A reggeleket szerette a legjobban Géza. Mindig nyugodtan aludt, és óramű pontossággal ébredt. Majd elkezdte a napot; mindig ugyanúgy. Mert szerette a kiszámítható ismétlődést és a szertartásokat. Tehát: kinyitotta a szemét (pontban ötkor), és bekapcsolta az ágya melletti éjjeliszekrényen lévő rádiókészüléket, hogy hallja a legfrissebb híreket a Kossuth rádióban, majd felkelt, és feltette jó öreg kotyogós kávéfőzőjében az elmaradhatatlan reggeli kávét. Míg az lefőtt, a reggeli tornát végezte, nyitott ablak mellett.

A rituálé azután mosakodással, öltözéssel és az ágy bevetésével folytatódott. Csakis ezt követően kerülhetett sor a reggelire: a vajas kiflire és a forró kávéra tejszínhabbal. Majd elkészítette a szendvicset (ebédre), vetett még egy szeretetteljes pillantást változatos kaktuszgyűjteményére, és Géza hatkor már indult is.

Utálta a tömeget és a sok embert, de a tömegközlekedés igénybevétele nélkül ugyebár képtelen lett volna arra, hogy eljusson a céghez. A nemszeretem tevékenyég mégis boldoggá tette a reggeleit, különösen akkor, ha jutott neki ülőhely is a buszon.

Holott gyakran érezhető volt a stressz, ő azt mindig ki tudta zárni, mert úgy szemlélődött, hogy közben befelé figyelt, a maga csendes, zárt világába. Olyan technika volt ez, amit, ha kérték volna rá, nehéz lett volna megmagyaráznia másoknak. És bár kivitelezni sem volt könnyű, ám Géza tökélyre fejlesztette, ami voltaképp nem is csoda. Hiszen már kisgyermekkora óta a maga zárt világában élt.

Reggelenként tehát azt tette, amit nagyon szeretett: nézte az éledező várost, a munkába siető embereket, az iskolába induló szülőket és gyerekeket. A kutyasétáltató néniket és a hajléktalanokat.

A stressz számára a munkahelyén kezdődött, a portásfülke nyugalmában, még ha ez paradoxnak tűnhet is. Az ok prózai volt: a nagyfőnök. Aki jött, mindig pontban kilenckor, bár ez volt a ritkább eset, mert a 10 órát jobban preferálta. Egyszóval amint megérkezett a „nagy ember”, Géza tudta, hogy két dologra számíthat tőle: vagy jó napja van, és akkor szimplán csak levegőnek nézi, vagy rossz napja van, és akkor – valamely mondvacsinált okkal – elkezd vele kiabálni. Mert valakin ki kell, hogy töltse a dühét.

Beleköthetett például abba, ha valaki a cégtől épp akkor hívta a portát, amikor ő érkezett.

– „Tegye már le azt a telefont, jóember, amikor itt állok az orra előtt! Beállnék az autóval végre, ha méltóztatná kinyitni azt a rohadt kaput! Gondolom, meg tudja tenni, hiszen nem kell hozzá nagy IQ, csak egy gombnyomás az egész és ez ugye, még magának is menne, nem…?!” – és így tovább.

Majd miután kidühöngte magát, szó nélkül távozott. Soha nem nézett vissza és soha nem kért bocsánatot.

Géza csak nyelt, egyre nyelt, és nem tudta, maga sem hitte volna, hogy a dühe és a fájdalma csak fokozódik, de ezt nem meri nemhogy átérezni, szabadjára engedni, de még bevallani sem. Hiszen három óra után, útban hazafelé mindig minden helyreállt, amikor a buszról újra nézhetett másokat.

Majd amint hazaért, mindig hosszan szemlélhette és gondozhatta szeretett kaktuszait, miközben a rádióból klasszikus zene szólt. Ilyenkor – amikor minden a megszokott helyére került – ismét rendben volt az élet. Visszatértek a színek és a fények; és semmi rossz nem létezett többé.

Egy reggel, mikor Géza a szokott mellőzést, vagy szidalmakat várta, semmi nem történt. Pontosabban nagyon is sok minden történt: a „nagy ember” nem jött többé. Különféle pletykák keringtek az eltűnéséről, amik még Gézához is eljutottak. Egyesek tudni vélték, hogy felmondott, és továbbállt egy multihoz- Mások a kirúgást emlegették, de akadtak olyanok is, akik infarktusról suttogtak.

Ettől kezdve Géza élete megváltozott: maradéktalanul boldoggá lett. Innentől fogva nem volt más, csupán ő, a kávé, a rádió, a kaktuszok és az emberek – elérhetetlen távolságban. Tehát csakis a béke és a nyugalom.

*

A reggeleket szerette a legjobban Géza. Mindig nyugodtan aludt, és óramű pontossággal ébredt. Majd elkezdte a napot; mindig ugyanúgy. Mert szerette a kiszámítható ismétlődést és a szertartásokat. Tehát: kinyitotta a szemét (pontban ötkor), és bekapcsolta az ágya melletti éjjeliszekrényen lévő rádiókészüléket, hogy hallja a legfrissebb híreket a Kossuth rádióban, majd felkelt, és feltette jó öreg kotyogós kávéfőzőjében az elmaradhatatlan reggeli kávét. Míg az lefőtt, a reggeli tornát végezte, nyitott ablak mellett.

A rituálé azután mosakodással, öltözéssel és az ágy bevetésével folytatódott. Csakis ezt követően kerülhetett sor a reggelire: a vajas kiflire és a forró kávéra tejszínhabbal. Majd elkészítette a szendvicset (ebédre), vetett még egy szeretetteljes pillantást változatos kaktuszgyűjteményére, és Géza hatkor már indult is.

Utálta a tömeget és a sok embert, de a tömegközlekedés igénybevétele nélkül ugyebár képtelen lett volna arra, hogy eljusson a céghez. A nemszeretem tevékenység mégis boldoggá tette a reggeleit, különösen akkor, ha jutott neki ülőhely is a buszon.

Holott gyakran érezhető volt a stressz, ő azt mindig ki tudta zárni, mert úgy szemlélődött, hogy közben befelé figyelt, a maga csendes, zárt világába. Olyan technika volt ez, amit, ha kérték volna rá, nehéz lett volna megmagyaráznia másoknak. És bár kivitelezni sem volt könnyű, ám Géza tökélyre fejlesztette, ami voltaképp nem is csoda. Hiszen már kisgyermekkora óta a maga zárt világában élt.

Reggelenként tehát azt tette, amit nagyon szeretett: nézte az éledező várost, a munkába siető embereket, az iskolába induló szülőket és gyerekeket. A kutyasétáltató néniket és a hajléktalanokat.

A stressz számára a munkahelyén kezdődött, a portásfülke nyugalmában, még ha ez paradoxnak tűnhet is. Az ok prózai volt: a nagyfőnök. Aki jött, mindig pontban kilenckor, bár ez volt a ritkább eset, mert a 10 órát jobban preferálta. Egyszóval amint megérkezett a „nagy ember”, Géza tudta, hogy két dologra számíthat tőle: vagy jó napja van, és akkor szimplán csak levegőnek nézi, vagy rossz napja van, és akkor – valamely mondvacsinált okkal – elkezd vele kiabálni. Mert valakin ki kell, hogy töltse a dühét.

Beleköthetett például abba, ha valaki a cégtől épp akkor hívta a portát, amikor ő érkezett.

– „Tegye már le azt a telefont, jóember, amikor itt állok az orra előtt! Beállnék az autóval végre, ha méltóztatná kinyitni azt a rohadt kaput! Gondolom, meg tudja tenni, hiszen nem kell hozzá nagy IQ, csak egy gombnyomás az egész és ez ugye, még magának is menne, nem…?!” – és így tovább.

Majd miután kidühöngte magát, szó nélkül távozott. Soha nem nézett vissza és soha nem kért bocsánatot.

Géza csak nyelt, egyre nyelt, és nem tudta, maga sem hitte volna, hogy a dühe és a fájdalma csak fokozódik, de ezt nem meri nemhogy átérezni, szabadjára engedni, de még bevallani sem. Hiszen három óra után, útban hazafelé mindig minden helyreállt, amikor a buszról újra nézhetett másokat.

Majd amint hazaért, mindig hosszan szemlélhette és gondozhatta szeretett kaktuszait, miközben a rádióból klasszikus zene szólt. Ilyenkor – amikor minden a megszokott helyére került – ismét rendben volt az élet. Visszatértek a színek és a fények; és semmi rossz nem létezett többé.

Egy reggel Géza arra gondolt, hogy ma, a születésnapján tesz valami szokatlant: bevisz néhány kaktuszt a kis fülkéjébe, hogy az öreg tranzisztoros rádión kívül ezáltal is otthonosabbá tegye azt.

Nem sokkal azután, hogy berendezkedett, megérkezett a „nagy ember”, aki aznap különösen is rossz passzban volt. Olyannyira, hogy megszokott kiabálása egy idő után dühromba csapott át, aminek az lett az eredménye, hogy vöröslő fejjel egymás után vágta földhöz a kaktuszos cserepeket. Mire az utolsóval is végzett, úgy-ahogy megnyugodott és elviharzott.

Géza bénultan ült egy darabig, majd szótlanul összetakarította a romokat. Miközben hazautazott, nem nézte az embereket, a lakásban sem kapcsolta be a rádiót. Több órát aludt – ruhástul –, és csak este ébredt fel arra, hogy fázik.

Felkelt, ágyneműt cserélt, hosszasan zuhanyozott, majd aludt tovább. Reggel csörgött az óra. Ébredés után bekapcsolta a rádiót, ahogy mindig. Ment minden a szokott rend szerint, csak a torna és a szendvicskészítés maradt el. És mivel ezek elmaradtak, előbb is indult, mint máskor, de mielőtt kilépett volna az ajtón, még egy darab rongyot is tett a táskájába, majd bezárta a lakást. Nem látott, nem hallott, nem gondolkodott, nem érzett.

Amikor célhoz ért, a cég melletti kisboltban vett egy üveg alkoholt az olcsóbb fajtából, és egy doboz gyufát is vásárolt. Ezután bement a fülkéjébe és várt. A „nagy ember” tízkor érkezett, és átnézett rajta.

Géza a távozása után pár perccel eredt a nyomába. A folyosók kihaltak voltak, senki sem állította meg. Kezében az alkoholos üveg, benne a rongy, zsebében a gyufa. Megállt a „nagy ember” irodája előtt, meggyújtotta a kanócot, kivágta az ajtót és bedobta a házilag készített Molotov-koktélt. Egy pillanat műve volt az egész. A tűz nyomában pusztulás maradt, és még valami más: egyfajta furcsa, megmagyarázhatatlan béke és nyugalom.