– „Vele biztos nem stimmel valami, homokszem kerülhetett a rendszerbe” – gondolta Szuzie. Mert valahányszor várandós vagy kisgyermekes anyákat látott, benne bizony nem mozdult meg semmi… Nem érezte, soha nem érezte, hogy anya akarna lenni. Akkor sem, amikor a húszas évei elején egyre többen emlékeztették arra, hogy múlik az idő, és bizony ketyeg, egyre veszettebbül ketyeg az a bizonyos biológiai óra…
Azt természetesen ő maga is érezte, hogy idősödik, de soha nem érezte, soha nem gondolta azt, hogy lemaradt volna valamiről… Még úgy sem, hogy tisztában volt vele, hogy nem találta meg valódi hivatását. A munkája csak egy munka volt, ami örömet nem szerzett neki ugyan, de szüksége volt rá ahhoz, hogy legyen miből megélnie.
Nem volt tehát karrieristának mondható. Nem volt nagy baráti köre, vagy különleges hobbija sem. Nem volt érdekes ember. Teljesen átlagos valaki volt, majdhogynem unalmas, és ezzel ő maga is tisztában volt.
Ez a tény nem dobta fel, de nem is keserítette el. Egyszerűen elfogadta, hogy ő ilyen, sőt, egy idő után már nem is akart más lenni. Egyedül élt, csendesen, a maga zárt kis világában. Igaz barátai, jó ismerősei a könyvei (és úgy általában a könyvek) voltak csupán.
Egy-egy jó kötet társaságában soha nem érezte magát egyedül, a történetek szereplői az ő számára csaknem olyan elevenek voltak, mint a hús-vér emberek. Néha akár még igazabbak és élőbbek is, mint ők. Nem csoda hát, ha minden szabad percét a könyvtárban töltötte
Munka után szinte kivétel nélkül mindig oda sietett. A könyvtárosok eleinte csodálkoztak azon, hogy miért tölti minden idejét a kötetek közt ez a csendes, szelíd fiatal nő, de aztán annyira megszokták már a jelenlétét, hogy szinte hiányzott nekik, amikor néha-néha nem jött el.
Egy nap egy új könyvtáros állt munkába. Amikor meglátta Szuzit, azonnal érezte, hogy rokonlélek, ő is a regények szerelmese. Szóba is elegyedett hát a lánnyal, aki ettől nagyon zavarba jött, nem igazán tudta kezelni a helyzetet. Érezte, hogy „valami van a levegőben”, és azt is, hogy ez a fiú igazán kedves, és nem akar ártani neki, de nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy valaki nem egyszerűen csak emberként, hanem nőként kezeli őt.
Szelíden és szégyenlősen ugyan, de hosszan ellenállt minden óvatos, ám kitartó és szűnni nem akaró hódítási kísérletnek. Félelmei, bizalmatlansága és persze az önbizalomhiánya tették őt óvatossá.
A fiú – a szerelmével és a türelmével – lassan érte csak el azt, hogy Szuzie letegye a páncélját.
Idővel elkezdtek találkozgatni egymással a könyvtár falain kívül is, és számos közös programot szerveztek: elmentek együtt színházba, moziba, kiállításra és kirándulni is.
Sokáig barátok voltak csupán, de idővel – a fiú kitartásának köszönhetően – Szuzie is „megengedte magának” a szerelmet.
Hamarosan ott tartottak, hogy már a házasságot tervezgették. És ahogy az már ilyenkor lenni szokott, eljött az a nap is, amikor együtt töltötték az éjszakát.
Szuzie igazából – bár kedvelte a fiút –, nem vágyott a szexre, a csókokat és a simogatásokat, öleléseket szépnek találta, de nem vágyott másra és többre.
Ám úgy gondolta, ezzel tartozik neki, ezt „meg kell adnia”, ha már olyan sokáig várt rá, ha már annyi mindent megtett érte, ha már ilyen kedves, ha már annyira szereti, hogy még el is venné őt…
És igazság szerint már egészen kezdte megszokni azt is, hogy nincs olyan egyedül. És már nem is akart egyedül maradni többé. És ha ennek a szüzessége az ára, ám legyen.
– „Úgyis össze fogunk házasodni” – volt az utolsó dolog aznap este, mielőtt „túlesett volna” azon, amin tudta, hogy túl kell esnie, hiszen nem gyerek már. Csak abban reménykedett, hogy az egész nem lesz majd annyira szörnyű...
Tévedett. Biztos volt benne, hogy az altestében érzett éles, hasító fájdalmat soha nem fogja tudni elfelejteni…
Bár természetesen tanult biológiát, ám Szuzinak az olyan földi dolog, mint a védekezés, még csak eszébe sem jutott. Nem mintha buta lett volna vagy felvilágosulatlan, de annyira zavarban volt, és olyan nagyon szégyellte magát már csak annak a gondolatától is, hogy valaki előtt anyaszült meztelenül kell mutatkoznia, illetve attól, hogy egy férfi ruhátlanul áll előtte, hogy ez nem jutott az eszébe.
Másnap reggel pedig nem érzett mást, mint valami furcsa, belső ürességet.
És nem emlékezett másra, csupán a saját suta mozdulataira (bár többnyire inkább csak feküdt, és hagyta, hogy megtörténjenek a dolgok), a fiú által kiadott „érdekes” hangokra (meg is ijedt, hogy esetleg rosszul van-e, hogy ő, Szuzie tehet róla, mert rosszul csinált valamit), és a már emlegetett éles fájdalomra.
Másnap reggel azt kérdezte magától: „Ennyi lett volna…?!” És nem értette, mások miért vannak oda ezért az egészért, mikor semmi szép, semmi jó, és semmi emelkedett nincs benne.
Ránézett a fiúra, aki mellette aludt, és azon tűnődött, ki ez az idegen, és ő vajon mit keres mellette…?!
A zuhany alatt állva már tudta, az lesz a legjobb és legbecsületesebb, ha lemondja az esküvőt. Ennyivel tartozik neki és magának is. Ennyit megérdemel a fiú is és ő is.
Szuzi számára nehéz, nagyon nehéz volt ez a bizonyos beszélgetés, alig találta a megfelelő szavakat. A fiúnak mindez persze nagyon fájt, és mélyen megsebezte, de látta a lányon, hogy nem „direkt” tette ezt vele, hanem nagyon riadt, nagyon fél. Tőle. Az érintésétől. A szerelmétől. A közös élettől. Még az sincs kizárva, hogy magától az élettől is…
Megsértették ugyan a büszkeségét, de a kezdeti dühödt kiabálás, majd az azt követő könyörgés után a fiú valahogy érezte és tudta, ha kicsit is szereti, akkor el kell engednie ezt a furcsa lányt, mert az csak engedelmeskedett neki, de nem értette és nem szerette őt igazán. Nagyon sokára jött rá erre, ám amikor tisztán látott, sajnálta a lányt. Valami mást érdemelt volna. Valaki mást. Ahogyan ő is. Ezért egyszer csak végleg távozott és nem kereste Szuzit többé.
Szuzie-nak több időre volt szüksége ahhoz, hogy feldolgozza a történteket.
Hogy szembenézzen a múltjával, az érzéseivel, és a kétségeivel.
A körülmények kényszerítették az önvizsgálatra. Azok után ugyanis, hogy Szuzie élete – a könyvtári látogatások kivételével – visszatért a régi, megszokott kerékvágásba, egy reggel hányingerre ébredt. Majd másnap megint. És megint. Megrémült, mert nem tudta, mi lehet a baja. Orvoshoz ment. És még inkább megijedt akkor, amikor a doktor azt mondta felé fordulva és sugárzóan mosolyogva: „Nincs semmi baj, kisasszony, Ön várandós!”
Szédelegve távozott a klinikáról, és nem tudta mi tévő legyen, hiszen fogalma sem volt arról, mit is jelent az anyaság...
– „Anya én…?” Nem, az nem lehet…! Hiszen nem is tudom, hogy az mit is jelent igazából… És egyébként is, hogyan tudnék egyedül, apa nélkül felnevelni egy gyereket…?!”
A védekezése ezután egyszerűen ösztönös volt: egyszerűen nem vett tudomást a terhességéről. Nem tudatosan ugyan, de eldöntötte, hogy ez a magzat egyszerűen nem létezik.
És ki tudja, a formálódó élet talán megérezte, hogy nem látnák szívesen. Egy reggel görcsökre és vérzésre ébredt. Arra még volt ereje, hogy taxit hívjon és felöltözzön, majd bemenjen a kórházba. Az előcsarnokban azonban elájult, és hogy utána mi történt, arra már nem emlékezett.
Egy kórházi ágyban tért magához. Egy orvos jött be hozzá, és elmondta, mennyire sajnálja, ami történt. Elmondta, hogy sok vért veszített ugyan, de mivel fiatal, erős és egészséges a szervezete, lehet még gyermeke. Aztán magára hagyta őt.
– „Gyermek. Ha majd egyszer tényleg meri. Ha majd egyszer igazán akarja. Ha itt lesz hozzá a társ. Ha itt lesz az ideje. Hiszen nincs hová sietni, még van idő, még van ideje. Még bőven ráér ezzel… Még ráér eldönteni, hogy akar-e gyereket, vagy sem, ugye…?” – győzködte magát, hogy elnyomja azt az egyre erősödő belső hangot, amelyik azt mondja: – „Csak gyereket ne, csak gyereket ne, jaj, bármit, csak azt ne...!"
De talán elhallgat ez a hang egyszer, ki tudja…
Az idő minden sebet begyógyít, azt mondják.
És addig…?
Addig maradnak a régi, hű barátok, a könyvek, és egy másik, egy szebb, egy jobb világ.
A képzelet világa.
