Hideg téli éjszaka volt, senki nem lépett ki az utcára. Nagy pelyhekben hullt a hó, leplet borítva a kisváros utcáira.

Csend volt, az a fajta, békés, áldott csend, ami után a nagyvárosi ember sokszor vágyakozik, de nagyon kevésszer élheti át, legfeljebb akkor, ha bezárkózik a házába vagy a lakásába, távol mindentől és mindenkitől, és önmaga sem kelt mesterséges zajt.

Ez a csend ebben a kisvárosban azonban más volt: nem kellett megteremteni, egyszerűen csak létrejött és létezett. Legalábbis egy darabig. Mert ember ugyan nem járt az utcán, de egy kutya igen.

A fajtáját nehéz lett volna meghatározni, egy bizonyos: nagy volt, és fekete, szemeiben mély szomorúság keveredett kevéske kíváncsisággal. Vonszolta magát fáradtan, kimerülten és lihegett.

Egyedül volt, egészen egyedül, de nem félt. Sőt, épp ezért, a magánya miatt nem volt most társa a félelem -, hiszen mindig csak akkor kezdett rettegni, amikor ember is volt a közelben. Pontosabban egy ember. Valamikori gazdája. A nagydarab, kövér férfi, aki sokat és sokszor verte a szíjával. Valahányszor csak részeg volt. És bizony sokat volt ittas ez a „jó lélek”…

A kutyának ez volt az keresztje, de a szerencséje is. Hájas, borostás gazdája legutóbb úgy berúgott, hogy igazából azt sem nagyon tudta, hol van, nemhogy mi történik vele. Elfelejtette megkötni, így Blacky megszökhetett. Hosszas kóborlás után került a csendes kisvárosba.

Mostanra már nagyon éhes volt, és fázott is. Úgy érezte, csak a csoda segíthet rajta. Ha ember lett volna, és nem kutya, szinte biztos, hogy imádkozik. Kutyaként azonban csupán reménykedni tudott: reménykedni a csodában, hogy egy emberséges ember hamarosan rátalál és hazaviszi, egy meleg, barátságos helyre, ahol étel, ital, és sok-sok szeretet várja. Szépséges álom: egy igazi gazdi és egy igazi otthon…

A buszpályaudvar várótermének ajtaja előtt keresett menedéket. Lefeküdt és várt egy darabig, maga sem tudta kire vagy mire is, aztán – a kimerültségtől és a fáradtságtól – elaludt. Olyan mély álomba zuhant, hogy nem is érezte meg, valaki felemeli, és egy autóba teszi. Mikor magához tért, egy fűtött, meleg házban volt, pokróccal letakarva, és egy kisfiú simogatta a fejét.

„Apa, felébredt a kutyus!” – hívta az apját a gyermek. És ő nemsokára jött is. A város állatorvosa volt, aki egy éjszakai telefonhívás miatt indult útnak – mert egy, a városhoz közeli tanyára hívták. A gazda lova ugyanis épp ezt az éjszakát választotta arra, hogy világra hozza kiscsikóját. A folyamat szerencsére gyors és problémamentes volt, az orvos siethetett is vissza a családjához.

Maga sem tudta, hogy ki, vagy mi állította meg a hazaúton, a sötétben, épp a buszpályaudvarnál. Mintha egy csendes, szelíd belső hang intette volna. Annyira meg is lepődött ezen, hogy leállította a motort, kiszállt az autóból és körbenézett.

Rácsodálkozott a láthatóan kóbor, és sokat szenvedett kutyára, és azonnal úgy döntött, hazaviszi.

És most, ahogy a fiát és a messziről jött, szomorúszemű ebet nézte, nemcsak érezte, de tudta is, rendben lesz minden.

„Nem kell mindig mindent pontosan megmagyarázni” – gondolta az orvos – „sokszor az is elég, ha csak hisszük, hogy mindig vezet minket az Isten. Oda, ahová kell: egy magányos kutyához, egy barátra vágyódó kisfiúhoz, vagy épp egy szerető családhoz egy kedves, csendes kisvárosban, egy békés téli éjszakán.