– „Az otthon nem más, mint a béke szigete. Persze, csak szerencsés esetben. Ha apád nem alkoholista, nem ver téged és az anyádat, és messze elkerül a molesztálásnak még az árnyéka is.

Az otthon a béke szigete akkor, ha a csendet nem veri fel a folyamatos veszekedés, egymás állandó hibáztatása, és akkor, ha nem az a fajta csend uralja a teret, ami leginkább egy néma sikolyhoz hasonlít. Megfagy ott a szív és a lélek, és az egyetlen lehetséges út csakis a menekülés...

D. kifújta a füstöt, és messzire nézett, a láthatókon túlra, mert elborították az emlékek. De ő megrázta magát. Nem akart emlékezni, nem akart visszanézni soha többé. Épp ellenkezőleg: felejteni akart, felejteni mindent, mindenáron.

14 évesen menekült el, olyan középiskolát választott, ami nem a városukban volt. Hétvégente sem ment haza, akkor is inkább a koleszben maradt. A szünetekben azonban sajnos, mennie kellett. Ám amint betöltötte a tizennyolcat, hátat fordított mind az apjának, mind pedig az áldozatszerepet elszenvedő (vagy betöltő, ki tudja?) anyjának.

Szabaddá tette magát tőlük, és eldöntötte, hogyha valaha lesz családja, ő mindent másképp csinál majd. Nem követi el a szülei hibáit, akiknek az életen kívül semmiért nem tud köszönetet mondani.

Sokszor elképzelte, milyen lehet egy „igazi” család: Ahol két egymást szerető ember él együtt, egy fedél alatt, az valóban a béke szigete. A nyugalom helye. Kicsit olyan, mint a világító, utat mutató fény a sötétségben.

Egy sötét, sokszor stresszes, rohanó, türelmetlen, szürke és magányos világban – gondolta D., miközben háza teraszán cigizett.

Hétfő este volt, nemrég ért haza, holtfáradtan, és csak állt kint, a kellemes tavaszi időben. Azért ment ki a friss levegőre, hogy ne gondolkodjon, hogy senkin és semmin ne kelljen elmélkednie. Ám az agy ravasz dolog, önálló életet él, akár akarja az ember, akár nem.

Neki ugye, van családja, felesége, gyerekei, meg minden, ami kell, de vajon van-e valódi otthona…? Erre a kérdésre nem tudott megnyugtató választ adni magának.

– „Ah, mi a francnak kell annyit agyalni, az csak ártalmas, az a sok hülyeség!”

– „Fiam, az életet élni kell, nem filozolfálgatni folyton, hiszen az senkinek sem segít úgy sem” – mondta mindig az apja.

Ő akarva-akaratlanul is megfogadta a tanácsot. Nem gondolkodott, csak létezett. Nem érzett, csak létezett. Tette a dolgát, mint egy gép.

Amikor úgy érezte, eljött az ideje, feleségül vette az első olyan lányt, akit tudott. Egy lányt, akin látszott, nagyon akarta már, hogy elvegye végre valaki.

Hát, ez a valaki ő lett, D.

Soha nem beszéltek róla, de D. biztos volt benne, hogy nagyon jól tudják mind a ketten: csak azért vannak együtt, hogy ne legyenek olyan egyedül.

Nem volt köztünk sem veszekedés, sem gyilkos csönd. Csupán a valódi érdeklődés nem volt meg egyikükben sem a másik iránt. Egymás mellett éltek, nem együtt, egymás mellett, valójában minden és mindenki iránt közönyösen.

Ezt most D-nek is be kellett látnia. Most, amikor hétfő este csupán egy, a reggelinél jóval üresebb lakás, és egy cetli várta. Azután ment ki rágyújtani, hogy elolvasta, mit írt neki a felesége: „Ennek így semmi értelme. Nem bírom tovább. Keress valaki mást. Én összecsomagolok, és elmegyek. Viszem a gyerekeket is. Az ügyvéd majd keres a válási papírokkal. Minden rendben lesz, ebben biztos vagyok, gyorsan lezajlik majd az eljárás, gond nélkül. Legyen minden a Tiéd, ha akarod, a lakás, meg a kocsi is. Nekem elég a telek. Azt hiszem, ez korrekt így, nem?

Tudom, nem vagy rossz ember, de talán a család és az otthon több, mint magány és valamiféle állandósult szomorúság. Több, mint a sötétség. Fénynek kellene lennie…” P.