„Az Úr ma is gyógyít!” – adatik tudtára mindenkinek. A férfi, akinek a telefonjából érkezik a sztentori hang, a bizonyságtételt a zsúfolt orvosi váróban hallgatja, mit sem törődve azzal, mások mit szólnak hozzá, hisznek-e ebben a kijelentésben vagy sem, vagy egyáltalán, zavarja-e őket ez a hangerő vagy sem.

            Engem, aki türelmetlenül várja, hogy végre-valahára a recepciós pulthoz szólítsák, bevallom, eleinte nagyon is irritált ez a számomra nem túl kívánatos közjáték.

            Idővel azonban már cseppet sem vagyok dühös erre az ismeretlen férfira, sőt! Egyenesen irigylem. Mert rádöbbenek, hogy ő akarva-akaratlan, de nem tesz mást, minthogy a gyakorlatba ülteti át az evangéliumban olvasható és mindnyájunk által jól ismert ún. „missziói parancsot”, amit Krisztus hagyott örökül egykori és mai tanítványaira egyaránt: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,18–20)

Ez az ismeretlen keresztény mondhatni, „direktben” próbál meg eleget tenni ennek a kérésnek – talán nem is tudatosan.

Ám ha mégis, vajon ennyinél marad „csupán”...?

„Jól »megtéríti«” a fáradt, beteg, többnyire idős emberekből álló seregletet – mert esetleg azt hiszi, ez lesz a nyílt téri videózás következménye –, és aztán…?

Harsog az evangélizáció – és ezt követően vajon mi fog történni…? Bevallom, ezt nagyon szeretném megtudni… Minden bizonnyal ez volt az oka annak, hogy a türelmetlen várakozás szinte gyermeki kíváncsisággá változott bennem.

Vajon akad majd valaki, aki odalép hozzá – és nem azért, hogy azt mondja, túl hangos a telefonja, halkítsa már le, hanem azért, hogy az Isten gyógyításáról kérdezze...? – morfondíroztam magamban.

Volt rá időm. Hiszen úgysem tehettem mást, minthogy álltam az igencsak lassan haladó sorban, és azt vártam, hogy a kijelzőn végre az én számom jelenjen meg, és mehessek térdröntgenre…

            Egy gondolat eközben nem hagyott nyugodni: Vajon neki könnyebb, akinek a maroktelefonja kérés nélkül harsog, vagy annak, aki a csendesebb, szelídebb módját választja – semmi esetre sem a „térítésnek”, hanem csak úgy általában a keresztény életnek...?

            És bár azonnal érzem, nincs értelme mérlegelni, a kérdés önkéntelen: Vajon melyik a „jobb”…? De legfőként: vajon melyik a hitelesebb, az „igazibb”?

És egészen személyesen: Én a magam részéről melyikkel tudnék inkább azonosulni…?

Úgy véltem, hogy vallásos műsort hangosan hallgatni nyilvános helyen „könnyű”. Hiszen nem biztos, hogy lesz, aki odalép, és kérdez. (Ha kérdez, akkor már persze korántsem olyan egyszerű a helyzet…)

            Persze, lehet velem nem egyetérteni, de akkor és ott, a sorban állva azt gondoltam, hogy a szóval (és csenddel), a szóval és tettekkel, vagyis életünk egészével róla, Istenről, és az ő kegyelméről, irgalmáról és szeretetéről bizonyságot tenni, ma, hiteles és önazonos módon, soha nem kényszeredetten, hanem magától értődő természetességgel, belső tartással és derűvel, ráadásul mindenhol és mindenkor sokkalta nehezebb. De nem lehetetlen…

            Amikor dolgom végeztével kiléptem az ajtón, tudtam, hogy most jóval több történt annál, minthogy túlestem egy gyors orvosi vizsgálaton.

Fentről emlékeztettek arra, hogy a feladat adott. Mert az Úr – ahogy egykor – most is keresi a sebzett szívűeket, a magányosokat, azokat, akik magukat elveszettnek érzik. Ő ma is gyógyítani akar, és ehhez tanítványának hív, eszközeként használ minket is. Engem is.