„Nem mese ez, gyermek” – jutott Zsombor eszébe Adam Gopnik írásának szállóigévé lett címe, amikor belelapozott a könyvbe, amit szórakozottan, csak úgy találomra emelt le a polcáról.
Camus: Pestis című munkája nehéz falatnak bizonyult, már csak azért is, mert komolyan elgondolkodtatta a fiatal férfit ezen a nyárvégi szombat estén. El kellett, hogy tűnődjön azon, mi az a betegség, baj, és nyavalya, amitől annyira rettegnek, amitől ő maga is olyannyira tart, mint egykor mások a pestistől.
És rájött, hogy ő a magánytól fél a legjobban. A magánytól, amiről az immár szentté avatott Teréz anya azt mondta, hogy „a modern világ leprája a magányosság, és az emberek nem akarják, hogy mások megtudják róluk, hogy leprások.”
Na jó, Teréz anya lepráról beszélt, nem pestisről, de egyik betegség sem kellemes, ahogy a magány sem az.
Ha az egyedüllétet mi választjuk hosszabb-rövidebb időre, az nemcsak rendben van, de szükséges is, hiszen kell a csend az elmélkedéshez, a szembenézéshez, ám az évekig, esetleg évtizedekig tartó magánynál nincs szörnyűbb, legalábbis Zsombor ennél borzasztóbbat nem nagyon tudott elképzelni…
„Remek példát” szolgáltattak ehhez a számára mind a nagyszülei, mind pedig a szülei, akik szótlan, minden – mások előtt is kimutatott és érezhető – gyengédségtől, nevetéstől és jóízű beszélgetésektől mentes páros magányban élték le az életüket egymás oldalán.
Zsombor ezért is volt végtelenül hálás, hogy egymásra találtak Melindával. Még nem voltak túl régóta együtt, ám Zsombor érezte, hogy ők ketten remekül kiegészítik egymást; és a fiú egyre többször gondolt arra, hogy össze kellene kötniük az életüket.
És ma, ma ez a gondolat cselekedetté válik, összetartozásuk immár „egészen hivatalossá” lesz…
Úgy határozott, hogy nem halogatja tovább a döntést, ma este az étteremben, a vacsora után megkéri a lány kezét, aki biztos, hogy igent fog mondani.
*
Melinda izgatottan készülődött. Érezte, sejtette, miről is szól a mai vacsora, hiszen már több mint egy esztendeje voltak együtt Zsomborral, akivel napról-napra mélyült a kapcsolatuk.
Érezte, hogy ma este a fiú felteszi neki a nagy kérdést. És ő igent fog mondani. Magától értődő természetességgel, gondolkodás nélkül.
Zuhanyzás közben dudorászott, megmosta, majd becsavarta a haját. Csak egy kis ideig szárította, a többit a természetre bízta. Tudta, bőven van még ideje estig. Úgy érezte, nagy szüksége is van még arra az egy-két órára, hiszen egyrészt ki kell sminkelnie magát (persze csak diszkréten, hogy úgy nézzen ki, mintha semmi festék nem lenne rajta), másrészt el kell, hogy döntse, mit is vegyen fel…
Mint minden nőnek, így neki is tele volt a szekrénye szebbnél-szebb ruhákkal, de mint minden nő, most ő is úgy érezte, hogy kacatok halma előtt áll, és nincs egy olyan rongya sem, amit felvehetne…
Kivett néhány darabot a szekrényből, sorra próbálva fel őket egymás után. Az egyiket túl szűknek, a másikat túl bőnek találta. A kedvenc szoknyája sem illet az alkalomhoz, a hossza miatt valahogy nagyon konzervatívnak tűnt. Persze, azért miniben sem kellene útnak indulni, mert az meg rövid, ugyebár...
Jaj, de nehéz is ez, amikor az ember lánya tetszeni és megfelelni akar egy férfinak…
Melinda végül is úgy határozott, az a legfontosabb, hogy magának tetsszen, és jól érezze magát a bőrében. Egyébként is, nem a ruha teszi az embert…
Zsombor őt önnönmagáért szereti, nem az öltözetéért.
Felvette hát a kedvenc, elegáns fekete ruháját, és hozzá anyja gyöngysorát, ami decens és visszafogott, és amiről úgy gondolta, illik mind a kellemes olasz étterem hangulatához, mind pedig ehhez a komoly alkalomhoz.
Ahogy bekapcsolta a láncot, óhatatlanul is az anyja, majd a szülei jutottak eszébe. A szülei, akik szótlan, minden – mások előtt is kimutatott és érezhető – gyengédségtől, nevetéstől és jóízű beszélgetésektől mentes páros magányban élték le az életüket egymás oldalán.
Melinda ezért is volt végtelenül hálás, hogy egymásra találtak Zsomborral. Még nem voltak túl régóta együtt, ám Melinda érezte, hogy ők ketten remekül kiegészítik egymást; és a lány egyre többször gondolt arra, hogy össze kellene kötniük az életüket.
És ma, ma ez a gondolat cselekedetté válik, összetartozásuk immár „egészen hivatalossá” lesz…
És amikor ez tudatosodott a lányban, megijedt. Milyen lesz az együttélés, milyen lesz a házasság? Olyan asszony lesz majd ő is, mint az anyja és a nagyanyja, akik – a mesebeli Hamupipőkéhez hasonlóan – nem tettek mást, mint kiszolgálták a család férfitagjait, mondván, ez a nők dolga. Mondván, ilyen az asszonyok sorsa…
De vajon valóban ilyen? Nőnek, asszonynak, anyának lenni nem jelent mást, nem jelent többet, mint egyfajta modern cselédsorsot…?!
„Nem, én ezt nem hiszem, és nem, én ezt nem is akarom!” – határozta el Melinda. Ám szerencsére nem vonta le azt a konzekvenciát, hogy akkor inkább egyedül marad.
Mert azt már világosan látta és tudta, hogy nem az a megoldás, ha elmenekül (egy jegyességet pár éve pont emiatt a félelem miatt felbontott már), hanem az, ha szembenéz a problémákkal és változtat.
Zsombor szeret engem, és én is őt. Nem vagyunk azonosak a szüleinkkel, a szüleinkkel, akik legjobb tudásuk szerint neveltek bennünket. Életet adtak nekünk, aztán úgy bántak velünk, úgy terelgettek bennünket, ahogy tudtak. Nem akartak nekünk rosszat akkor sem, ha nem látták meg, nem értették meg, és nem adták meg mindazt, amire ténylegesen szükségünk volt, szükségünk lett volna, „csupán” azt, ami szerintük jó nekünk és kell nekünk.
A saját életünket éljük, és a saját döntéseinket hozzuk meg. A jókat és a rosszakat is. De persze nem baj, ha hibázunk, csak döntsünk; jól vagy rosszul, de döntsünk. (Mondjuk az is igaz, hogy a nem döntés is döntés…)
„No, ne filozofálj már annyit, Melinda!” – noszogatta magát, és milyen jól tette, mert bizony alaposan elszaladt az idő, ideje volt indulnia, ha nem akart elkésni a vacsoráról.
„Zsombor már vár rám” – gondolta a lány, és mosolygott. Elégedettséget érzett, mert tudta, ők ketten összeillenek, és – sok közös munkával – van is esélyük a boldogságra.
Az élet megajándékozta őket egymással, így hát nem kell félniük a magánytól, a páros magánytól sem; az előttük álló közös út, ha rögös is lesz olykor, ám mégis telve lesz mások előtt is kimutatott és érezhető gyengédséggel, nevetéssel és jóízű beszélgetésekkel.
