Az író meredten nézett maga elé. Nem egyszerűen csupán a levegőbe bámult, hanem a számítógép képernyőjét bűvölte. Egészen pontosan az üres képernyőt.

– „Valamit írni kell, valamit írni kellene, mert különben baj lesz… Megesz a szerkesztőm, és felnégyel, lefejez, vagy ki tudja, mit tesz velem a kiadóm…”

„Kedves Múzsa! Amennyiben ideje engedi, kérem, legyen szíves nálam tiszteletét tenni. Segítsége jelen esetben nélkülözhetetlen, mondhatni, életbevágóan fontos lenne.

Mély tisztelettel üdvözli régi híve: Gusztáv, az író”

Kár is tagadni: Gusztáv, a neves író bizony alkotói válságban volt, úgy érezte, kiírta magát, és nemhogy egy épkézláb mondat, de egy épkézláb szó sem jut az eszébe…

Úgy döntött, nem szenved tovább, elmegy, sétál egy nagyot, hogy kiszellőztesse a fejét, ki tudja, hátha az segít. Kertes házban lakott a település szélén, külvárosi, csendes, családi házas környezetben, ahogy mindig is szerette volna. Első könyve akkora siker lett, hogy a honoráriumból teljes körűen fel tudta újítani ezt a csepp, ám igencsak öregecske lakot, a nagyszülei házát, ami igen kedves volt a szívének. A házacska az alapos munkálatoknak köszönhetően kényelmessé és korszerűvé vált. Berendezései, az öreg bútorok, a régi képek, a sok apró, személyes emlék azonban hűségesen őrizték a múltat.

Innen, szeretett otthonából indult sétára Gusztáv kora délután, sálat és kalapot véve fel indulás előtt, hiszen már igencsak ősziesre fordult az idő. Nézte a természet csodás színeit, a kutyákat sétáltató embereket, a gyerekeket, akik anyjuk kezét fogva csacsogtak.

Csak ment, csak ment, nézett és figyelt, „anyaggyűjtő üzemmódra váltott” – mint mindig, valahányszor emberek közé tévedt, de igazából nem gondolt semmire.

Tán így fordulhatott elő az, hogy észre sem vette, hogy milyen messzire távolodott az otthonától. Akkor szembesült azzal, hogy már a városban járhat, amikor csengőszót hallott. Egy antikvárium ajtaján lépett ki éppen valaki, ezért szólt a csengő. A távozó majdnem nekiütközött Gusztávnak.

– „Bocsánat!” – mondta az ismeretlen úriember.

– „Én kérek elnézést!” – felelte Gusztáv, és afféle jelnek véve a történéseket, belépett a régi könyvek birodalmába. És mosolygott. Mivel könyvek közt lehetett, azonnal otthon érezte magát, és a számára oly kedves közegben azonnal minden bújáról-bajáról megfeledkezve nézelődni kezdett.

Azaz csak kezdett volna, mert az antikvárius megakadályozta őt abban, hogy maradéktalanul belemerüljön a szemlélődésbe.

– „Jó napot kívánok, miben segíthetek?” – „zavarta meg” egy kedves, meleg női hang.

Gusztáv felnézett, és érezte elveszett… Elveszett a fiatal szőke lány valószerűtlenül kék szemeiben…

– „Ö… Én… Nem is tudom…” – válaszolta Gusztáv, miközben teljesen hülyének érezte magát, és azon igyekezett, hogy zavarát leplezve értelmesen tudjon válaszolni és viselkedni, ami jelen pillanatban igencsak a nehezére esett. Úgy érezte magát, mint egy bakfis, és azt kívánta, bárcsak nyílna meg alatta a föld…

A föld persze nem nyílt meg, és lassan Gusztáv is összeszedte magát, lévén mégiscsak a szavak embere. Eleinte felszínes és udvarias, később egyre komolyodó csevegésbe kezdett a szőke tündérrel, akiről hamarosan kiderült, hogy nemcsak szép, de kedves és okos is.

Hogy ne távozzon üres kézzel, két kedvenc könyvét vette meg újra (hiszen természetesen már voltak saját példányai): Pascal Merciertől az Éjféli gyors Lisszabonba című kötetet, valamint Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyéka című művet.

A tavaszi zsongással és a lány arcának képével a szívében szinte repült hazáig. Készített magának egy kancsó forró teát sok mézzel és citrommal, majd írni kezdett, és csak akkor hagyta abba a munkát, mikor a konyhai kakukkos óra az éjfélt ütötte. 436 oldalt (!) írt tele…

A könyvében a bánat és az öröm egyaránt keveredett (ahogy az életben is). Mesét írt. Egy régi mesét egy ocsmány öregasszonyról, aki csupán azért volt olyan embertelenül csúnya, mert soha senki nem szerette. Az asszony belekeseredett, beleőszült a magányba és az elutasításba. A fájdalomba, hogy nem akadt senki ezen a világon, aki szívét-lelkét, valódi énjét meglátva tiszta szívvel tudott volna örvendezni neki.

Ám egy nap, amikor korán reggel, hajnalok hajnalán épp vajat köpült erdei házikója ajtaja előtt ülve, egyszer csak arra lett figyelmes, cérnavékony gyermekhangocskát hallott.

Azt hitte, csupán képzelődik, de nem. Egyszer csak egy kislány bukkant fel, aki szőke volt, mint egy angyal. Már éppen elkezdett volna kárálni vele, hogy ugyan mit keres itt, és egyébként is takarodjon innen, de azonnal, amikor két dolgot vett észre: egyrészt azt, hogy egy kutya is van a kislánnyal, egészen pontosan az vezeti őt; másrészt pedig azt, hogy ez a boldogan, önfeledten éneklős kislány bizony vak.

Ezen úgy meglepődött az öregasszony, hogy még bosszankodni, szomorkodni, sőt, még zsörtölődni is elfelejtett.

Beszélgetni és játszani kezdett a kislánnyal meg a kutyájával. Enni és inni is adott nekik. Szinte röpült az idő, így a kislány és a kutya végül az öregasszonynál töltötte az éjszakát, persze csak azok után, hogy még időben, még világosban elküldtek egy postagalambot is az aggódó szülőknek.

A kislány aztán másnap – a bőséges reggeli után – illedelmesen megköszönt mindent, ahogy az egy jólnevelt kislányhoz illik, de előtte még megölelte és megpuszilta a csúf öregasszonyt, meg is simogatva közben kortól, haragtól és szenvedésektől aszott arcát, majd hazaindult a szüleihez és a testvéreihez.

A néne még sokáig állt háza ajtajában, és hosszan nézte, ahogy egyre távolodnak ők ketten: az angyalarcú kislány és a kutyája.

Annyira figyelte őket, hogy észre sem vette, hogy sír. Könnyei csendben és hosszan peregtek öreg, ráncos arcán.

Hirtelen azonban gyengeség fogta el, így egy idő után leült az ajtó mellett álló székére, hogy folytassa a munkát. Ám nem tudta, hirtelen a szívéhez kapott, majd mélyet sóhajtva örökre távozott ebből a világból.

Boldog, földöntúli mosollyal az arcán, mindennel és mindenkivel megbékélve.