„Fényév távolság, / csak hallgatom, csak bámulom. / Zengő fényország, / hogy láss csodát, egy életen át. / Nézem tisztaságát, mégsem értem, / hallom hangjait, és el nem érem, / ott a tenger, itt az én hajóm. / Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…”

„Kaszás Attila A padlás című musicalben énekelte egykor – Isten nyugosztalja! – és én valahányszor csak meghallom ezt a régi dallamot, elfacsarodik a szívem, és kis híja, hogy el ne eredjenek a könnyeim…” – mereng Zizi.

A fényország – mióta ő elment – nekem már csak a mennyet jelenti…

A mennyet, ami egy drága hely, mert ott a többiek is várnak, Nanó, a nagymamám, nagyapa, és persze, az én drága, hűséges barátom, Zsemle, a golden retriever…

A mennyben teljes lesz az örömöm, mert újra láthatom őket!

A mennyben teljes lesz az örömöm, hiszen hazatérek...

Hazatérés, Krisztushoz!

Már alig várom!

Csodálatos lesz…! Nem csak a szívemmel látom majd őt, az életem Urát, akit mindenkinél jobban szeretek, aki mindenkinél jobban ismer engem, hanem a szemeimmel is.

Sokszor elképzeltem már, milyen lesz majd, amikor belenézhetek a szemébe, milyen érzés lesz egészen közelről érezni az őt körbeölelő isteni szelídséget, szinte felolvadni benne, és földöntúli erőt meríteni ebből a békességből…

Sokszor elképzeltem már, de aztán persze mindig felébredtem ebből a boldog ábrándozásból…

Mégsem sajnáltam ezeket a szép, színes álmokat, soha, egyetlen percre sem. Hiszen ezek segítettek át a hétköznapok szürkeségén.

Most is erre a másik, igazabb és jobb világra gondolok indulás előtt.

Nem, nem őrültem meg: tiszta szívvel szeretek és akarok élni.

És nem, ez nem menekülés ebből a világból, semmi esetre sem!

Lehet, hogy más álmodozónak tart, de én nem így vélekedem magamról. Szerintem egyszerűen csak reális vagyok.

Szeretem az életet, szeretem az életem, hiszen az élet csodálatos, tele megvalósításra váró tervekkel, nevetéssel és örömmel.

De szeretem azt a másik életet is, ami még csak vár rám, de aminek a létét sokszor már itt, és most is érzem, és ettől nyugodt és boldog vagyok… – gondolja Zizi, miközben elindul a kórházba.

A harmadik kemójára.

És ahogy lépked lefelé – mert úgy érzi, az ő ideje most még nem jött el – a lépcsőházban és még az utcán is csendesen így dúdol magában: „Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…”

És aki csak látja őt – akár ismerős, akár ismeretlen – csak mosolyog.

Hiszen mi mást is tehetne az ember, mikor – tudtán kívül – egy angyallal találkozik…?