm… Érdekes, így már mindent értek…

– Mindent ért? Mit akar ezzel mondani?

A furcsa idegen a szemébe néz, és azt mondja:

– Amikor megszületett, az édesapja nagyon büszke volt magára. Arra, hogy az első gyermeke fiú. Az édesanyja azonban igazából nem akarta, hogy a világra jöjjön. Legalábbis még nem. Úgy érezte, még nem készült fel az anyaságra. De erről soha senkinek nem beszélt. De megpróbált megfelelni. Jó anyának lenni. Úgy viselkedni, ahogy azt mások elvárják tőle. Görcsösen igyekezett szeretni a gyermekét is. De bárhogy is igyekezett, Ön valahogy mégis idegen maradt a számára. Ön pedig egy életen át kimondhatatlanul vágyott a szeretetére. Szegénykéim…

Kovács-Kiss Árpádnak leesett az álla a megdöbbenéstől. „Honnan tudja…?” – akarta dadogni. De csak akarta, mert megszólalni nem tudott. Torkán akadt a szó. A vele szemben ülő férfi bátorítóan megszorította a kezét, és folytatta.

– Egy életen át ki akarta érdemelni az édesapja elismerését és az anyja szeretetét. Jól tanult, nem ivott, nem dohányzott. Szabad idejében sportolt, és klasszikusokat olvasott. A gimnázium színjátszó körébe egy lány miatt ment el. A nevére már rég nem emlékszik, csak arra, hogy kék szeme és hosszú szőke haja volt. A taps megrészegítette. És ettől kezdve a színpad volt az élete. Mindennek célja és értelme lett, az anyja hiánya sem fájt már. Csak ez számított, semmi más…

– Most azért van itt – folytatta az idegen szelíden –, mert emlékeztetni akarom arra, hogy véges az ideje. Színházi nyelven szólva: előbb-utóbb vége az előadásnak. Mossa le az arcáról a sminket. Kovács-Kiss Árpád, a színész nincs többé. Itt és most csak Kovács-Kiss Árpád létezik, az EMBER, csupa nagybetűvel.

A kedves idegen még sokáig beszélt. Mindent tudott róla. Legbelsőbb gondolatait, legféltettebb titkait is jól ismerte. Semmi nem maradt rejtve előtte. Sem az öröm, sem a bánat, sem a jótett, sem a bűn.

Amikor Kovács-Kiss Árpád így végigtekintett az életén, hol egy-egy mosoly jelent meg, hol egy-egy könnycsepp gördült végig az arcán. Minden ki nem mondott jó szó, harag szülte mondat égette a lelkét. Mit lehetne tenni…

– Kérem, ne mozogjon. Baleset érte, kórházba került – hallott egy hangot nagyon messziről.

Lassan a kép is kitisztult, egy nővér állt az ágya mellett, és hozzá beszélt.

– Azonnal hívom a doktor urat… – mondta.

Iszonyatosan fájt a feje. „Baleset? Kórház? És a férfi? Az idegen, aki mindent tudott az életemről? Ő vajon hová lett? Mit is mondott? »Kovács-Kiss Árpád, a színész nincs többé. Itt és most csak Kovács-Kiss Árpád létezik, az EMBER, csupa nagybetűvel.«„

Igen. Az EMBER, aki még egy esélyt kapott az igazabb életre. Szeretni, szenvedni, szolgálni. Smink nélkül.

(72. évfolyam, 32. szám, 2007. augusztus 12., 9. oldal)

* 

Töréspont

Teljes erővel vágott az üvegbe. Beleadta minden dühét az ütésbe, amelynek nyomán apró szilánkokra tört a fülke fala. Egon üvöltött és káromkodott is mindehhez, pedig egyik sem volt szokása, de úgy érezte, most mindkettő hozzásegíti őt ahhoz, hogy teljesen ki tudja engedni magából a feszültséget, ami felgyülemlett benne.

A keze természetesen azonnal vérezni kezdett. A látványtól rögtön lehiggadt; sebtében bekötözte magát textilzsebkendőjével, és elsietett, hálát adva magában azért, hogy senki nem látta. Orvos barátjához igyekezett, akiről tudta, hogy afféle éjjeli bagoly, így nem lesz mérges azért, hogy ilyen későn zavarja.

Csöngetett. Kis idő betelt, míg barátja elért az előszobaajtóig, és kiszólt:

– Ki az?

– Egon vagyok – válaszolta.

Máris nyílt az ajtó, az orvos ránézett, és döbbenten kérdezte:

– Mi történt, öregem, mi bajod?

– Hosszú… – felelte Egon, sokkal inkább magának, mint a kérdezőnek.

Barátja ellátta a sebét. Aztán megittak együtt egy-egy pohár bort, és elszívtak mellé egy-egy szál cigarettát. Szó nem esett köztük. Gyermekkoruk óta ismerték és szavak nélkül is jól megértették egymást; az orvos tudta, jobb, ha ő most semmit sem kérdez, hanem megvárja, amíg Egon szól. De ő hallgatott. A beszédnek, úgy látszik, még nem jött el az ideje, gondolta a jó barát. Azt azonban már nem állotta meg, hogy ne kérdezze meg a távozót:

– Bella…?

A kérdésre, ha lehet, még az eddiginél is mélyebb csönd volt a válasz.

– Bella. Igen, Bella – zakatolt a név Egon agyában, miután bezárult mögötte az orvos lakásának ajtaja.

Miatta történt minden. Felesége nevének említése kiragadta őt a valóságból, egyre csak a hajnali utcá kat rótta, és emlékezett.

Bella és Egon fiatalon, az egyetemen ismerték meg egymást. Mind a ketten közgazdásznak készültek, és világmegváltó terveket szőttek. A diploma megszerzése után házasodtak össze, sokat dolgoztak, de szépen is gyarapodtak. Két gyermekük született. Aztán tegnap este minden megváltozott. Bella vacsorát készített, lefektette a gyerekeket, aztán így szólt Egonhoz:

– Gyere, beszélnünk kell.

Az étkezőben ültek le, a lámpa megvilágította felesége fél arcát, amikor Egon felé fordult, és azt mondta:

– Fürdés közben csomót találtam a mellemben. Voltam orvosnál is. Megvizsgáltak. Úgy tűnik, rosszindulatú.

Sóhaj és hosszú csönd után Bella még ennyit tett hozzá:

– Lehet, hogy nemsokára meghalok.

Ekkor történt. Egon felugrott, elrohant. Be az első kocsmába. Ivott. Sokat. Pedig soha nem szokott, mert nem is bírta és nem is szerette az italt. Öreg este, majd éjszaka lett, mire távozott. Egyre csak rótta az utcákat, azt sem nagyon tudta, merre jár, és egyszer csak ott volt előtte a buszmegálló és az üveg.

Most, hogy a keze sem vérzett, és zakatoló agya is kissé nyugodtabb volt már, gondolkozni kezdett: „Szegény Bella, hogy megrémíthettem… Haza kellene mennem hozzá. Átölelni, vigasztalni. Ha kell, vele sírni. És talán mondanom is kellene valamit…”

Bár hogy mit, arról fogalma sem volt. Csak azt tudta és érezte, hogy a halálról és az elmúlásról nem akarna és nem is tudna most beszélni. A gondolat, hogy elvesztheti a feleségét, rémülettel töltötte el. Úgy érezte, képtelen lenne nélküle élni. „Mi lesz most, mi lesz most…?” – kérdezte magától újra meg újra.

Hazafelé menet egy templom mellett vezetett az útja. Elhaladván mellette, egy pillanatra arra gondolt, talán az Isten segíthetne…

De aztán lemondóan legyintett, mert Istenről azonnal gyermekkora „kötelező”, vagyis a szülei által „rákényszerített” hittanórái, az unalmas istentiszteletek és a képmutatás jutott az eszébe. Apja és anyja minden vasárnap ott ült ugyan a templompadban, de sem akkor, sem a hétköznapokban soha egy jó szavuk nem volt egymáshoz. Egon soha nem tudta eldönteni, hogy nem szeretik egymást, vagy egyszerűen csak nem tudják kimutatni az érzelmeiket.

Bella egészen más volt. Tele életkedvvel, szeretettel, nevetéssel. Egon nemcsak érezte, de tudta is, mellette, vele kezdett el élni igazán. Bella is szerette Istent, de egészen másképp, mint Egon szülei. Boldogan, mosolyogva ment az istentiszteletekre, és még boldogabban jött onnan haza. A férje tudta róla azt is, hogy olvassa a Bibliát, és imádkozik. Egyszer azt mondta, érte is…

Amikor Egon hazaért, feleségét még mindig az étkezőben találta, becsukott szemmel, furcsán átszellemült, boldog arccal. Imádkozott. Amikor a férfi belépett, Bella önkéntelenül összerezzent. Kinyitotta a szemét, a férjére nézett, és megölelte őt. Egon hangtalanul zokogni kezdett, és közben azt érezte, ott van mellettük az Isten.

(74. évfolyam, 1. szám, 2009. január 4., 11. oldal)

*

Zsiga bácsi álmot látott

„Szépen beszélt ma is a tisztelendő úr, bár ami igaz, az igaz, hogy pontosan miről is volt szó, azt nehéz lenne megmondani…” – gondolta magában Veres Zsiga bácsi, miközben a templomból hazafelé ballagott.

– Megjöttem, Rózsi! – kiáltott be a házba asszonyának, amikor hazaért.

– Isten hozta! – köszöntötte a felesége, majd hozzátette: – Aztán siessen ám, mert már várja a gőzölgő leves. Utána hús lesz csicsókával, hozzá savanyú és a végén rétes, ahogy szereti.

Asztalhoz is telepedtek. Ettek s hallgattak. Csend és nyugalom honolt, mint mindig. Csak az evőeszközök ütöttek némi zajt a kicsiny falusi konyhában. Amikor végeztek, Zsiga bácsi – mint rendesen – pipára gyújtott, aztán szunyókálni ment.

Furcsa álmot látott.

Isten lépett oda mellé, és így szólt nagy bizalmasan:

– Eljutott ám hozzám a hír, Zsiga bátyám, hogy nem igen tudott mit kezdeni szolgám mai prédikációjával. No, sebaj! Arra gondoltam, jöjjön már el velem kend a templomba, aztán beszéljen rólam maga a népeknek…

Meg is ijedt ám erre az egyszerű parasztember, és nagyot dobbant a szíve. De nem hiába volt ő a Veres Zsiga, végképp azért még sem akadt el a szava a nagy megtiszteltetéstől, hanem bátran Teremtője szemébe nézett, amikor mondta:

– Legyen úgy, ahogy az Úristen akarja!

Tisztelettel levette kalapját, úgy lépett be az öreg Veres Zsiga az Úr hajlékába. Megszeppent kicsit, mert a templom tele volt népekkel, ott ült a padokban a falu apraja-nagyja, ott voltak a papok is, a katolikus plébános meg az ő református lelkésze éppúgy, mint a baptisták és az evangélikusok vezetői a szomszédos városból, és mind kíváncsian várta: mi lesz most…?

Az öreg Zsiga bácsi Istenre sandított, aki az ajtó melletti zugban húzódott meg, és belekezdett a mondandójába, halkan, majd egyre hangosabban, eképpen:

– Kedveseim, ti, akik itt éltek, ismertek mind, és jól tudjátok, néha megesik, hogy szegény öreg fejemmel nem fogom fel, mit is mondtak a tisztelendők… A múlt héten, az imahét idején is így volt, amikor mindig más-más pap vagy lelkész prédikált a templomunkban. Tudjátok, szép és kedves dolgokat mondott mindegyik, nekem mégis hiányzott valami. Nézzétek el, ha nehezen tudok beszélni róla, nem vagyok én a szavak embere…

Arra gondoltam, hogy a mi Krisztus Urunk mindig milyen egyszerűen és szeretettel szólt mindenkihez. A tudós emberekhez úgy, hogy ők értsék, az ő szavaikkal, az egyszerű lelkekhez pedig az ő nyelvükön. Mindig Istenre figyelt, és minden szavából szeretet áradt, bárki felé fordult is. Még ha haragudott, vagy meg is feddett valakit, az is az érintett javát szolgálta. Aszerint élt, amiben hitt, teljesítette az akaratát annak, aki őt elküldte, még akkor is, amikor az életét kellett adnia.

Ti, akik az Urat szolgáljátok – a papi pad felé mutatott, és közben már szinte kiabált –, és ti, akik minden vasárnap a templomba jártok, és azt mondjátok magatokról, hogy a Krisztus követői vagytok, egész életetekkel, minden szavatokkal és cselekedetetekkel beszéljetek nekem róla, az Isten Fiáról, hogy csak vele legyen tele a szívem! Szeressetek engem és a körülöttetek előket is úgy, ahogy ő szeretett, hogy Jézustól tanulhassak szeretni rajtatok keresztül! Legyetek hiteles példák, érintsetek meg, és ragadjatok magatokkal, hogy se én, se ti ne éljünk hiába…!

A templomban döbbent volt a csönd. Isten mosolygott. Zsiga bácsi pedig felébredt, és még soká tűnődött furcsa álmán.

(74. évfolyam, 5. szám, 2009. február 1., 5. oldal)

*

Ugrás az ismeretlenbe

Jól tudta, hogy mindennek rendelt ideje van, és előbb-utóbb úgy is döntenie kell. De mivel tartott ettől az elhatározástól, addig halogatta, hogy megtegye az utolsó lépést, ameddig csak lehetett. Az utolsó lépést, amelyről a lelke mélyén nagyon jól tudta, hogy most az a legfontosabb. Az egyetlen, ami még megmentheti és élettel töltheti meg az életét. Ahhoz hasonlatos, mint amilyen a megtérése volt valamikor régen. Nagyon régen. Akkor, „az első szeretet idején” Jézus jelentett neki mindent. Úgy érezte, hogy benne, Istenben él, mert valósággá vált számára az ige: „…őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (Ap Csel 17,28)

Aztán lassan, fokozatosan távolodni kezdett az Úrtól. Soha nem kérdőjelezte meg a létezését, de egy nap azt vette észre, hogy már nem akar kapcsolatba kerülni vele. Ha kérdései voltak, vagy kétségek gyötörték, nem volt kíváncsi az Úr akaratára, nem tőle kért tanácsot.

Egy számára kedves ember betegsége miatt szólította meg először újra. Félve és bátortalanul. Sok-sok év szünet után. Hozzátartozója végül meggyógyult. Az ő lelke azonban néma – és továbbra is beteg – maradt.

Nem mint ha nem adott volna hálát. Ellenkezőleg. „Csak” hálát adott. Szívét, életét, félelmeit, kétségeit, beteljesedésre váró sorsát ellenben megtartotta magának. Pedig az idő előrehaladtával csak egyre jobban érezte és tudta, hogy épp ennek az ellenkezőjét kellene tennie. És érdekes módon azt is tudta, hogyan. Még sem volt hozzá elég bátorsága.

Jól ismerte ezt a félelmet. Ez élt benne akkor is, mielőtt megtért volna, teljesen és egészen rábízva magát Istenre. Mielőtt ez megtörtént volna, félt. Félt attól, hogy mi lesz vele, ha „lemond” az életéről. Még is megtette. Végrehajtotta a képzeletbeli ugrást, bele az ismeret lenbe. Utána korábban még soha nem tapasztalt békét, boldogságot és nyugalmat érzett. Megpihent Isten tenyerén. És pontosan tudta, végre hazaérkezett.

De sajnos nem maradt az atyai házban. Idővel az érzés elhalványult, megkopott. Nem tudta megőrizni a hitét. Néhány fontos dologban nagyon rosszul döntött. Tisztában volt azzal, hogy elbukott. És akkor azt hitte, mindennek vége. Habár kiüresedett és szomorú volt Isten nélkül, nem merte megszólítani, mert úgy érezte, méltatlan rá. És igazság szerint Isten sem beszélt hozzá már úgy, mint korábban mindig.

Ez a hallgatás volt a legrosszabb. Elviselhetetlennek érezte. Úgy gondolta, ez maga a pokol. Amikor hallgat az Isten. Aztán idővel rájött, habár ő valóban méltatlan, ha nem próbálkozik, nem szól, nem kiált, nem fordul Isten felé, azzal az ördög malmára hajtja a vizet, mert így örökre távol marad attól, aki a valódi, élettel teli élet egyetlen lehetséges forrása. És ekkor megpróbált újra imádkozni. Halkan, dadogva, lassan formálta a szavakat, amelyek nehezen álltak össze mondatokká. Mégis tudta, Isten így is érti és hallja, türelmes és szeretetteljes. Mint régen.

Amint ezt megértette és el is fogadta, a feje kitisztult, és szívében lassan akarássá, majd tetté formálódott a vágy: ugrani! Újra bele akarta vetni magát a védő, óvó „semmi be”, amelyről már tudta, hogy valójában egyet jelent a „mindennel”. Istennel. Mégis félt. Mert akkorra már nagyon gyenge volt. Egyedül nemcsak nem mert, de nem is tudott semmit tenni. Ám Isten megkönyörült rajta. Elvezette egy közösségbe, ahol imádkoztak érte és vele, és abban a pillanatban tudta, itt az idő. És azt is érezte, készen áll.

Behunyta a szemét, és ugrott. Az ismerős ismeretlenbe. Végre hazaindult. Végre hazaérkezett.

(74. évfolyam, 13. szám, 2009. március 29., 11. oldal)

*

Elmondtam én, Ámbris Mariska

„Valaki azt mondta egyszer, a határidő a legjobb múzsa” – gondolta az író, miközben idegesen fel-alá járkált a lakásban. Ami azt illeti, a leadási határidő vészesen közeledett. A napilap szerkesztősége jegyzetet várt tőle a szombati számba, de a múzsát – nem a határidőt, a másikat, akinek a homlokcsókját várják az alkotó emberek – valahol eltéríthették, eddig nem volt érkezése meglátogatni az írót, hiszen csak nem akart elkészülni az a fránya kézirat.

Kiss-Horváth Géza nagyot sóhajtott, és újra leült a számítógép elé. Nekifutott megint. Órákon keresztül kísérletezett, hiába. Aztán dühödten felpattant, vette a kabátját, és elindult, hogy kiszellőztesse a fejét.

Figyelmetlen volt, olyannyira, hogy a lépcsőházban nekiütközött Ámbris Mariskának.

– Tiszteletem az íróúrnak! – üdvözölte őt a nő, majd miután végignézett Kiss-Horváthon, így szólt:

– Ne haragudjon már, hogy ilyet kérdezek, de mi a baj?

– Semmi komoly, épp csak nem tudom, miről írjak… – hangzott a válasz.

– Hát írja meg az én történetemet, ha gondolja. Jöjjön be, író úr, elmondom!

Az író meglepődött, de nem mutatta, elfogadta az invitálást, és követte Ámbris Mariskát a csöpp földszinti lakásba. Közben azon tűnődött, hogy ha most nem lesz is belőle írás, már az megérte, hogy itt lehet. Hiszen bekukucskálhat valakinek az életébe… aztán ki tudja, mi sülhet még ki belőle.

Leült a kopott díványra, és várakozásteljesen a nőre emelte tekintetét. Tulajdonképpen most nézte meg először igazán. Mariska haja őszült, arcát ezer barázda szántotta, körmeit sárgára színezte a nikotin.

Ámbris Mariska megérezte a felé áradó kíváncsiságot és bizalmat. De mielőtt halkan, szégyenlősen belefogott volna élete történetébe, így szólt:

– Ne haragudjon már az író úr, hogy csak úgy megszólítottam, de tudja, néha olyan jó lenne beszélgetni valakivel, és én meg nem nagyon ismerek senkit ebben a házban. Lehet, hogy nem is találja olyan érdekesnek a történetemet, de azt gondoltam, hogy az olyan író ember, mint maga, talán csak kanyarít belőle valamit.

Szóval az úgy volt, kérem szépen, hogy én egy nap elhatároztam, megtudom, miért ért engem annyi szenvedés ebben az életben. Tetszik tudni, faluról jöttem én fel a fővárosba nem is olyan régen. A kis házamat sikerült pénzzé tennem, és ez nagy szó, ugye, a mai nehéz világba’. Ráadásul még ezt a kis lakást is meg tudtam venni magamnak itt a Józsefvárosba’. Igaz, csak húsz négyzetméter, de megvan benne minden, ami kell, hűtő, rezsó, zuhanyozó… És hát még is csak az enyém, tudja. És ráadásul még állásom is van, kérem, reggel hattól délután kettőig dolgozhatok a boltban, tudja, pakolom az árut havi hatvanezer nettóért.

Száz szónak is egy a vége, egyik reggel egy papot láttam bejönni a boltba. Mindjárt tudtam, hogy afféle, mert fekete ing volt rajta, a nyakánál meg az a kis fehér csík, mint a mi plébánosunknak is a faluban. Korán volt, nem volt sok vevő, és valahogy szóba elegyedtünk, egy idő után hívott is az atya a templomába. „Gyere, lányom, misére, ott majd megvigasztal az Isten, meglátod” – aszonta. De én nem bólintottam rá, csak azt ígértem meg neki, hogy egyszer majd megkeresem, hogy meséljen má’ nekem a szenvedésről.

El is mentem a napokban, mert tudja, nem fért a fejembe, hogy mér’ vert engem az anyám, ha kellett, ha nem. És az apám mér’ ivott annyit, hogy menekülnünk kellett előle, ki a hideg éjszakába? És mér’ nem fájt nekem, amikor meghalt az öreg? Mer’ tudja, szinte örültem, amikor a sírásók dobták rá a hideg, fekete földet…

Egyedül maradtunk hát anyámmal, de hamar meghalt ő is, az orvos szerint a sok verést nem bírta a szervezete. Pedig ő már csak olyan volt, hogy soha nem lázadt a sorsa ellen, mindig azt mondta: „Tudod, lányom, mindenkinek megvan a maga keresztje”…

Én fiatal voltam még akkor, amikor elment az anyám, gondoltam, ideje volna már férjhez menni, hozzá is mentem hát gyorsan a Jóskához, mert már rég kerülgetett engem. Szép barna szeme és kackiás bajsza volt az én emberemnek. Sokat dolgozott, volt kis földünk, kevéske jószágunk, gyarapodtunk szépen, ahogy mentek az évek. Gyerekünk nem született, valamiért így volt ez megírva. Nem vert az én uram, áldja meg az Isten, még csak nem is ivott, gondoltam is néha, mivel szolgáltam én meg ezt a nagy szerencsét…?

Aztán egy nap, amikor fáért ment az erdőre, lelőtte egy vadász, aszonta, véletlen találta el őtet, minek kódorgott arra, ahol puskás emberek járnak. Mit tehettem, mentem újra a temetőbe. Most ott nyugoszik az uram is a falu végén, a szülei mellett. Amikor a Jóskám elment, nekem mar nem volt maradásom, tudja, ezér’ vagyok most itt ebbe’ a nagy, hangos városba’.

Nemsoká töltöm be a negyvenötöt. Már nem várok nagy dolgokat az élettől. Ezt meséltem én el nemrég annak az atyának, és arra vártam, hogy ő majd megmondja nekem, mi végre is volt az a sok munka, gyász és küzdelem az életembe’. De ő keveset beszélt. Csak nézett rám a nagy barna szemeivel, figyelmesen hallgatott, néha-néha bólintott. Mielőtt eljöttem tőle, még imádkoztunk is. Mármint ő imádkozott. Én meg voltam szeppenve erősen, nem vagyok én ehhez hozzászokva, nem így voltam én nevelve, kérem. Félve tekingettem a papra, de amikor láttam és éreztem, hogy milyen nyugalom és szeretet árad belőle, arra gondoltam, eljövök én még ide hozzá majd máskor is, tán még elmegyek a misére is, hogy többet halljak az Istenről.

Ugye nem haragszik, író úr, hogy raboltam az idejét? Lehet ebből valami írása magának…?

(74. évfolyam, 32. szám, 2009. augusztus 9., 11. oldal)

*

Az út előttem

„Nem az út a lényeg, hanem a megérkezés” – mondta épp a bemondó, amikor Viola bekapcsolta a televíziót. „Út, megérkezés…” – tűnődött a fiatal özvegy. „Sors” – tette hozzá gondolatban.

És neki megvolt a maga sorsa, ha tetszik, „végzete”. Hivatását szerető fiatal tanítónő volt és öt éve özvegy. Férje, János mérnökként dolgozott, egy munkahelyi balesetben hunyt el.

Violával nagyon szerették egymást, valóban egy test és egy lélek voltak. Minden bánatukat és örömüket megosztották egymással. Gyakran nevettek együtt, és – amiről Viola úgy látta, kortársaikra már annyira nem jellemző – sokat is beszélgettek.

Gyerekük nem született, pedig nagyon szerették volna. Viola háromszor vesztette el magzatát, az orvosok nem tudták megmagyarázni, hogy miért. Ilyenkor János is mindig nagyon szenvedett, mégis erőt vett magán, és „visszavigasztalta”, „visszaszerette” feleségét az életbe. „Ne félj, kedves, megszületik majd az a gyermek, akkor, amikor kell. Van még időnk várni rá, és addig is itt vagyunk mi egymásnak…” – mondta a férje. De aztán meghalt. Váratlanul, fiatalon.

Habár János eltávozott az élők sorából, Viola számára a következő öt esztendőben is jelen volt. Talán ezért sem sírt soha. Hiszen érezni vélte a férfi kedvenc arcszeszének illatát, előfordult az is, hogy úgy tűnt, mintha látná őt reggelenként a fürdőszobatükör előtt állva borotválkozni, és közben még mintha a fütyörészését is hallotta volna. Megesett, hogy esténként, amikor lefeküdt, úgy tűnt, mintha János újra mellette lenne, érezni vélte a közelségét.

Aztán – Viola számára is váratlanul –, bár Jánost soha, egyetlen percre sem felejtette el, egyszer csak elkezdtek megfakulni az emlékek, elhalványult benne a férje hangja, az arca. Azon a vasárnapon, amikor a tévé bemondónőjének szájából elhangzott az a

„Fényév távolság, / csak hallgatom, csak bámulom. / Zengő fényország, / hogy láss csodát, egy életen át. / Nézem tisztaságát, mégsem értem, / hallom hangjait, és el nem érem, / ott a tenger, itt az én hajóm. / Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…”

„Kaszás Attila A padlás című musicalben énekelte egykor – Isten nyugosztalja! – és én valahányszor csak meghallom ezt a régi dallamot, elfacsarodik a szívem, és kis híja, hogy el ne eredjenek a könnyeim…” – mereng Zizi.

A fényország – mióta ő elment – nekem már csak a mennyet jelenti…

A mennyet, ami egy drága hely, mert ott a többiek is várnak, Nanó, a nagymamám, nagyapa, és persze, az én drága, hűséges barátom, Zsemle, a golden retriever…

A mennyben teljes lesz az örömöm, mert újra láthatom őket!

A mennyben teljes lesz az örömöm, hiszen hazatérek...

Hazatérés, Krisztushoz!

Már alig várom!

Csodálatos lesz…! Nem csak a szívemmel látom majd őt, az életem Urát, akit mindenkinél jobban szeretek, aki mindenkinél jobban ismer engem, hanem a szemeimmel is.

Sokszor elképzeltem már, milyen lesz majd, amikor belenézhetek a szemébe, milyen érzés lesz egészen közelről érezni az őt körbeölelő isteni szelídséget, szinte felolvadni benne, és földöntúli erőt meríteni ebből a békességből…

Sokszor elképzeltem már, de aztán persze mindig felébredtem ebből a boldog ábrándozásból…

Mégsem sajnáltam ezeket a szép, színes álmokat, soha, egyetlen percre sem. Hiszen ezek segítettek át a hétköznapok szürkeségén.

Most is erre a másik, igazabb és jobb világra gondolok indulás előtt.

Nem, nem őrültem meg: tiszta szívvel szeretek és akarok élni.

És nem, ez nem menekülés ebből a világból, semmi esetre sem!

Lehet, hogy más álmodozónak tart, de én nem így vélekedem magamról. Szerintem egyszerűen csak reális vagyok.

Szeretem az életet, szeretem az életem, hiszen az élet csodálatos, tele megvalósításra váró tervekkel, nevetéssel és örömmel.

De szeretem azt a másik életet is, ami még csak vár rám, de aminek a létét sokszor már itt, és most is érzem, és ettől nyugodt és boldog vagyok… – gondolja Zizi, miközben elindul a kórházba.

A harmadik kemójára.

És ahogy lépked lefelé – mert úgy érzi, az ő ideje most még nem jött el – a lépcsőházban és még az utcán is csendesen így dúdol magában: „Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…”

És aki csak látja őt – akár ismerős, akár ismeretlen – csak mosolyog.

Hiszen mi mást is tehetne az ember, mikor – tudtán kívül – egy angyallal találkozik…?

– „Ma szerda van, akkor bizony itt az ideje elmenni az újságoshoz és megvenni a kedvenc hetilapomat!” – gondolta Bimbi, és ekként is cselekedett.

Elolvasott néhány interjút és színes hírt, majd pedig a társkereső hirdetéseket böngészte, ki tudja, hátha akad valaki, aki „megfelelő” lenne a számára…

„Sármos hatvanas úr szabadidő tartalmas, kulturált eltöltéséhez konzervatív értékrendű, kedves, csinos hölgyet keres a fővárosból és/vagy annak környékéről. Válaszokat „Hit, remény, szeretet” jeligére kérem a kiadóba.

„Nekem tetszik ez az ember, azt hiszem, írok is rögvest!” – gondolta az ötvenes éveit taposó, vidám, dundi Bimbi, aki körül mindig zajlott az élet, és sokszor hangzott fel itt-ott a nyomában a nevetés.

Bimbi szeretnivaló lény volt, sokan is kedvelték őt, ám a reggeleket és az estéket mégis magányosan töltötte erzsébetvárosi kis garzonjában.

De ma, ezen a ködös téli szerda reggelen hősnőnk úgy döntött, elég volt az egyedüllétből, ideje tenni valamit, kézbe venni a sorsát, e tekintetben is.

– „Nem, nem gondol most a korábbi évek kudarcaira és megaláztatásaira” – határozta el, és meg is írta gyorsan bemutatkozó levelét:

„Tisztelt uram! Hiszem, hogy az élet szép, teli rejtelemmel és értelemmel. Boldog vagyok, de érzem, egy társsal az oldalamon még boldogabb lehetnék. Remélem, hogy az Ön személyében igazi társra találok, akivel jókat beszélgethetünk, és utána nagyokat hallgathatunk a tartalmas csendben. És sokat is tudunk majd nevetni, remélem, mert a nevetés az élet sava-borsa. Nem gondolja…?

Úgy hiszem, nincs is szebb annál, mint amikor két ember együtt tölti élete alkonyát, csendes szeretetben. Kérem, keressen meg, és igyunk meg együtt egy kávét valahol a városban. Üdvözlettel: Bimbi

Megírta a levelet, borítékba tette, leragasztotta, megcímezte, és elindult a postára.

A köd felszállt, és még a nap is kikukucskált a felhők mögül, hogy cinkosan rákacsintson az idősödő, melegszívű, gömbölyded boldogságkeresőre.

A hit, a békesség és az alázat egymás kezét fogva bandukolt a sűrű hóesésben. Közeledett a karácsony, és ők haza akartak érni, mire megérkezik az ünnep. De nagy bajban voltak ám, mert nem tudták pontosan, merre is van az a haza…

         Egymásra néztek hát, és azt mondták, induljunk csak el, az a lényeg, a szívünk és az érzéseink majd elvezetnek bennünket vágyott otthonunkba...

         Az a legfontosabb, hogy elinduljunk, hogy elkezdjük, hogy ne adjuk fel, és ne maradjunk tétlenek! – határozta el a három jóbarát.

         Mert azt gondolták, hogy nincs is rosszabb annál, mintha nem tesznek semmit és csupán csak álldogálnak…

         Ezért tehát egyszer, réges-régen a hit, a békesség és az alázat összekapaszkodva útnak indult.

         Amikor szembejött velük a szeretet, megkérdezték merre, s hogyan menjenek tovább, és ő megmutatta nekik az utat.

         És ők egyre csak mentek, meg nem állva, mentek tovább a szakadó hóban, a süvítő szélben és a fagyban, mert élt bennük a hazaérkezés vágyának reménye, mert útközben erősen elképzelték és nagyon akarták már érezni az otthon melegét, a forró tea illatát és a frissen sült pogácsa és mézeskalács ízét…

         És bár a hit, a békesség és az alázat úgy indultak el, hogy nem tudták pontosan, merre is tartanak, de idővel, azaz minden egyes lépéssel valahogy egyre határozottabban tudták és érezték is, merre és hová kell, hogy vezessen az útjuk.

         Ahogy telt-múlt az idő, úgy vált egyre világosabbá a számukra, hogy mit is kell tenniük: egy embert kerestek, egy igaz embert, akinek szívében lelhetnek otthonra majd.

         Ezért ha a szakadó hóban három furcsa, imbolygó alakot vélsz látni, ne ijedj meg, ne riaszd el, és ne üldözd el őket, hiszen nem tudhatod, hogy nem épp a hit, a békesség és alázat kerültek-e eléd...

         És ki tudja, tán épp a Te szíved lesz majd meleg, békés otthonukká 2015 karácsonyán.

Néha nehéz rálelni arra a bizonyos hivatásra, ami csak a miénk, és ami által mi magunk beteljesedett életet élhetünk... Nos, nekem az írás ez a csoda. A könyvek, a történetek, a mások által életre álmodott mesék világa nekem bizony sokszor szebb, mint maga a valóság.

Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem, hogy minden áldott nap szánjak időt az írásra, mindegy, hogy miről, csak írjak. Íme, most eleget teszek a kérésének és nekikezdek az írásnak.

Mégpedig úgy, hogy mindenkinek, aki megtisztel azzal, hogy küld nekem három szót, főnevet, melléknevet, igét, mindegy -, az cserébe ajándékba kap tőlem egy történetet.

Mindezt merő önzésből, magam miatt teszem. Hiszen az írott szó az életem, és az életem az írás. Ezért ülök most is a gép előtt, hogy írjak. És hogy éljek.

Kedves olvasó, kedves barátom, tarts velem ezen az úton, ha akarod!